Gyerekkorában Dávidot (38) gyakran figyelmeztette a nagypapája, hogy középen menjen a járdán (a privát megszólalók nevét a kérésükre megváltoztattuk – a szerk.), mert ha a fal mellett halad, bármikor behúzhatják egy kapualjba. Ha viszont az autók mellett megy, akkor egy kocsiba. „Máig szorongok, ha valamiért nem tudok középen menni, de csak most merült föl bennem, hogy ez az érzés akár a holokauszttal is összefügghet” – meséli Dávid, aki egyébként pszichológus.
Abban persze a legtöbb pszichológus egyetért, hogy szorongásainkat veszélyes egyetlen okra visszavezetni, Dávid esete azonban jó példa arra, hogyan adhatja át a traumáit az egyik nemzedék a másiknak anélkül, hogy ennek bármelyik fél tudatában lenne. A pszichológia ezt nevezi transzgenerációs traumaátadásnak.
Nem olyan régen még megfigyelhető volt zsidó családokban, hogy több generáció él együtt, miközben már nem ez volt a tipikus családmodell – mutat rá Hardy Júlia kiképző család- és pszichodráma-pszichoterapeuta, pszichiáter: „Mintha elválni életveszélyes lenne: összebújva védekezünk, és egymás agyára megyünk. Veszélyes eltávolodni, veszélyes önálló életet élni, elutazni egy táborba, külföldre menni, kialakul ez az idegbaj, hogy minden veszélyes. Az elválástörténetek nagyon erősen provokálják ezeket a szorongásokat. Mintha attól kéne félni, hogy soha többé nem látom a másikat.”
| ||
De a harmadik generáció – jellemzően legalábbis – már kevésbé traumatizált, mint akár a második, mondja Erős Ferenc szociálpszichológus. Ez a nemzedék Magyarországon sok esetben a nyugat-európai második nemzedék feladatát végzi el, hiszen „nem egyszerűen a harmadik generáció tagjai, hanem a posztszocializmus idejének is, ez pedig kihagyott fázisokat jelent, ők a nagyszülőket tudják faggatni úgy, ahogy a második generáció kérdezte a szülőket” – írja Turai Hedvig művészettörténész.
A holokauszttrauma magyarországi kutatásában Virág Teréz pszichológus végzett úttörő munkát (lásd keretes írásunkat), felismerve, hogy sok személyes neurózis mögött társadalmi traumák állnak. Terápiájában elsősorban a „megértés” volt hivatott semlegesíteni a szülők által továbbörökített tünetegyüttest, hogy azt a páciens már ne adja tovább a saját gyerekeinek. A felismerés egy tízéves cigány kislány, Emese álmával kezdődött, a gyerek asztmás köhögéssel került Virág Terézhez – 1980 szeptemberében – a Faludi utcai gyermek-pszichoterápiás rendelőbe.
| ||
A pharrajimos (roma holokauszt) áldozatairól és üldözöttjeiről eltérő becslések vannak, számuk 5 ezertől 50 ezerig terjedhetett Harmat József könyve szerint (Roma holokauszt a Grábler-tónál). Mivel pszichológushoz járni ma a középosztály kiváltsága, romák el sem jutnak terápiába, ahol e trauma nyomára lelhetnének, így Emese története máig ritkaságszámba megy: „Egyszer rosszat álmodtam a kórházban – mesélte. – Éjjel volt, későn tudtam elaludni, és féltem. Anyával együtt lágerbe vittek, és jött Hitler, és azt parancsolta a katonáknak, hogy vessenek a tűzbe, hirtelen felébredtem – akkor még engem nem öltek meg, mert hallottam anyukám sikítását, és befulladtam, és kaptam két spray-t.”
Az ennyire egyértelműen jelentkező tünetek azonban kevésbé az unokákra és dédunokákra, mint inkább a túlélők nemzedékére jellemzőek. A későbbi generációk még kevésbé lehetnek tudatában az örökölt trauma lehetséges magyarázatának, és valamilyen életvezetési problémával, elakadással keresik meg a pszichológust. Mint Yvette (50), aki párkapcsolati problémákkal kezdett el Virág Terézhez járni analízisbe.
A terápia során aztán a családi múlt feldolgozása is terítékre került, és felmerült, hogy Yvette általános bizalom- és hitvesztése részben talán arra az „őstörésre” vezethető vissza, amikor kisgyerekkorában véletlenül megtalált egy könyvet túlélő nagyszülei polcán, és abban egy fotót egy tömegsírról. Az esetet mélyen eltemette magában, olyannyira, hogy pár évvel később kicsit lesajnálva emlegette otthon a zsidókat; szülei csak akkor emlékeztették, ő is az. Yvette szorongásai nem múltak el nyomtalanul, de talán családi múltjának és a terápiának is része van abban, hogy ma nehéz sorsú társadalmi csoportokkal, így romákkal is foglalkozik.
Pszichodráma Auschwitzban
Hardy Júlia tapasztalatai szerint nem jellemző, legalábbis Magyarországon, hogy az üldöztetés családi tapasztalata növelné a szolidaritás érzését. „Inkább mintha lenne egy verseny: teszek a te bajodra, engem még sokkal jobban bántottak.” Bár a transzgenerációs hatás fogalmát a pszichológia területén először a holokauszttúlélők leszármazottain megfigyelt tünetekre használták, ma Magyarországon nehéz olyan családot találni, amelyet a 20. század valamely szakaszában ne ért volna valamifajta komoly társadalmi veszteség.
| ||
A Civil Csoport Hétvége keretében Hardy Júlia pszichodrámacsoportjaiban éppen ezért az a cél, hogy nagyon különböző családi háttérrel érkezett résztvevők játsszák el egymás családtörténeteit. „Losonczi Ágnes szociológus Sorsba fordult történelem című kötete nyomán azzal foglalkozunk, hogy Magyarországon, ahol annyiféle irányváltással, megtört sorsokkal alakult a történelem, aminek családok hol kedvezményezettjei, hol üldözöttjei lettek, hogyan szűrődik ez le a későbbi generációkba.”
A hosszú hétvégén egy „playbackre” is sor kerül, amelynek során a csoportvezető azt kéri a résztvevőktől, elevenítsék fel és játsszák újra azt a történetet, amelyik a három nap során a legnagyobb hatással volt rájuk. „Ebben hiszek, hogy amikor belemegyek a számomra ismeretlen, akár érthetetlen, ellenséges ember történetébe, akkor már nem lehet tovább uszulni, gyűlölködni. Ott megértés van.
Persze a pszichodráma kitalálójának (Jacob Levy Moreno, 1889–1974 – H. N.) voltak fantaszta gondolatai is, például hogy a világbékét is a szerepcserével kéne előidézni, noha ezt politikusokkal, ipari méretben nyilván nem lehet megcsinálni. Mi ennél kisebb, kézműves módszerekkel dolgozunk.”
Hasonló okokból vezetett terápiás jelleggel szocio- és pszichodráma-foglalkozásokat Auschwitzban holokausztáldozatok és -tettesek gyerekeivel, valamint unokáival az izraeli Jákov Naor és a romániai születésű, majd Németországba emigráló Hilde Gött. Nagyi projekt című dokumentumfilmjében Révész Bálint nemrég három nagymamát – egy hajdani német náci szimpatizánst, egy angol kémet és egy magyar zsidót – hozott össze, valamint unokáikat (egyikük maga a rendező volt).
„Az európiai dialóguskészség mások traumájában való részességünk tudomásulvételén áll vagy bukik” – írja 2013-ban megjelent könyvében az irodalomtudós és antropológus Aleida Assmann is, aki szerint talán éppen a holokausztáldozatok harmadik generációja válhat képessé arra, hogy bepótolja, ami az első nemzedék számára lehetetlen volt, és ami elől a második generáció is elzárkózott: hogy áldozatok és tettesek történetét egyaránt meghallgassa. És hogy a kölcsönös tanuláson keresztül tegyen lehetővé egy nemzeteket, áldozatokat és tetteseket felülíró, közös jövőt.
| ||
Fel nem tett kérdések
Hogy hogyan érhet véget a traumák generációkon át tartó átadása, azt persze nehéz megmondani, de abban a legtöbb pszichológus egyetért, hogy a továbbörökítés elsődleges eszköze ismétlődően a hallgatás. „Az elhallgatások miatt különféle magyarázat nélküli történetek játszódnak le a családokban, amiket a gyerekek megpróbálnak értelmezni – mondja Hardy Júlia. A hallgatásban azonban megfagy az idő. Zárványok keletkeznek, mert a gyerek ráérez, hogy kérdéseivel fájdalmat okozna, és tapintatosan csöndben marad. A hallgatás tehát mindig kollektív történet.”
Luca (28) családjában is sok volt a fel nem tett kérdés. „Az apám családjában ketten voltak testvérek, anyukájuk (az én nagymamám) a sokszorosan traumatizált háborús sérült, a kritikus időszakot feltehetőleg a pesti gettóban vészelte át. Máig sok pedagógus tanítványa rajong érte, és állítja, hogy mindent tőle tanult. Azonban az is az ő történetéhez tartozik, hogy hatéves korukban mindkét fiát állami gondozásba adta, ami részéről nem nagyon lehetett más, mint az őt ért II. világháborús és az azt követő, a szovjet felszabadító hadsereg által elkövetett erőszakok talán öntudatlan továbbörökítése.
Mindenesetre nagybátyám a nyolcvanas években lett öngyilkos, az én apám pedig két évvel ezelőtt. Az öngyilkosság nyilván egyikük esetében sem kizárólag másodgenerációs, hanem halmozott trauma, a diszfunkcionális család, az intézetben gyerekként elszenvedett agresszió és a holokauszt együtt.”
Bár az „erőszak” és az „agresszió” kifejezések használata a holokausztáldozatok esetében még a pszichológusokat is megosztja, Hardy Júlia úgy fogalmaz, hogy aligha lehet büntetlenül átélni, ha valakivel szemben felfüggesztődnek az emberi együttérzés, a szolidaritás elemi reflexei. „Ha valakit dehumanizálnak, kivonnak az emberi faj közösségéből, és minden gazságot megengedhetőnek tartanak elkövetni ellene, akkor gyakran azonosul az agresszorral. Létrejön egy intenzív lélektani tér, amelyben az erőszak mint megoldás olyan síkon ég bele az ember lelkébe, amely szinte reflektálhatatlan.”
Jogunk van örülni az életnek
Bár Magyarországon még mindig szokás „önfelmentésnek” bélyegezni az örökölt trauma magyarázatát, ennek már csak azért sincs sok értelme, mert a terápia a problémába való belenyugvás helyett éppen azt próbálja lehetővé tenni, hogy megállítsuk az erőszak végtelenül öröklődő láncolatát. Célja ebben az esetben Virág Teréz szerint az, hogy a második és harmadik generáció felé is közvetítse a gondolatot, „jogunk van örülni az életnek”. Lucának az segített, hogy szülei iránti különböző és sokszor ellentmondásos érzésein nem próbált úrrá lenni többé. „Sokkal érzelmesebb ember lettem.
Persze az is sokat számít, hogy Dénessel ráakadtunk egymásra. Mindketten erősen ragaszkodunk a saját vallásos hitünkhöz és annak egészen szabad, anarchisztikus gyakorlásához. Ez a közös pont segített abban, hogy megértsük egymás titokzatos családtörténeteit is. Ő katolikus családból jön, teljesen más, az államszocializmusra visszavezethető veszteségekkel. De kettőnk traumáinak csak az elbeszélésmódja különbözik, valójában nagyon is hasonlóak.”
Dénes szerint ez már csak azért is logikus, mert két középosztálybeli budai családról van szó, ami a vallási különbség ellenére nagyon hasonló mindennapokat takar. Az egyik meghatározó közös családi gyakorlat pedig mindkettejük szerint a hallgatás egy speciális formája, amiben a legtöbb dologra kész és nyilvánvaló válaszok vannak, de a személyes részletek nem érhetőek már el. „A keresztapám pap volt, apám jó barátja, legnagyobb bűne az volt, hogy fiatal felnőtt emberekkel rendszeres találkozókon beszélgettek az őket foglalkoztató egzisztenciális kérdésekről – meséli Dénes.
Az Állami Egyházügyi Hivatal és ki tudja még milyen ügyosztályok teljesen ellehetetlenítették, kikészítették, és végül öngyilkos lett. Mindez 1977-ben történt, és apám találta meg holtan. Ekkor én 1 éves sem voltam, és nagyon sokára tudtam meg, miért nem él a keresztapám. Nyolc évvel a rendszerváltás után is csak suttogva merte elmondani. Utólag tudtam meg azt is, hogy kiskoromban miért húzták ki esténként otthon a telefont: rendszeresen zaklatták őket hajnalban.
„Csúnya dolgokat mondtak” – mondta anyám, de csak évekkel később árulta el, hogy fenyegetőztek, mit fognak a gyerekeivel csinálni. A szüleim mindketten ’44-ben születtek, a háború legsötétebb pillanataiban, de amikor ezt szóba hoztam, azt válaszolták, hogy »kicsik voltunk«”. Luca hozzáteszi: „Megnyugtató, hogy képesek vagyunk megérteni egymás történeteit.”
| Virág Teréz és a KÚT Rendelő Virág Teréz (1930–2000) a magyar pszichoanalízis egyik markáns egyénisége. 1990-ben a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület keretében megszervezte a magyar holokauszttúlélők első beszélgetőcsoportját, amely a KÚT nevet kapta. A KÚT többféle utalást hordoz: Thomas Manntól kezdve („a múlt mélységes mély kútja”) a Közös Út Találkozón át a héber kedosim u tehorim(szentek és tiszták) kifejezésig, amely a „6 millió mártír megszólítására” utal. A csoport célja az volt, hogy elindítsa a negyvenévnyi diktatórikus rendszerben konzervált traumák kibeszélését, véget vetve a megbetegítő hallgatásnak. Virág Teréz abban hitt, hogy a holokauszt társadalmi trauma, és mint ilyen, annak a társadalomnak kell kezelnie, amely létrehozta. A KÚT ezért elvi okokból (nagyrészt alapítványi támogatásokon keresztül) ingyenes ellátást biztosított a holokauszt túlélői és leszármazottaik számára. Virág Teréz nevéhez több esettanulmány és kutatás is kötődik, így például a holokausztszindróma leírása: a túlélők Rorschach-teszt-eredményeiből összeállított skála alapján nagy valószínűséggel kimutatható az átélt, illetve továbbadott holokauszttrauma. Elsősorban mégis gyakorlati pszichoanalitikus volt, aki rengeteg túlélőnek és a túlélők gyerekeinek-unokáinak segített a továbblépésben. A KÚT-rendelő Virág Teréz halála után 2015-ig működött lánya, Bárdos Katalin vezetésével; ő ma túlélőkkel foglalkozik, és az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetemen a Virág Teréz Traumakutató Csoporttal dolgozik a KÚT feltámasztásán. |
