„A Csellengők nem eladó”

Magyar Narancs: Az eltűnt gyerekek száma egyre növekszik. Mi lehet ennek az oka?

Incze Zsuzsa: A műsor indulásakor a 18 év alatti eltűntek száma 350, a 14 éven aluliaké 100-130 volt, ezzel szemben ma 1200-1500 18 év alatti és 300-400 14 éven aluli gyermekkorú „csavarog” ismeretlen helyen. Sokat változott a világ. 2004-ben, az EU-csatlakozás után egy pillanat alatt átjárhatóvá váltak a határok. Erre nem volt felkészülve sem a hazai jogrendszer, sem az iskolarendszer, sem az önkormányzatok, sem a gyermek- és családvédelem, de a család sem. Korábban sok papír kellett ahhoz, ha egy strici külföldre akart vinni egy kislányt. Persze akkor is megoldották: találkoztam olyan 16 éves lánnyal, akit Németországba hurcoltak ki az „ismerősei”. Az ekkor csupán éledező lánykereskedelem azóta valóságos „iparággá” vált. (Bővebben lásd „Jönnek a stricik, rád néznek, és tudják…” című keretes írásunkat.) Az eltűnt gyerekek 70-75 százaléka ma is a gyermekvédelmi gondoskodásból megy el. Igaz ugyan, hogy az elmúlt években megnövekedett a nevelőszülői hálózat, csökkent a nagy gyermekotthonok száma, egyre több kis létszámú, jobb körülményeket adó családotthon van, a mindenkori kormányzat is nagy figyelmet fordít a gyermekvédelemre, ám így sem lehet megakadályozni, hogy a szép élet reményében, a csábító, nagy ígéretek hallatán elszökjön valaki. Szerencsére a rendőrségi bejelentéssel ma már nem kell 72 órát várni, ha eltűnik egy gyerek vagy felnőtt, és gyanús, hogy az illető emberkereskedők áldozatává vált, a rendőrség azonnal a nyomába ered.

MN: Hogyan ismertétek meg ezeket a történeteket?

IZS: Indulása óta nagyon népszerű volt a műsor, és mivel már az első adások után beszámolhattunk azokról is, akik előkerültek, folyamatosan kerestek a nézők. Minden bejelentést, levelet, telefonhívást komolyan vettünk, hiszen sokszor élet-halál kérdése húzódott mögöttük, és nemcsak a prostitúció miatt. A családon belüli erőszak, az alkohol vagy a drog ugyanúgy oka lehetett az eltűnéseknek. Az elmúlt húsz év alatt gyerekek ezreit terelgettük hazafelé – a nyilvánosság erejével. Az egyik legemlékezetesebb riportunknak egy asszonnyal együtt indultunk neki, egy éve kereste már a 15 éves lányát. Egy kocsmában, a kamera szeme láttára találtunk meg őt. Ott toporgott tetvesen, mocskosan, erős sminkkel az arcán, a hadonászó alkoholisták gyűrűjében. Induláskor a lány a hideg, kocsmai cserépkályha gyomrából húzta elő nylon szatyorba kötött motyóját. Évekig szakemberek segítették őt, és az egész családját. Azóta férje, gyerekei vannak.

MN: A családok felhívtak a történeteikkel, leforgattátok a riportokat, az adás idején pedig élőben vártátok a telefonokat. Milyen hatása volt ennek?

IZS: Az Ablak című műsorban tanultam meg igazán, hogy az egyidejűség csodája nagyon erős. Semmihez sem hasonlítható érzés lehet, amikor szülőként ott ülsz a tévé előtt, látod a gyereked fényképét, akit keresel, eközben ott áll a műsorvezető, leadja az üzeneteidet, és akkor megszólal a telefon, jelentkezik a gyerek, és azt mondja, itt vagyok. Történt ilyen. De olyan külső közvetítő erő is volt a műsorban, ami a témában nem érintett embereket is vissza tudta vezetni egymáshoz. Ez valahol a megelőzés alapja. A cél mindig az, hogy a családtagok újra beszélgessenek, egyáltalán szóba álljanak egymással, hogy a gyerek, vagy a felnőtt elfogadja a kezet, amit a másik nyújt felé. Ha a média időben, jó szellemben reagál, az előremozdítja az eseményeket. A Csellengőkben hárman voltunk ennek a mozgatói: az operatőr, a technikus és én, így próbáltunk belesimulni a közegbe, megmutatni a nézőknek, honnan ment el az, akit keresünk. Mert valamiért elment. Igaz, hogy sokszor olyan körülmények közül futott el, amelyek közt talán én sem maradtam volna tovább...

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Honnan jött, hogy ezzel a témával foglalkozz?

IZS: Amikor megláttam a Runaway Train klipjét (A Soul Asylum 1992-es dala, amelynek klipjében eltűnt gyerekeket mutattak – a szerk.), tudtam, hogy ebből műsort kell csinálni. A klip magyar változatának alapötlete Boros Lajosé volt: az amerikai fényképek helyére tette a magyar gyerekek fotóit. De nem voltak ezzel tervei, nem zavarta, ha kidolgozok erre egy tévéműsort. Így indult. Hétről hétre cseréltük a fotókat, és elindultunk az eltűntek után. Akkor azt gondoltuk, ha csupán évente egyszer akad egy család, aki segítségért kiált, s a mi közvetítésünkkel az elszakadt szálakat, meggyengült kötelékeket meg tudjuk erősíteni, már nem voltunk hiába. És ezt hetente, havonta meg tudtuk tenni. Sokan hívnak még mostanában is a csellengős telefonszámon, pedig már több mint egy éve nincs műsorunk. Miközben nagyon fontos volna, hogy az ügy ott maradjon… Hiszen attól, hogy nem foglalkozunk velük a televízióban nap, mint nap emberek tűnnek el.

MN: Mit gondolsz, miért nem kell ez a műsor?

IZS: Mondhatnám, hogy anyagi okokra hivatkoztak, de nem felelősöket akarok keresni. A döntéshozók épp úgy tudják, mint mi, hogy a közmédia egyik olyan igen sikeres adásáról mondtak ítéletet, amelynek az aktuálisan futó riportműsorok közül mindvégig a legkisebb volt a költségvetése, és a legnagyobb a nézettsége –függetlenül attól, hogy éppen az M1-en, vagy a Dunán ment. És azt is tudják, hogy a Csellengőkkel egy olyan vérbeli humán közszolgálati műsorfolyam szakadt meg, amely családtagok között teremtett hidat, átjárhatóvá téve ezzel a közöttük meglévő szakadékot. Gyakran életek múltak ezen.

MN: Ez sem számított?

IZS: A kör bezárult. Az MTVA vezetői testületébe – először gyártási igazgatóként, majd vezérigazgatóként - bekerült ugyanaz az ember, aki annak idején, 2000-ben a Magyar Televízió elnökeként egyszer már megszűntette a Csellengőket. (Lásd Vitték a Dunára című keretes írásunkat.) Noha ez már tizennégy éve történt, személyesen én csak 2014 szeptemberében, az MTVA-ban találkoztam vele először. Akkor elmondta, hogy a Csellengők fontos műsor, és nagy a nézettsége is, de meg kell értenem, hogy a közmédia is nehéz helyzetben van anyagilag. Ezért – hacsak nem találok támogatót, aki finanszírozza az adásainkat –, 2015-ben már ne számítsak műsoridőre. És mivel mecénást, vagy multit egy hátrányos helyzetűekről szóló műsor támogatására szinte lehetetlen találni, nagyon megörültem, amikor az egyik szeretetszolgálat vezetője felajánlotta a segítségét. Bejött velem a tévébe a vezérigazgatóhoz. Elmondta, hány milliárdból gazdálkodnak, és mivel a Csellengők a közmédia egyik legerősebb, legkiforrottabb közszolgálati brandje, havonta egy-egy adás költségvetését finanszíroznák. A vezérigazgató elfogadta az ajánlatot, én boldog voltam, de amint kimentünk az irodából, életem legdurvább pofonját kaptam a lehetséges támogatótól. Egy olyan embertől, akinek az életéről, az általa alapított szeretetszolgálat munkájáról riportok tucatját készítettük éveken át, akit becsültem és tisztelteltem. Mire a tévé épületének kijáratához értünk, elmondta, hogyan is gondolja ezt a támogatást: van a szeretetszolgálatnak saját televíziós technikája, saját operatőre, és persze pénze is. Mondjam meg, mennyit kérek a költségvetésből, azt megkapom, és nem kell nekem forgatásra járni, ők majd gyártják a Csellengőket. Azt hittem, rosszul hallok. A Csellengők nem eladó. Így hát egy szeretetszolgálat gyenge próbálkozásával ért véget húsz év után ez a közmédiás történet, hiszen az MTVA vezérigazgatóját már lehetetlenség volt elérni, pár hónappal később aztán ő is másodszorra távozott a köztévétől. Engem azonban ez kicsit sem vígasztal.

MN: Korábban sose akartad abbahagyni, a rengeteg tragikus történet nem viselt meg? Nem féltél, hogy neked, vagy a családodnak baja eshet?

IZS: Egyszer kaptam egy „jóindulatú” levelet. Az egyik adásunkban egy pesti strici nyomában jártunk, aki luxus-prostiként egy huszonéves lányt tartott magánál. Miután leadtuk a riportot, írt valaki, ha jót akarok magamnak, ne foglalkozzak ezzel a körrel. Mivel ekkor már megtettük a magunkét az adásban, hiszen üzentünk a lánynak, el tudtuk engedni ezt a szálat. Ma inkább az visel meg, hogy vége van. A Csellengőkről szólt éveken át a lakásomban az összes telefon, a szobámban a montírozó rendszer. Előfordult, hogy este még nem tudtam, hova megyünk reggel forgatni, mert időközben az egyik gyerek hazatalált, a másik meg holtan került elő… Azt azért megtanultam, hogy soha nem szabad teljesen átengednem magam az ő sorsukból eredő fájdalmaknak. Ez nem azt jelenti, hogy az ember nem érzi át a történteket, hiszen nem egyszer a kamera mellett ülve együtt sírtam a gyerekéért küzdő szülővel. Szerkesztőként azonban észnél kellett lenned, s néha tudnod kellett megkérgesedni. De nem adtad fel, mert tudtad, van eredménye. Tudtad, hogy a legtöbb esetben átjárhatóvá válik a híd. A Csellengők hídja, amit 20 év alatt oly sokszor felépítettünk eltűntek és szeretteik között.

MN: Milyen terveid vannak?

IZS: Két könyvem már megjelent a témában, most újabbat tervezek, illetve „A Csellengők hídja” címmel előadásokat tartok vidéken. Ezek a gyerekekkel, szülőkkel, családvédőkkel folytatott beszélgetések is a megelőzést szolgálják. Nagyon megtisztelő, hogy a Nemzeti Koordinációs Mechanizmus és az NGO, a Civil Alapítványok Kerekasztala is felkért, hogy újságíróként vegyek részt az emberkereskedelem elleni projektjeiket koordináló tanácskozásokon. De van televíziós tervem is. Az elmúlt években kidolgoztam egy nemzetközi bűnmegelőzési televíziós műsorlánc elindításáról szóló projektet az emberkereskedelem elleni küzdelem népszerűsítésére – 3-4 európai ország televíziósainak bevonásával. Nagy szükség volna rá, bár egy ilyen jellegű műsor menedzselése a mindenkori köztévé eredendő feladata volna. A Csellengők több mint húsz éve alatt azt tapasztaltam, hogy az emberek jók, és erre építettem ezt a műsort. Sajnálom, hogy a közszolgálat már nem akar erre építeni.

Vitték a Dunára

Magyar Narancs: A Csellengőket egyszer már megszüntette a köztévé.

Incze Zsuzsa: Valóban. 2000 elején, amikor elindult a legnagyobb elbocsátási hullám az MTV-ben, én még státuszban voltam, de a műsort hat év után megszűntette az akkori tévé elnök. Hiába protestáltam, hogy 2 millió ember követi vasárnap délutánonként a Csellengőket, átnéztek rajtam. Ekkor kitöltöttem egy papírt: ha nem kell a műsor, akkor küldjenek el engem is. Megtörtént. Levélben értesítettek, hogy a Magyar Televízió létszámleépítése engem is érint, köszönik a munkámat, várhatom a végkielégítésemet. Ekkor azonban MTV kuratóriuma felszólalt a Csellengőkért, visszakaptam a státuszomat, a tévé elnöke pedig a kabinetfőnökön keresztül tudatta velem, hogy ősszel újra forgathatunk. Fellélegeztünk, de négy nap elteltével ugyanattól az elnöktől újra megkaptam szó szerint ugyanazt a levelet, amellyel a saját kérésemre egyszer már kirúgott. Volt három gyerekem, a férjem sem dolgozhatott már a tévében, ott álltunk munka nélkül. A Csellengőket az mentette meg, hogy az egyik szintén ugyanekkor elbocsátott kollégám a Duna tévében lett közéleti főszerkesztő, ő invitált karácsony előtt pár nappal a másik közszolgálati tévé elnökéhez.

MN: Ekkor kerültetek át?

IZS: Igen. A Duna költségvetést, technikát nem tudott adni, csak adásidőt és stúdiót. Mondtam, hogy az nekem elég, így külső gyártásban indulhatott újra a műsor 2001. január 9-én. A Duna egyéb adásait akkortájt legfeljebb 20-25 ezren nézték, a Csellengőket már az elején 100-120 ezren, az év végére 200 ezer, később 300 ezer nézőnk volt. A működéshez egy ideig az akkori kereszténydemokrata szociális és családügyi minisztertől kaptunk adásonként 60 ezer forint támogatást, a többit magam igyekeztem összekalapozni, később aztán a Duna is hozzájárult a gyártási költségekhez.

MN: 2010-ben a Duna TV-vel együtt a Csellengők is átkerült az MTVA műsorgyártó bázisának keretei közé.

IZS: Továbbra is vállalkozóként, a saját cégemmel készítettem a műsort, mindent magamnak kellett előteremtenem. Egy adás előállításáért nettó 800 ezer forintot utalt az MTVA, ami filléreket jelent más riport- vagy napi beszélgetős műsorok költségvetéséhez képest, miközben a Csellengők – megszűntéig – a Duna legnézettebb műsora volt, és rendre ott volt a közmédia első három toplistás riportműsorában.

„Jönnek a stricik, rád néznek, és tudják…”

Incze Zsuzsa az emberkereskedőkről

„A nők kizsákmányolásának ez az ága mára az egész világon olyan jövedelmező bűnözési formává vált, amely a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet adatai szerint évente 105 milliárd dollár illegális nyereséget juttat az elkövetők zsebébe. Erre az összegre 11,4 millió nő, illetve gyereklány szexuális kizsákmányolása révén tesznek szert a bűnözők világszerte. Ezeknek a lányoknak jelentős részét vagy elcsalják, vagy erőszakkal elviszik, ők a saját hazájukban előbb-utóbb az eltűntek számát gyarapítják. Ehhez a bizniszhez kell a legkisebb befektetés. Jönnek a stricik az utcán, rád néznek és tudják, hogy becserkészhető vagy-e vagy sem. Értenek a bizonytalan, valami másra, jobbra vágyó lányok nyelvén, kettő perc alatt leveszik őket a lábukról, s mire felocsúdnak, egy idegen országban találják magukat. Beszélgettem egy lánnyal, akit a szülei az Interpollal kerestetve juttattak haza Görögországból, ahol prostituáltként tartották. Nagyon előttem van: ültünk vele az udvaron, az arca csupa seb volt. Megkérdeztem tőle, mi lenne, ha valaki újra elhívná. Azt mondta: „Hát, spanyolt még megpróbálnám”. Persze, van ellenpélda is: egy vendéglátóipari iskolában tanuló lányt a nyári gyakorlatról rabolt el két fiú. Meghívták egy italra, ami után egy idegen országban, ismeretlen családnál ébredt, akik se magyarul, se angolul nem beszéltek. A kislány okos volt, kifigyelte a számítógép jelszavát, és amikor a háziak elmentek, e-mailezett Magyarországra az anyukájának. Az asztalon csekkeket is talált, ebből tudta meg, hogy Hollandiában van, így a címet is továbbította az édesanyjának. Itthon a rendőrség és az Interpol felvette a hollandokkal a kapcsolatot, s még aznap este az ottani civil kommandó kimenekítette a kislányt, lebuktatva ezzel egy több országon átívelő lánykereskedelemmel foglalkozó kört. Az emberkereskedelemmel szembeni küzdelemhez elengedhetetlenek olyan nemzetközi programok, mint például a Magyarország, Belgium és Hollandia részvételével működő RAVOT-EUR uniós projekt, amely a három ország egymásba fonódó lánykereskedelmét próbálja feltárni, bevonva olyan civil alapítványokat is, amelyek az elhurcolt lányok rehabilitációját segítik. Ezek az alapítványok részt vesznek az NGO (Civil Alapítványok Kerekasztala) munkájában, segítve, támogatva egymást. Például abban, hogy az itthon bajba került, vagy a külföldről hazamenekített lányok jó helyen „gyógyuljanak.”