Az új rendszer címszavakban ugyan megtartotta azokat a kulturális, jóléti és sok más egyéb „találmányokat”, amelyek az 1890-től működő párt nevéhez köthetők, de az eredetitől teljesen eltérő tartalommal: 1930-ban nagyon mást jelentett a munkáskultúra, mint 1950-ben. Ráadásul a korabeli propaganda hathatós támogatásával pár év alatt sikerült még a nyomait is eltüntetni minden nem bolsevik típusú munkásmozgalmi megnyilvánulásnak – többnyire erőszakos módon, betiltással, megsemmisítéssel.
Nemcsak lapok, könyvek, politikai csoportosulások vagy iskolák jártak így. A hatalom a sportegyesületekkel, szakkörökkel, klubokkal is hasonló módon bánt el – így az 1910-ben alakult Természetbarátok Turista Egyesületével (TTE) is. A Kassák Múzeum kiállítása erre emlékezve nem kevesebbet vállalt, mint hogy kísérletet tegyen „a baloldaliság újraértelmezésére, a baloldali csoportok sokszínűségének bemutatására”.
Nos, ezzel a baloldalisággal még az idősebb közönség is zavarba ejthető, leginkább annak köszönhetően, hogy a korábbi utókor, azaz Kádárék egészen más hangsúlyokkal beszéltek a munkásmozgalom és a természetjárás kapcsolatáról. Hazug hőskölteményt gyártottak belőle, amelynek az volt a lényege, hogy a munkásturizmus elsősorban az illegális kommunista párt feltűnésmentes tevékenységét szolgálta. Mindez erősen beleégett kollektív emlékezetünkbe – holott enyhén szólva sem életszerű, hogy egészséges fiatalok kizárólag illegális pártszervezési céllal járjanak kirándulni. A kiállítás erénye, hogy kiderül: mik is voltak a TTE aktivistáinak a rekreáción vagy a puszta honismereten túli motivációi.
„Dolgos emberek áldoztak oltárán új megismerések terjesztésére: a munkásturisztika kiművelésére, hogy ezáltal a mindennapi munkásélet egyhangúságába egy kis derűt, napsugarat, friss levegőt vigyenek. Hadba szálljanak a munkásság körében uralkodó, értelmet lenyűgöző, a testi szervezetet senyvesztő alkoholos szórakozásokkal, hogy helyébe a turistáskodás egészséges és testedző szórakozását emeljék, miáltal a munkásmozgalomnak is hasznára kívánnak lenni” – írták már 1912-ben az egyesület közlönyében, a Természetbarátban, és a következő pár évtizedben sem engedtek e nemes célkitűzésekből.
Ám a Kassák Múzeum kiállítása elsősorban azt bizonyítja, hogy hetven vagy száz évvel ezelőtt a munkások „öntudatra ébresztése” nemcsak Marx műveinek tanulmányozását jelentette, hanem egy annál sokkal lazább, ám nagyon is komolyan vett tevékenységegyüttest, ami a kultúra összes területét érintette – s talán ennél is fontosabb, hogy büszkeséget, önazonosságot adott azoknak a tömegeknek, akik előtt az akkori „Kultúr-Magyarország” kapuja addig zárva volt. Ahogy a kiállítóteremben olvashatjuk: „Az egyesület a társasági élet, a formális és informális találkozások helyszíne, vitatér, a civil tudat megerősödését szolgáló intézményi forma lett. A TTE-ben és a különböző szakszervezetekhez kapcsolódó, hangsúlyozottan a szabadidő szervezésére szolgáló egyesületekben egy sajátos és kimondottan a munkásléthez kötődő kultúra formálódott, amely identitásformáló szerepén túl az összetartozás érzését is elmélyítette.”
A kiállítás első termében két téma köré – önszerveződés, helykeresés – rendezték a TTE működését kísérő dokumentumokat, fotókat, relikviákat (igazolványok, plakátok, jelvények stb.). A kialakulás, a fejlődés és az 1950 utáni hanyatlás kronológiáját követhetjük nyomon 1908-tól napjainkig (az egyesület ma is létezik) a különféle csoportok, szakosztályok, dal- és színjátszó körök feltüntetésével. A legnagyobb meglepetést az okozza, hogy szó sem volt központi irányításról – ennek ellenére (vagy éppen ezért) olyan rendszer alakult ki, amely különböző anyagi, iskolai, származási háttérrel rendelkező, sőt eltérő politikai nézeteket valló tagokat volt képes egyesíteni. Ők nemcsak haszonélvezői, de megteremtői is voltak annak az infrastruktúrának, amiről ma is példát vehetnénk – hogy mást ne mondjunk, a tagdíjakból számos turistaház és strandtelep épült azokban az időkben. Külön figyelmet érdemel az a törekvés, ahogy az egyesület az erdők birtokbavételéért harcolt. A TTE ugyanis alapvető emberi jognak tekintette a természethez való hozzáférést, az egyesület számára a szabad mozgástér a társadalmi és politikai egyenjogúságot jelentette. Nem ismertek tréfát: fotók bizonyítják, hogyan gyűjtötték össze a „magánterület” feliratú táblákat az erdőben. És ha már egyenjogúság: az is világosan kiderül, hogy az egyesület sohasem valamiféle „legényegyletként” határozta meg önmagát, az első pillanattól egyenrangú partnerként számítottak a nők aktív részvételére. Külön figyelmet érdemelnek azok a gesztusok, amelyek az álszemérem elleni „harcot” illusztrálják. A Természetbarát 1929. májusi számában megjelent, A kirándulók ruházkodása című közleményből például kiderül: „A kirándulók ruházkodása okoz nagy gondot mostanában az illetékeseknek (…) Állítólag szükség van ezen a téren is megrendszabályozásra, sőt karhatalmi beavatkozásra. Mert a kirándulók megszámlálhatatlan tömegében lehetnek olyanok is, akik (…) esetleg a környezethez nem illő mértékben szabadítják fel testüket a ruházat terhétől. A rendőrkapitányság ezért napiparancsban meghagyta a rendőrőrszemeknek, detektíveknek és az erdőaltiszteknek, hogy a hiányos öltözékben való napozást akadályozzák meg és a figyelmeztetésnek ellenszegülőket jelentsék fel.” Ám mindez csak olaj volt a tűzre, ahogy a kísérőszövegben is olvashatjuk: „A küzdelem sajátos formát kapott: a tiltások szándékos megsértésével képletesen felülírták az elfogadott társadalmi rendet. A tilos területek elleni tiltakozások a munkásság emancipációs törekvéseinek sajátos kifejezési formái lettek.”
Ebből is látható, hogy mennyire hazug és álságos volt a később rögzült komolykodás; a balosság sokkal inkább lendületes ellenkultúrát, mi több, punkattitűdöt testesített meg, szemben azzal a sótlansággal és ürességgel, amivel a későbbi agit-prop dolgozók felruházták.
Mindez a kiállítás másik termében berendezett, egy konkrét helyszínt, az 1928-ban, egyesületi pénzen megszerzett horányi erdei telepet bemutató tárlaton érhető tetten igazán. Itt nemcsak abba kapunk betekintést, hogy milyen körülményeket teremtettek maguknak az itteniek, de abba is, hogy milyen programokat szerveztek maguknak. Nos, nem csak közös főzéseket, énekléseket, táncmulatságokat! „A címként választott zrí kifejezés egy olyan közösségi gyakorlatot fed, melynek kapcsán a munkáskultúrán belül jelentkező identitásváltozatok és a hozzájuk kapcsolódó eltérő elképzelések fogalmazódtak meg és kerültek egymással vitába” – írják a kiállítás rendezői, vagyis a tábori élet valójában az aktivitásban és a kreativitásban bontakozhatott ki. Az aktuális eseményekre reagáló színművek, politikai kabarék, bohóctréfák is (a szerzők között találjuk Palasovszky Ödönt, Zelk Zoltánt, Kassák Lajost) kötelező elemei voltak ezeknek az összejöveteleknek – természetesen a közönség bevonásával. „Az egyik vízizrí alkalmából a fákon nyomtatott táblák függtek POGROM felirattal, s alatta ott állt a program szövege. Semmi értelme sem volt; a szöveget Smuzi, foglalkozására nézve nyomdász, úgy szedte ki, hogy vaktában egymás mellé rakott betűket. A fákon is tréfás táblák voltak kiszögezve, pl. a WC-hez vezető úton irányjelző ezzel a felírással: TROCACADERO” – olvasható az egyik visszaemlékezésben, és valószínű, hogy már ez is többet elmond a 1930-as évek balos attitűdjéről, mint azon, szerencsére lassan feledésbe merülő kiadványok tucatjai, amelyekkel a szocializmus éveiben próbálták teletömni a fejünket.
Kurátor: Csatlós Judit. Megtekinthető június 5-ig.
