Néhány nappal ezelőtt nem szolgáltak ki egy étteremben. A személyzet egyetlen tagja sem volt hajlandó hozzám szólni, egyikük hátat fordított nekem, eltakarta az arcát, rázkódott a nevetéstől. Néhány sarokkal odébb kamasz lányok jöttek szembe velem, és amikor megláttak, azonnal fintorogni kezdtek. Úristen, suttogta az egyik. Bementem egy gyorsétterembe, és leültem a leghátsó asztalhoz, megpróbáltam szétkenni a savanyú majonézt a száraz csirkeburger tetején. Ebéd után találkoztam egy barátommal. Jól megrázta a kezemet, és azon kezdett viccelődni, hogy mivel női ruha van rajtam, őt észre se veszi senki, helyette inkább mindenki engem bámul. Később megtudtam, hogy gáz volt örülni annak, ahogy Szalai és Kleinheisler az osztrák kapuig tikitakázta magát az osztrákok elleni focimeccsen. Aztán megáztunk. Egyszóval: szar nap volt.
Könnyen tudnám folytatni ebben a modorban. Lehetne ez akár egy szép-ünnepélyes megnyitóbeszéd is, melankóliával, finoman adagolt iróniával, azt sem tudnánk, hogy sírjunk-e vagy nevessünk. A végén mindenki tapsolna, koccintanánk, pezsgő vagy rozé, valami kaja is biztos van.
Én azonban másfajta beszédre gondoltam, kevésbé ünnepélyesre, sokkal inkább olyanra, amely mindannyiunkat önreflexióra sarkall.
| ||
Pécsbányáról indítanék, erről a Pécshez tartozó, elszegényedett bányatelepülésről, ahol nagyjából két éven keresztül tartottam fociedzéseket 13 és 35 év közötti kamaszoknak. Hamar rájöttem arra, hogy egészen addig semmit sem tudtam a szegénységről. Az egyik edzésre Erik bakancsban jött, és amikor megkérdeztem, miért, azt válaszolta, „az a geci apám kiszedte a csukámból a cipőfűzőt”. Eriknek nem volt pénze cipőfűzőre, és az sem jutott eszébe, hogy bekössön helyette egy madzagot, csak annyit tudott mondani, hogy „az a geci apám”. Ez az eszköztelenség és nyelvtelenség – ez a szegénység.
De azt a napot sem felejtem el soha, amikor egy nyitrai aluljáróban szlovák bőrfejűek megverték Malina Hedviget – aznap, 2006 augusztusának végén éppen Pozsonyban voltam. Máig fel tudom idézni magam előtt a felvidéki barátaim arcát, komoly, intelligens emberek tekintetében láttam meg valamit, amit azelőtt soha: félelmet. Hirtelen megértettem, miért szóltak rám korábban annyiszor, hogy ne beszéljek hangosan az utcán magyarul. Ezen akkor hitetlenkedve mosolyogtam, azóta szégyellem magam emiatt.
A számtalan ilyen apró történetből nemcsak a szegénységről, a romákról vagy a felvidéki magyarokról tanultam sokat, hanem önmagamról, a saját határaimról és az előítéleteimről is. Ha lehet élni Pécsbányán nyolc testvérrel egy szobában, akkor lehet élni transzíróként is. Sikerült meggyűlölnöm az önsajnálatomat, és ennél felszabadítóbb érzést nem ismerek. Eleve tehetetlennek és kirekesztettnek érezzük magunkat, az önsajnálat pedig csak ront ezen a helyzeten. Állunk a kis bástyáinkon, és hangosan kiabálunk egymásnak. Mindenkinek megvannak a maga sérelmei, de mindenki csak a saját sérelmeit ismeri, mindenkinek csak a sajátja fáj. Nem vesszük a fáradságot, hogy elég közel menjünk a másikhoz, holott ez lenne az egyetlen esélyünk a megértésre. Számomra nyilvánvalónak tűnik az összefüggés: a leszbikusokat, homoszexuálisokat és transzokat azok fogadják el leginkább, akik személyesen is ismernek ilyen embereket. Egy szubkultúra számára éppen ezért nem lehet cél, hogy védett területeket hasítson ki magának a világból, ahol a tagjai meghúzódhatnak. Az ilyen gettókkal csak időlegesen segítünk magunkon.
A legfontosabb gettó azonban a nyelv. A továbbiakban erről szeretnék beszélni.
Szinte csak egyvalami maradt, amiben mi, magyarok, közösséget alkotunk egymással, ez pedig a polgárháborús pszichózis, a paranoia. Rettegünk a melegektől és a jobbosoktól, rettegünk a szíriaiaktól és a futballszurkolóktól. Az értelmiség és a hozzákapcsolódó progresszív politikai csoportosulások, beleértve az LMBTQ-mozgalmakat is, folyamatosan támadásoknak vannak kitéve, egyre erősebb ellenszélben kénytelenek dolgozni. A társadalom közönyös, az európai értékek elveszítették vonzerejüket. Nehéz. A progresszió az elmúlt húsz évben védekezésre kényszerült, lépésről lépésre visszavonult a nyelv fedezékébe, és azon keresztül próbált hatást kifejteni a társadalomra.
Ez a nyelv azonban egyre kevésbé képezte le a társadalomban élők mindennapi tapasztalatait, így lassan elveszítette érvényességét. Az emberek túlnyomó része számára ugyanis nem a helyes nyelvhasználat számít a legfontosabb kérdésnek a közügyek megvitatása során. Soha nem felejtem el azt az estét, amikor két barátomnak próbáltuk elmagyarázni a cisz férfi fogalmát – egyikük történész, másikuk egy meleg színész volt. Semmit nem értettek, a végén már csak nevetni tudtak a helyzeten és önmagukon.
Közös ügyeink tömege csúszott félre azzal, hogy a progresszió meghatározó képviselői több időt töltöttek definíciós kérdésekkel, a nyelvhasználat korrektségének megvitatásával, mint magával a problémával. Vitapartnereink többnyire nem megátalkodott ultrakonzervatívok. Hanem közmunkások, melósok, romák, a rendszerváltás utáni nihilben felnőtt generáció tagjai, olyan emberek, akik a legkevésbé képesek kapcsolódni ahhoz a kifinomult nyelvhez, amelynek használatát elvárják tőlük. Ráadásul ők azok is, akiknek a progresszió elitje a politikai szólamok szintjén az érdekeit szeretné képviselni. Ők azok, akik ugyanazt érezhetik, mint egy jogfosztottsága miatt tiltakozó transznemű vagy meleg, hogy ki vannak rekesztve a társadalomból, a problémáik pedig senkit sem érdekelnek. Miért éppen a melegjogokra lennének érzékenyek, amikor nekik is naponta meg kell küzdeniük a diszkrimináció különböző formáival?
De másképpen is feltehetem a kérdést: mi vajon látjuk-e az ő életük lehetetlenségét, érzünk irántuk szolidaritást? Életem egyik legszomorúbb, egyben legkijózanítóbb napja volt, amikor egy transzszexuális közösség meghívásának eleget téve végigültem egy klubdélutánt, amelynek néhány szereplője leplezetlenül cigányozott. „Számunkra nehéz az örökbefogadás, miközben ők a családi pótlék megszerzéséért sorban szülik a gyerekeket” – hinni sem akartam a fülemnek, amikor ez az érv elhangzott. (Zárójelben jegyzem meg: a közösség hangadói szerint a transzszexuálisokra nézve sértő lenne, ha én képviselném a csoportjukat, mert, ahogy ők mondták, nem vagyok elég szép. Akkor mondtam le arról az illúzióról, hogy valaha tartozni fogok egy csoporthoz, és azóta sem akarok képviselni senkit, egyedül csak saját magamat. Mert mindannyian magunk vagyunk.)
Van olyan, amikor a kirekesztettek is kirekesztenek másokat. Számomra ez a pécsbányai munkám miatt érdekes, amelyet nihilben született fiatalok, romák között végeztem. Egy idő után kiderült a srácok számára, hogy az edzőjükkel valami nem stimmel, és tartottam az előítéletes reakcióiktól. Amikor szóba került köztünk a téma, csak az ő nyelvükön tudtuk megbeszélni, hogy mit jelent a transzneműség, mivel ők a politikailag korrekt nyelvet nemhogy nem értik, de még csak nem is hallottak róla. A pécsbányain kívül számtalan esetet tudnék felsorolni, amikor a megértés érdekében nekem kellett alkalmazkodnom mások nyelvhasználathoz. Ha úgy tetszik, számos esetben tapasztaltam szexizmust, homofóbiát vagy totális érzéketlenséget a genderfogalmak iránt, saját magam iránt. Mégis fontosabbnak tartom, hogy megértsem a másikat, illetve megértessem magamat, mintsem, hogy a nyelv menedékébe bújva felvegyem a sértett, kirekesztett pozíciót. Ezek azok a helyzetek, amikor sokszor csak keressük a szavakat, és a többi gesztus mellett a beszéd másodlagos.
Pedig beszélnünk kellene. Noha az LMBT-közösség folyamatos fenyegetésnek és diszkriminációnak van kitéve, mégis fontos, hogy megőrizzük az önreflexivitásunkat. Egyesek megkérdezhetik, hogy miért beszéltem ilyen hosszan arról, hogy próbáljuk meg azokat is megérteni, akik elutasítanak bennünket. Egyszerűen úgy érzem, ezt kell tennünk. Valahogy meg kellene tanulnunk úgy kiállni önmagunkért, hogy közben megpróbáljuk megérteni azokat is, akik velünk szemben állnak. Lehet, hogy mifelénk ezt senki sem teszi meg más csoportokkal szemben, de miért ne kezdhetné el akkor ezt a gesztust ez a közösség gyakorolni?
Ráadásul ez nemcsak ennek a szűkebb közösségnek a problémája. A közelmúltban számos nyilvános közéleti-politikai vita végén állapították meg keserűen a résztvevők, hogy az általuk használt nyelv, ez a holt nyelv, nem alkalmas a problémák valósághű megragadására, ugyanakkor más nyelv nem áll rendelkezésükre, amit pedig gondolnak, azt abban a formában nem lehet kimondani. Ez nagy baj. Úgy gondolom, a magyarországi progresszió jövője múlik azon, hogy képesek vagyunk-e kellő önreflexióra, hogy képesek vagyunk-e új, az egész társadalom számára hozzáférhető nyelvet alkotni, és azon hitelesen megszólalni.
Beszédem elején elmondtam, milyen az, ha egy transznak szar napja van. Retorikai fogás volt: egy transznak lehetnek jó napjai, és a napok többsége általában ilyen. Azt kívánom mindenkinek, hogy a következő tíz nap, majd az év minél több napja ilyen legyen a számukra, hiszen biztosan találnak olyan programot a Pride Fesztiválon, amelytől nyitottabbak, érzékenyebbek – egyszóval gazdagabbak lesznek, mint amilyenek eddig voltak.
