Választások Indonéziában: Számító gépezet

  • Kovácsy Tibor
  • 1999. július 1.

Külpol

Lassan már maguk az indonézek is kezdik elfelejteni, pedig való igaz: június 7-én választások voltak ezerszigetű országukban. A százharmincmillió választópolgár több mint 91 százaléka lelkesen és többségében ellenzéki hevülettel volt ott a negyedmillió szavazóhelyiség valamelyikében. Még aznap este mindenütt nyilvánosan összeszámolták a szavazatokat, általában kiderült, hogy az uralkodó párt minden reformjával együtt is vereséget szenvedett. Azóta viszont semmi, csak az idő telik.
Lassan már maguk az indonézek is kezdik elfelejteni, pedig való igaz: június 7-én választások voltak ezerszigetű országukban. A százharmincmillió választópolgár több mint 91 százaléka lelkesen és többségében ellenzéki hevülettel volt ott a negyedmillió szavazóhelyiség valamelyikében. Még aznap este mindenütt nyilvánosan összeszámolták a szavazatokat, általában kiderült, hogy az uralkodó párt minden reformjával együtt is vereséget szenvedett. Azóta viszont semmi, csak az idő telik.

Pedig mindenki a választások tisztaságát, az előkészületek szakszerűségét dicsérte, a nagy napnak pedig mindjárt a másnapján felszabadított a Nemzetközi Valutaalap egy félmilliárd dolláros kölcsönt, a tőzsdén pedig 12 százalékkal emelkedtek az árak, ahogy a külföldi beruházók kosárszámra döntötték a pénzt az indonéz részvényekbe.

A számlálás azonban elakadt. Az első hírek arról szóltak, hogy az összegzés, az ellenőrzés sokkal, de sokkal tovább tart, mint az urnanyitást követő, rendszerváltó hangulatú kis ünnepség, amikor a körzetbeliek összegyűltek, meggyőződtek róla a saját szemükkel, hogy az urna nem dupla fenekű, és a cédulák is igaziak, majd pedig a számlálóbiztosokkal együtt maga is strigulázhatott, akinek jólesett. Aztán felszálltak a gyanakvás első fuvalmai, hogy az uralkodó Golkar-párt így meg úgy, bizonyíték viszont nem került elő, és nem talált azóta sem a tavalyi rendszer-borulás után szabaddá lett sajtó.

Esélyek, arányok

Most pedig azt hallani, hogy sztrájkolnak a számlálóbiztosok. A fizetésüket akarják a gazok, és nem tudni, miért nem kapják meg azt a néhány rohadt rúpiájukat, talán csak nem a Golkar szórakozik mégis megint? Pénz ugyanis elvileg éppenséggel volna elég. A választással járó költségek egyharmadát külföldi kormányok adományozták az országnak, az ENSZ Fejlesztési Programja pedig megoldott egy sor olyan problémát, amely akadálya lehetett volna a tisztességes lebonyolításnak, nem kellett tehát senkinek saját költségen ásatnia saját politikai sírját. A napok óta változatlan utolsó adatok azonban még mindig csak kétharmados-háromnegyedes összegzettséget tükröznek.

Hogy ki is kerül ebbe a politikai sírba, ez ilyen feltételek mellett természetesen továbbra sem világos, hiába sugallják az eddigi eredmények Megavati Szukarnoputri pártjának, a PDI-P-nek (Indonéz Demokratikus Harci Párt) a győzelmét. A választási rendszer ugyanis ravasz és bonyolult, a rendszerváltás előtti idők terhes öröksége, mondhatni. Hogy ki lesz az új elnök, aki aztán majd kormányt alakít, ezt nem egyszerűen a szavazattöbbség dönti el, hanem a törvényhozás, amelyben a 462 parlamenti képviselőn kívül ott ül 238 további személy, akiket részben közvetlenül a hadsereg, részben a tartományok - ugyancsak most választott - parlamentje, részben pedig felekezetek, szakmai szervezetek, egyéb reprezentatív - ottani terminológiában: funkcionális - testületek neveznek ki. Az ő szavazataik pedig felboríthatnak minden előrejelzést, hiszen az elmúlt évtizedekben kialakult szokás szerint most is lefizetheti őket a Golkar, az eddigi állampárt. Ráadásul az eddigi, főleg a központi fekvésű, városiasodottabb területek adatait összegző eredmények még az utolsó pillanatban is módosulhatnak, ezeknek a képviselete ugyanis aránytalanul alulreprezentált a távoli, ritkábban lakott vidékekhez képest, ahol viszont lassabban terjed a rendszerváltó hangulat, és népszerűbb a Golkar, ellenzéki oldalról pedig a hívő mohamedánok kedvence, a PPP (Egyesült Fejlődési Párt, hogy hevenyészetten, ugyanakkor kemény szavakkal fogalmazzunk) vonzereje a legnagyobb.

Kérdéses másság

Az világos, hogy a lakosság többsége számára nem az a fontos, hogy mi, hanem az, hogy más legyen. A PDI-P sem tűnt ki precíz és számon kérhető elképzelésekkel, ígéretekkel, a többi formáció sem mondott sokat a szándékairól, a jövő megannyi rejtély. Nem a tennivalók hiányoznak, van belőlük bőven eldöntendő, nagy országos kérdésekből is, egy azonban biztos: a győztes mindenképpen koalícióval kormányoz majd, és nem világos, hogyan formálódnak majd a pártszövetségek. A PDI-P legvalószínűbb szövetségese a Nemzeti Ébredés Pártja (PKB - a harmadik helyen). Mohamedán csoportosulás ez is, de az iszlám és az állam külön tartását hirdeti, akárcsak Megavati. Egy további - szintén a mohamedán elemeket hangsúlyozó - csoport, a pillanatnyilag ötödik helyezett Nemzeti Mandátum Párt (PAN) a vidéken népszerű PKB-val szemben a képzettebb, városi muzulmánok körében hódít, a vallásosak túlságosan Nyugat-barátnak tartják, de elvileg szintén szövetségese lehet a világi, baloldali, szegényember-barát PDI-P-nek.

Nő nem

Egyetlen dolog biztos: az idő nem dolgozik az ellenzéki koalíciónak. A vadul vallásos PPP vezére rögtön a választások után kijelentette, hogy nem hajlandó egy nem hívőt, ráadásul egy nőt támogatni a világ legnépesebb mohamedán országának elnökjelöltjeként. Miután a több mint negyven évig tartó Szuhartó-féle fél-háromnegyed, néha egész diktatúra a nézetek rendben tartása és államosítása során a mohamedán hitéletet is csak az általa meghatározott keretek között engedte létezni, a muzulmán önazonosság is a felszabadulás időszakát éli, így a le-zés is csak erősödik. És természetes, hogy nem jön ez a Golkarnak rosszul. Mohamedánnak mohamedán ugyan Megavati is, de ez most már kevés, ráadásul a nem muszlimok is az ő szavazói.

Magának az elnökválasztásnak a kijelölt időpontja még messze van ugyan, az viszont nem mindegy, hogyan alakulnak addig a politikai folyamatok - és ezt befolyásolhatják erősen a végre megszülető választási eredmények. Nem világos, hogyan hátrál majd ki a hasereg politikai funkcióiból. Aztán ott van a kérdés, mi legyen a Szuhartó család által eltulajdonított nemzeti vagyonnal, mi legyen a függetlenségi törekvésekkel, hogyan álljon lábra a gazdaság és és és.

De végső soron mégis a lakosság kormányváltó lendülete számít, és úgy tudni, ez még nem lohad.

Kovácsy Tibor

Figyelmébe ajánljuk