A maszk elrejt és kiemel, eltávolít és megszemélyesít, megrémít, de kapcsolatot is teremt a kiismerhetetlen, természetfölötti erőkkel. Megtéveszt, és eközben átélhető valósággá varázsolja a mondák, hiedelmek világát.
A kiállított aranymaszkok csak töredékét jelentik az állítólag mesés - és mesés értékű - Zelnik-gyűjteménynek, amely a tervek szerint még ebben az évben önálló épületbe költözik a világ egyetlen délkelet-ázsiai aranymúzeumaként, sőt kutatóhellyel és könyvtárral egészül ki. Zelnik István diplomataként, hanoi nagykövetként alapozta meg a gyűjteményét, amely az egész térségből - Tibettől Indonéziáig - tartalmaz állítólag példátlan értékű darabokat. A kincsek egy részének a származási helye, kora, sorsa egyelőre ismeretlen, ezért is van szükség a tervezett kutatóintézetre.
És ezért volt szükség arra is, hogy a kiállításon a gyűjtemény kétségkívül elképesztő darabjai mellé a múzeum saját állományából is elhelyezzenek néhány, részben még Bíró Lajos által gyűjtött darabot. (A kutató 1896-tól megszakításokkal mintegy hét évet töltött a mai Pápua Új-Guinea akkor még német fennhatóság alatt álló területein és környékükön. A pápuák életét, rossz hírű szokásait még az európai befolyástól mentes, eredeti állapotukban tanulmányozhatta.) Ezeknek a maszkoknak többnyire eléggé pontosan ismert a koruk, funkciójuk, felhasználási módjuk, így lehetőséget nyújtanak arra, hogy mintegy bevezetésképpen némi benyomást szerezzünk használatuk sokféle összefüggéséről:
beavatás, tánc, halál,
szellemek megidézése és más rituális alkalmak. Érdekes már maga az anyagok sokfélesége is: a faháncson, rostokon, kagylókon és magvakon még nem lepődünk meg, de például a pókháló felhasználása jól jelzi, hogy az álarcokat nem az örökkévalóságnak készítették. A különös, részben állatszerű alakok sokszor éveken át előkészített, hosszas ceremóniák kellékei, de miután betöltötték a szerepüket, vagy megsemmisítették, vagy eldobták őket.
Az aranyból készült álarcok esetében természetesen egészen más a helyzet, hiszen fennmaradásukat már eleve biztosította az önértékük. Nem tudni, milyen úton-módon kerültek bele a műkincs-kereskedelembe. Ettől viszont kiszakadtak az összefüggéseikből, így jobbára összehasonlító alapú feltevések övezik őket. Miután előzőleg már kaptunk némi ízelítőt a maszkok sokféle értelméről és használatáról, akár önálló találgatásokba is bocsátkozhatnánk, de miután az egyik, primitív egyszerűségében amúgy kifejezetten kedves darab a filmbeli texasi láncfűrészes gyilkosra emlékeztet, jobbnak tűnik a közvetlen látványra összpontosítani. Az egyik arc bumfordi, a másik gőgös, a harmadik bánatos, a negyedik csábosan pironkodik. A néha páratlanul kifinomult részleteket a nyersanyag jó megmunkálhatóságának köszönhetjük. Az arany szinte a végtelenségig vékonyítható: a szakavatott aranyműves egyetlen grammból egy egész négyzetméternyi lapot készíthet. Állítólag - nem csodálom, ha nem hiszik el - az aranyfüst néven ismert fólia vastagsága mindössze egy tízezred milliméter. Természetesen a megmunkálás finomsága összefügg a lap vastagságával - de nyilván csak egy bizonyos pontig, ameddig az aranyműves még a felület átlyukasztása nélkül dolgozhat-domboríthat. (Ez a tárgyak legalábbis több évszázaddal ezelőtti időszakában hátoldalról kikalapálva történt, esetleg "dömöcköléssel", amikor a közönséges fémlapba vésett minta mélyedéseibe kalapálták bele az aranylemezt.) A legnemesebb vonalú, hihetetlenül részletezett kidolgozású halotti maszk, amelyen nemhogy a szemöldök, de még a hajszálak is a természetes sűrűség benyomását keltik, közel kétszáz grammot nyom, a vastagsága 0,2 mm.
Alighanem a finomságnak és a sok esetben több mint ezer éve élt alkotók szakértelmének a magas foka teszi intenzív élménnyé a látványt, elfedve a konkrét ismeretek szűkösségéből eredő hiányérzetünket, amelyet a hangszórókból diszkréten szűrődő kelet-ázsiai dallamok is bódítólag csillapítanak. (Ezeknek sem ártana persze némi szöveges magyarázat.)
A gyönyörű kiállítású vezető füzet és a sokkal terjedelmesebb katalógus szerzői kétségkívül igyekeztek alaposan mérlegelt hipotézisekkel körbejárni az értékes darabok származási öszszefüggéseit. Az utóbbinak már a bevezetője is vakmerő asszociációkig jut el, amikor a korunkbeli maszkokról szólva egészen a gázálarcig, sőt a bankrablók szokásos viseletéig merészkedik. Ezt persze indokolja a kiállított tárgyakat övező számtalan rejtély. Mert mit is kezdjünk például a kiállítás kétségtelen díszével, az egyenként háromnegyed méteres skorpió-párral? A rettentő pókszabásúak hátán ráadásul egy férfi, illetve egy nő arca domborodik, az utóbbi a rejtélyt tovább fokozandó két sor szemöldökkel. Ilyenformán valóban gondolhatjuk őket maszkoknak, csakhogy milyen funkcióval? Támpont nincs, eddig még soha sehonnan sem kerültek elő ilyen darabok. Bármiféle rituális viselésre alkalmatlannak tűnnek. Egyszerű díszek, netán uralkodói hatalmat erősítő, rémült behódolást parancsoló jelek lettek volna? Finom kidolgozásuk effélére utal: még az állatok ollóin a recéket is aprólékosan kialakították, a hatalmas potrohokon többszörös díszítés fut végig. Értelmüket veszítve, dermedten fénylenek félelmetes és öncélú időtlenségükkel, az emberi esendőség szívszorítóan szépséges jelképeiként.
Nyitva: június 20-ig.
