A Rudas, a főváros legrégebbi saját tulajdonú közüzeme mindig is kistestvér volt a Gellért és a Rác fürdő mellett, pedig az egyik legértékesebb török kori emlékünket rejti. Fejlődését rendre megakasztották a menetrendszerűen érkező háborúk, a kis területre összeszorult magán- és köztulajdonú telkek zavaros viszonya és a peches földrajzi elhelyezkedéséből származó bonyodalmak. Az Erzsébet híd megépülése, amitől többek között a fürdő forgalomnövekedését várták, végleg megpecsételte az egyre inkább a közlekedési útvonalak fogságában fuldokló komplexum sorsát.
Rudas-mutyi
Evlia Cselebi török utazó a 17. században jesil direkli ilidzsaként, azaz zöld oszlopos fürdőként emlegette e csodát, amelyet szerényebb előzmények után a 16. században építtettek ki a budai pasák, akik közül a köztudatban Szokoli Musztafa maradt meg mint a Rudas atyja. Evlia Cselebi elismeréssel szól a korabeli szolgáltatásokról: „…nyolc boltív alatt nyolc hánefi medence van, tiszta fürdőszolgák vannak benne, akik szívesek és értelmesek…” A nyolcoszlopos kupolával fedett nyolcszögletű medencét és a nyolc külső boltív alatti ugyanannyi rituális fürdőt tartalmazó teret a főváros a későbbi évszázadok során is nagy becsben tartotta.
A török kiűzése után minden visszafoglalt terület, így a fürdő is a Habsburg-kincstár tulajdonába került, de a bevételhiánnyal küszködő budai városi tanács többször is kérvényezte, hogy a kamarai igazgatás alatt lévő fürdőket adják át a városnak. A lobbitevékenység már akkoriban sem lehetett ismeretlen: mivel az uralkodó a Rácz fürdőt egy császári kapitánynak ajándékozta, kárpótlásul a városi kiadások fedezésére 1696. december 1-jén végleg a városnak adományozták a Rudast. A fürdő szükséges funkcióit ettől fogva a környező magántulajdonú telkek megváltásával és kisajátításával igyekezett a főváros megoldani. Az akkori csatározások kísértetiesen emlékeztetnek a mai ingatlanfejlesztés húzásaira, csak akkoriban még a közhatalom állt nyerésre: a Rácz fürdőt birtokló befektető megvette a Rudas melletti telket is, mire a főváros sürgősen utca nyitását határozta el az érintett telken, ami szükségszerűen maga után vonta a telek közterületté nyilvánítását. A Rudas a 19. század elejére a főváros előkelő közönségének találkozóhelyévé vált. Az együttes eddigre már magába olvasztotta a környező telkeket és épületeket, a törökfürdő körül kádfürdő, kávéház, társalgó, vendégszobák, biliárdterem szolgálta a vendégek kényelmét. A fürdő és Pest között rendszeres hajójáratok és társaskocsi bonyolította le az úri forgalmat.
A kiegyezés utáni fellendülés hevében a közben számtalan szükséges épületrésszel bővült közfürdő fejlesztése során a „hivatal elodázhatatlan kötelességének tartotta nevezett fürdő styl szerű és alapos helyreállítására vonatkozó terveit és költségvetését elkészíteni...” A fürdő korszerűsítése egyre sürgetőbbé vált, erre külföldi gőzfürdők példáinak tanulmányozását követően 1876-ban maga Ybl Miklós készített programot, és bár a terveket végül nem ő jegyezte, a bővítés végig az ő programjának figyelembevételével alakult. Az addig közfürdőként üzemelő törökfürdőt gőzfürdővé alakították, ezért egy új népfürdő építése vált szükségessé. A kibővült komplexumra 1881. április 11-én adták ki a használatba vételi engedélyt. A kor értékszemléletére jellemző, hogy a felújítás befejezése után a tanács Klösz Györgynél 10 darab fényképet rendelt a fürdőről. 1896-ban nyílt meg a gazdag belső díszítésű uszoda. Közben lebontották a Gellért-hegy oldalában álló házsort, a fürdő területe átmenetileg kiszabadult, de az Erzsébet híd megépülésével ismét fogságba, ezúttal a közúti forgalom fogságába esett.
Henyék helye
A behatárolt helyzet gátat szabott a térbeli terjeszkedésnek, de felerősítette a belső értékek sűrűsödését: a Rudas falairól a kacskaringókkal tarkított építéstörténet pontosan leolvasható, és még annak számára is atmoszférája van, aki ezt a nyelvet csak dadogva beszéli. A huszadik század is hozzátette a magáét, ipari funkciókkal és ennek megfelelő szenvtelen architektúrával kanyarította le az épületsziget csücskét. A szocializmus évtizedeiben a fürdőzéshez sajátos miliő kapcsolódott, megtűrt úri élvezet lett, amelyet elsősorban mégiscsak a henye értelmiség kultivált. Ehhez társult a társadalombiztosítás által támogatott népegészségügyi funkció, mely a demokratikus társadalom fürdőlátogatóit jól elkülönülő kasztokba sorolta. Ez a hierarchia a rendszerváltás után olvadozni látszott, hiszen a tb által támogatott szolgáltatás árai rohamléptekben közelítették a normálbelépők árát – nyugdíjas néniknek többé nem volt esélyük. A fürdőket hovatovább a ráérő aktív budai nyugdíjasok, függőleges tartásban úszkáló decens idős hölgyek, illetve külföldiek látogatták, kivéve azt a pár hetet, amikor a Szigetet megszálló és a koncertek fáradalmait napközben a közeli fürdőkben kipihenő ifjúság elől menekülnek.
A Budapest Gyógyfürdői és Hévizei Zrt. (BGYH) ebben a helyzetben döntött a fürdők hosszú távú, komplex fejlesztése mellett, és az idei évtől 15 milliárd forint értékű ötéves rekonstrukciós programba kezd. Elsősorban a fiatalokat szeretnék beszoktatni a fürdőkbe, ehhez pedig élménydús programokra és környezetre van szükség. A Lukács felújítása igencsak halványra és jellegtelenre sikeredett, a patinát legfeljebb a pénz híján romos állapotukban maradt részletek őrzik, melyeket a sápadtra maszkírozott falak közül kikukucskálva szemlélhet az egyszeri fürdőző. A Rác magántőkéből és hitelből szépen és érzékenyen felújított tereiben egyelőre az adósság szelleme kószál, a közönség egyhamar nem jut be a szintén török kori falak közé (lásd korábbi cikkünket: A Tabán visszavág, Magyar Narancs, 2010. november 18.). A főváros tulajdonát képező Rudasnak viszont ezúttal szerencséje volt: elég kicsi és kompakt ahhoz, hogy ésszerű összegből ésszerű programmal lehessen megtölteni. Az egymilliárd forintos beruházás finanszírozása teljes egészében a BGYH eddigi bevételnövekedéséből történt.
A máris jól mérhető siker alapvető feltétele volt a jó építészeti program és hiteles kortárs építészeti környezet létrehozása. A tervezők, Vékony Péter (Nirmana Építésziroda) és Medveczky Kazimir belsőépítész sikerrel folytatták a történetet úgy, ahogy az elődök írni kezdték. A tervezés alapvető feladata volt a funkciók végiggondolása és értelmes elhelyezése. Az évszázadok során egymás mellé települt, különböző korokból származó épületrészek közül a törökfürdő dominanciája és érinthetetlensége nem kérdés. Építészetileg a másik hangsúlyos elem az uszodatér, amely – bár talán kevésbé ismert – Budapest egyik legszebb klasszikus uszodacsarnoka, amely egyelőre értékmegőrző felújításon esett át. Az ezeket összekötő, kiegészítő épületrészekbe kortárs igényeket kiszolgáló szaunaparadicsom, illetve új öltözők kerültek, és ezzel párhuzamosan kitisztult a komplex együttes közlekedési rendszere is.
Gyógyvízből húsleves
A valódi közönségattrakció nyilvánvalóan a negyvenes években épült íves lezárás az üzemépület helyén, illetve az annak átalakításával-bővítésével létrehozott új szárny. Ez a legújabb hozzáadott érték a hajdani kuplerájból, törökfürdőből, népfürdőből mixelt élvezet házában. Ide kerültek azok az új wellnessmedencék, amelyek a Rudas újfajta vonzerejét hivatottak biztosítani. Attrakcióból pedig nincs hiány, a tereket járva azonban megállapítható: csupa helyénvaló, hiteles látványelemmel operáltak a tervezők. A medencéket befogadó 21. századi barlangtér mozaikkal burkolt, amorf keresztmetszetű oszlopai, rafináltan megválasztott, véletlenül sem kék színei egyszerre idézik a Kelet tömény bujaságát és a kortárs építészet organikus szabadságát. A klasszikus értékeket előnyben részesítők sem maradnak kielégítetlenül: három Zsolnay-kerámia díszkút ontja kosfejekből a gyógyvizet. A medencetér fölött saját utcai megközelítés lehetőségével étterem kapott helyet, ahol Kovács Lázár gyógyvízből főzi a húslevest.
Az étterem belsőépítészete más kéz munkája, igyekszik követni a bővítmény többi részének hangulatát, de annál kevésbé érzékeny, inkább trendi. Egy szinttel feljebb pedig az igazi unikum, a merülőmedencével megkoronázott tetőterasz kapott helyet, ahonnan a várakozásoknak megfelelően pazar panorámát élvezhetünk. Sajnos itt található az együttes egyetlen gyenge pontja: a kupola, amely hatósági előírás nyomán került a helyére – véleményünk szerint feleslegesen. A kupola érzékeny motívum, bizonyos méret alatt könnyen nevetségessé válik, mint ez pár száz méterrel odébb, a Gellért téren a kútház fölött megtapasztalható. A szaunavilág még nincs kész, ezzel tovább fog bővülni a kínálat, amit már most is láthatóan értékelnek – elsősorban persze egyelőre a külföldi vendégek. A BGYH vezetőségének az a célja, hogy a hazai közönség minden korosztályát bevonzza a majdan üzemelő 11 budapesti fürdőbe, ehhez a fejújított Rudas építészeti minősége kiváló csáberőt jelenthet. A Lukács malacrózsaszín és sápadtsárga öltözőszekrényei helyett itt még az öltözők is vidám színekben pompáznak, a mosdókról nem is beszélve. Olyan átlagos funkciójú közlekedőterek, mint az újonnan kialakított „sóhajok hídja” – amely azért a kínálkozó látvány miatt ugyancsak nem átlagos – szellemes belsőépítészeti kiképzést nyertek, pedig csak szürke csíkok tarkítják a falakat.
A külső megjelenést meghatározza az üvegfelületeket burkoló geometrikus rács finom mintázata, amely szintén egyszerre kortárs és ősi. A „girih” a XV. században alkalmazott díszítő minta, amelyet a mai tudomány az ún. kvázikristályos geometria kategóriájába sorol, és csak 30 éve ismer. A mintázat lényege: bár egyes elemek ismétlődnek, a minta mint egész sosem ugyanaz. Ennél egzaktabbul aligha lehetne kifejezni a 21. századi ember világképét.
A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.
