Magyar Narancs: Közvetlenül az ítélethirdetés előtt elnézést kért a Magyar Pszichiátriai Társaságtól (MPT), amiért a cikkének lehet olyan olvasata, ami sértő rájuk nézve. Korábban egy blogban még azt írta: nem teszi meg nekik ezt a szívességet.
Szendi Gábor: Nem akarok kibújni a dolog alól, tényleg lehet, hogy diplomatikusabban kellett volna fogalmazni. De attól még ez a per nem a tényekről szólt, mert azokat tudományos vitában kellett volna cáfolni. Mégis, egyáltalán nem bánt. Teljesen jelentéktelen dolog, és szerintem semmiféle elégtétel nem történt.
MN: Pedig egy elvesztett perről azt gondolhatnánk, hogy önnek tanulság, nekik pedig elégtétel.
SZG: Nem akarok vereségből dicsőséget kovácsolni, de amekkora elánnal ez a per indult, hogy "eltiporjuk ezt a férget", ehhez képest én annyit mondtam - és ez szerintem lovagias -, hogy elnézést, ha bárkit személyében megbántottam, mert ezt nem akartam. Tényleg nem megbántani akartam őket, hanem leleplezni. És véletlenül sem az a tanulság, hogy fogjam be a számat. Inkább az, hogy úgy kell megfogalmazni az állításokat, hogy azokat csak tudományos alapon lehessen támadni. Legyünk tényszerűek, hagyjuk az anyázást. Vagyis csak a harcmodorom változik.
MN: Hogyan történt, hogy egy ismert klinikai szakpszichológus és az egész pszichiáterszakmát képviselő Magyar Pszichiátriai Társaság a bíróságon találkozott össze?
SZG: Még 2004-ben Bitter Istvánhoz, az MPT egyik leköszönt elnökéhez írtam a féléves dolgozatomat arról, hogy miért hatástalanok az antidepresszánsok. Ezt utána egyébként elolvasta Túry Ferenc is, aki akkor a társaság elnöke volt, és ő sem mondta, hogy ez ostobaság, csak azt, hogy kemény írás. Tehát az MPT két elnöke találta jónak a munkámat. Buda Béla segítségével publikálni akartam az Addiktológia című lapban, de a lektor, Rihmer Zoltán (akkor az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet osztályvezető főorvosa - a szerk.) azt kifogásolta, hogy fontos cikkeket - köztük az ő cikkeit - nem idéztem a munkámban. Végül azonban mégsem erre, hanem érdektelenségre hivatkozva nem jelentették meg. Azt ajánlották, vigyem egy társadalmi folyóirathoz.
MN: Meg is jelent a Mozgó Világban az antidepresszánsok hatástalanságáról írt cikk, és rögtön óriási botrányt kavart.
SZG: Igen, mert ebbe már belevettem Rihmer Zoltán munkáit, de épp ezeket támadtam. Ez ürügyet teremtett a pszichiátriának, hogy a cikk tartalmával, az antidepreszszánsok kérdésével ne kelljen foglalkozniuk. A Magatartás-tudományi Intézet, ahol ekkor dolgoztam, kiadott egy nyilatkozatot az MTI-nek, amelyben elhatárolódtak tőlem. Hogy mennyire nem a személyes bántás a célom, arra példa, hogy amikor az "év esszéi" 2005-ös kötetbe beválogatták a Mozgó-cikkemet, átírtam a Rihmerre vonatkozó, sérelmezett részt.
MN: Egy helyen azt írja, szinte hisztérikus támadások érték ezután.
SZG: Tudtam, hogy vannak gáncsoskodók, de nem gondoltam, hogy egy szakma - tisztelet a kivételnek - kiáll egy finoman szólva kétséges hatású gyógyszercsalád mellett. Az ember naivan elmegy az orvostudományi egyetemre, elvégzi a pszichiátriát, majd szembesülhet azzal, hogy a főorvos mondja meg, melyik cég gyógyszerét írhatja fel. Ezt mindenki tudja ebben a szakmában, de senki nem tudná bizonyítani. Mindenesetre megjelent Rihmer Zoltán cikke (F)okozzák-e az antidepresszánsok az öngyilkosságot? címmel, amiben azt állította, hogy nem fokozzák. Pedig akkor az USA-ban már előírták, hogy az antidepresszáns szerek tájékoztatójában szerepelnie kell - igaz, a gyógyszerlobbi hatására korhatárhoz kötve -, hogy 18 év alatt öngyilkosságot idézhet elő a szedése. Azóta felemelték 25 évre ezt a határt.
MN: Mit lépett erre?
SZG: Elemeztem a cikkét, rámutatva például arra, hogy egy olyan tanulmányt idéz, amelyről egy amerikai bíróság már kimondta, hogy hamisítvány. Ebben azt állították az antidepresszánsokról, hogy négyszeres védőhatásuk van az öngyilkossággal szemben. Amikor egy beteg megölte magát, a családja beperelte a céget, amely erre a védőhatásra akart hivatkozni. A tanulmány három beidézett szerzője közül egy jelent meg, és beismerte, hogy nem ő írta. Ezután vették elő a vizsgálat eredeti adatait, amelyekből kiderült, hogy nem négyszeres védelmet nyújt, hanem négyszeres az öngyilkosság kockázata. Én mindezt megírtam, a cikket meg is rendelte tőlem a Lege Artis Medicinae folyóirat. Végül mégsem hozták le, mire bepipultam, és megírtam a Mozgó Világba. Na, ebből lett a per.
MN: És végül a bírósági döntés, amely szerint cikke megsértette az MPT jó hírnevét. Az ítélet indoklása szerint ön "nem disztingvált", és minden, nem azonos nézetet valló pszichiátert gyógyszerügynökként festett le.
SZG: Bocsánatot kértem a cikk lehetséges olvasatáért, de ezzel már nem értek egyet, és a bírói döntést egyébként sem értelmezném. A társaság kipécézett konkrét mondatokat a cikkből, és ezeket kérte számon rajtam, pedig ezek nem állítások voltak, hanem vélemények. Az indoklás szerint azt találták furcsának, hogy legálisan forgalmazott gyógyszerekről állítom azt, hogy nem volna szabad ezeket használni. Ebben burkoltan benne van az a közemberi tévedés, hogy ezeket a gyógyszereket kipróbálták oda-vissza, és fel sem merülhet, hogy hatástalanok vagy veszélyesek.
MN: Ezekről a tudományos kérdésekről miért a bíróságon kellett vitatkozni?
SZG: A bíróság többször kifejtette, hogy ennek tudományos fórumokon lenne a helye, de az MPT éppen ezt akarta elkerülni. Az ellen például nem tiltakoztak, hogy azt írom, Rihmer Zoltán egy hamisított tanulmányt vesz alapul.
MN: Azt is mondhatnánk, hogy olcsón megúszta a bocsánatkéréssel, hiszen az MPT eredetileg példátlanul nagy kártérítést, 30 milliót követelt.
SZG: A 30 milliós követelést szerintem az indulat szülte, ezzel is az én megsemmisítésem volt a cél. Érdekes egybeesés, hogy egy hónappal a keresetlevél megérkezése előtt kirúgtak a Magatartás-tudományi Intézetből is. A 30 milliót már az első tárgyaláson le akarták szállítani 10 millióra, mintha az MPT közben megválasztott új vezetése is rájött volna arra, hogy túllőttek a célon. Végül teljesen elhagyták a kártérítést, és erkölcsi elégtételt kértek.
MN: Nem túl radikális az a megfogalmazása, hogy a pszichiáterek milliókat taszítanak krónikus pszichózisba a brutális gyógyszerezéssel?
SZG: De, és egy ilyen per után talán már nem fogalmaznék ilyen sarkosan. Nemzetközi szakirodalom alapján azonban kijelenthetjük, hogy a világon a pszichiátria nem szakmai alapon védelmezi ezeket a gyógyszereket, hanem mert az identitását is védelmezi. A biológiai pszichiátria mint szakma meghalna, ha kiderülne, hogy a gyógyszerei hatástalanok, illetve az ambuláns pszichiátria léte is megkérdőjeleződik az antidepresszánsok hatástalansága miatt. Egyre nyilvánvalóbb tehát, hogy a háttérbe szorított pszichoterápia lehet csak a megoldás. Arról nem is beszélve, hogy egyes vitaminok, tápanyagok hiánya vagy az ómega-3-hiány is okozhat olyan tüneteket, amelyekre ráfogható, hogy depresszió. Több országban kimutatták már, hogy a halfogyasztás - vagyis az ómega-3 bevitele - és a depresszió fordított arányban áll. Az agynak ómega-3-ra van szüksége, és nálunk nem esznek az emberek annyi halat, hogy ezt fedezné.
MN: Mit szólna egy depressziós tünetekkel szakemberhez forduló beteg, ha gyógyszer helyett azzal küldenék haza, hogy egyen több halat?
SZG: Pedig ezt kellene mondania. És ugyanígy kizárni a B-vitamin hiányát, a vas vagy a szelén hiányát, mert ezek is depressziószerű tüneteket okoznak. Csak ezután mondhatjuk valakire, hogy lelki okokból depressziós. Közülük minden negyediknél még mindig indokolatlanul diagnosztizálják a depressziót, mert esetükben konkrét veszteség áll a háttérben. Evolúciós szempontból a depresszió egy adaptív válasz bukásra vagy veszteségre. Miért nevezzük betegségnek azt, ami egy adaptív válasz? Ha fáradt vagy, akkor nem gyógyszert szedsz, hanem kipihened magad. Ha meghal valakid, akkor az nem depresszió, hanem gyász.
MN: Van, ahol felesleges gyógyszerezésről ír, máshol viszont kijelenti, hogy nem gyógyszerellenes.
SZG: Én a hatástalan gyógyszerek ellen vagyok, az antidepreszszánsokról pedig több ízben megjelentek metaanalízisek, amelyek szerint hatástalanok. A legtöbb közülük a frontális, vagyis a homloklebenyt blokkolja, ami a humán emóciók tárháza. Mintha leválasztanák, ezért is nevezik kémiai lobotómiának. Ezért gyakori hatásuk, hogy az emberek közömbössé válnak. Ha addig rosszkedvű voltál, és egyszer csak ezt kiölik belőled, akkor nem tudsz rosszkedvű lenni, de jókedvű sem.
MN: Sok ezren szednek jelenleg is orvosi javaslatra antidepreszszánst. Mit gondoljanak, mikor ezt olvassák?
SZG: Semmiképpen ne dobják ki a szemétbe, ezeket nem lehet hirtelen abbahagyni. Tájékozódjanak, nézzenek utána, gondolják végig, hány éve szedik, és jobb lett-e az életük. Ha igen, szedjék tovább. A modern pszichiátria és a közgondolkodás elképzelése, hogy a lelki folyamatok biokémiai folyamatok, és ezekbe be lehet avatkozni.
MN: Jó, de mi az alternatíva?
SZG: Aki tüzet kiált, annak nem mondják, hogy menj, és oltsd is el. Nem nekem kell megoldanom azt a problémát, amit úgy hívnak, "élet". A pszichiátria és a gyógyszeripar sem oldotta meg, csak ígérte. Egyébként pedig van alternatíva: tanuljunk meg együtt élni azzal a szenvedéssel, ami nem kerülhető el.
MN: Ha ez ilyen egyszerű lenne, talán nem mondanák magukat annyian depressziósnak, rosszkedvűnek, nem?
SZG: Egy medikalizációs folyamat zajlott le: amit a korábbi korokban balsorsnak, szomorúságnak neveztek, arra úgy tekintettek, mint ami megoldandó, vagy amivel együtt kell élni. Ezt ma elnevezik betegségnek, az emberek pedig elhiszik, hogy van rá gyógyszer. A pszichiátria hamis ígéretet adott az embereknek, becsapta őket azzal, hogy nincs balsors, az ember a körülményei ellenére is lehet boldog.
MN: Gondolom, nem én vagyok az első, akinek eszébe jut, hogy a nézetei nagyon hasonlítanak ahhoz, ahogy az elhíresült szcientológia egyház vélekedik a pszichiátriáról. Van kapcsolata a szcientológiával?
SZG: Nincs közöm hozzájuk, és nem is lesz. A pszichiátria mindenkiben szcientológust lát, aki kritikát gyakorol működésük felett. Nagyon sokan bírálják, főként Nyugaton a pszichiátriát és a gyógyszeripar működését, de ettől még nem szcientológusok. A pszichiátria a vitát akarja megkerülni, amikor ilyen vádakkal akarja hitelteleníteni az őt bírálókat. Sokféle kritika van, nem kéne összemosni őket.
MN: A szcientológusok is a vitaminok, étrend-kiegészítők hívei, és az ön honlapján vannak olyan linkek, amik valamilyen módon a szcientológiához köthető oldalra mutatnak. Az egyházhoz kötődő szervezet az ön ómega-3 hatásáról írt munkájára hivatkozik. Mindez csak véletlen volna?
SZG: Amikor én ajánlom a vitaminokat vagy az ómega-3-at, arról nem tehetek, hogy kik árulják. Engem különben is az áru, nem pedig az eladó érdekel. Két nagy, ismert vitaminforgalmazó van, mindkettő szcientológus. Ha ön bemegy mosóport venni, előtte megkérdi az eladó ideológiai álláspontját? A multicégeknek sem vagyok a híve, mégis az egyik nagy cég ómega-3-készítményét szoktam ajánlani, mert az tiszta, és egyben a legolcsóbb. A nonprofit szájtok többségén azért van valamilyen reklám, mert valamiből fedezniük kell a nem csekély fenntartási költségüket.
MN: Ön azt írja a honlapján, hogy már próbálták a "szcientológia bérenceként" megbélyegezni.
SZG: Ilyen vádak, mint mondtam, a pszichiátria részéről szoktak elhangzani. Sok pszichiáter szeretné hinni, hogy őket csak elvakultságból lehet bírálni. De nem jó, ha az embert a félelmei mozgatják. Felőlem mindenki azt gondol rólam, amit akar, látszatok ellen nem kívánok hadakozni. A szcientológusok, ahogy én látom, általában büszkén vállalják is elköteleződésüket. Ha szcientológus volnék, én is vállalnám. Azt is sokszor megkaptam, hogy vitaminügynök vagy ómega-3-ügynök vagyok. Az sem vagyok.
