Az előterjesztés szerint "az 50 méteres talpmélységet meg nem haladó, (...) kizárólag talajvízkészletet igénybe vevő, mezőgazdasági öntözési célt szolgáló kút létesítését, üzemeltetését és megszüntetését a külön jogszabályokban foglalt előírásoknak megfelelően a vízügyi hatósághoz kell bejelenteni". Az előterjesztők indokolása szerint "a módosítás célja a talajvizet felhasználó, kizárólag mezőgazdasági öntözés céljára létesíteni kívánt és már üzemeltetett kutak bejelentése, illetve utólagos legalizálása".
Határozottan ellenzik
A javaslat értelmében a törvényalkotás tudomásul venné az elmúlt években, évtizedekben illegálisan létesített vízkutak létét. Győrffy Balázs egyik nyilatkozatában - a hivatalos indoklástól némiképp eltérően - jelezte: szó sincs arról, hogy a jogszabály úgy általában szentesítene korábbi szabálytalanságokat, de valamit végre lépni szeretnének abba az irányba, hogy a hazai "kútpiacon" uralkodó káosz felszámolható legyen. Aminek viszont ellentmond, hogy még a javaslat elfogadása után létesített új kutaknál is elegendő lenne az utólagos bejelentés, aztán indokolt esetben a hatóság - szintén utólag - korlátozhatná vagy meg is tilthatná a vízkivételt az adott helyen.
Az ötlet finoman szólva is kiverte a biztosítékot mind a magyar vízbázisért aggódó környezetvédők, mind a legális "kutas"-szakma köreiben. Ami az utóbbiakat illeti, a Magyar Vízkútfúrók Egyesülete ebben a formájában határozottan ellenzi az elképzelést, mivel az amúgy is döntően feketén létesített víznyerő helyek további - és immár szinte mindenféle hivatalos fenyegetés nélküli - ugrásszerű terjedése várható a változtatás után. Ez nemcsak a valóban megóvásra méltó hazai vízkincs szempontjából lehet aggasztó, de a kutak megrendelői számára is komoly veszélyeket rejt. Szongoth Gábor, az egyesület titkára a Narancsnak azt magyarázta, hogy a szakmailag elfogadható kútlétesítés távolról sem csak abból áll, hogy a mester kitelepül az eszközeivel, aztán durr bele, irány a föld mélye, amíg vizet nem találunk. Először is műszerrel meg kell találni azt a réteget (általában homokot), ahonnan megbízhatóan és folyamatosan kinyerhető a víz, másrészt megfelelő szűrő beépítésével a tartós működést is biztosítani lehet. Ezután következik a tisztító szivattyúzás, kémiai elemzés, majd a "meózás" - és ezután állítható üzembe a kút. Mindez persze csak az előzetes hivatalos engedélyeztetés után történhet meg, ami akár hónapokba is beletelik, a különböző szakértői állásfoglalások, mérések több százezer forintos költségeiről nem is beszélve. Maga a fúrás sem olcsó: méterenként 5-15 ezer forint körüli árakon rendelhető meg (a Narancs riportere a főváros külterületén 10-12 ezer forintos ajánlatokat kapott), tehát egy ötvenméteres legális kút létesítése bőven meghaladhatja az egymillió forintot.
Mindezek alapján egyáltalán nem véletlen, hogy miközben ma Magyarországon a szakma öszszegzése szerint évente mintegy ötezer új kút létesül, ebből mindössze 4-500 esetében van teljesen rendben az adminisztráció is. Abban igazuk van a javaslat előterjesztőinek, hogy emiatt valóban teljes a káosz a magyar kútásásban - egyetlen hivatal, szakmai szervezet, kutatóhivatal, egyesület meg nem tudja mondani például, mennyi kút üzemel pontosan, azt meg pláne nem, hogy ezek vízkivétele hány millió köbméter lehet. Szongoth Gábor szerint kétségtelenül egyszerűbb, gyors és olcsó, de előzetes engedélyezési rendszerre lenne szükség, amihez viszont az eddigieknél jóval szigorúbb szankciók társulnának a szabályok ellen vétőkkel szemben.
Ügyeskedők
A jelenlegi rendszerben számos olyan veszély is van, amelyekről viszonylag kevés szó esik, és a szabályozás tervezett megváltoztatása sem nyújt rájuk megoldást. Nehéz pontosan meghatározni például, mi számít "mezőgazdasági öntözési célú" vízhasználatnak egy kertes ingatlan esetében. Nemcsak a hobbifű vagy a virágoskert locsolására, netán az autómosásra gondolunk, hanem például arra, hogy mi lesz azokkal a kutakkal, amelyeket házi vízellátó rendszerek kiszolgálására létesítettek. Mivel az elmúlt években - lényegében a csatornázási programok előrehaladtával - emelkedtek a közművek vízhasználati díjai, sokan így oldották meg az órás mérésű szolgáltatás "kiváltását". Hogy mennyien, azt szintén nem tudja pontosan senki - az előbbiek ismeretében ez érthető is; szakmabeli becslés szerint mindenesetre százezres nagyságrendű lehet a saját kutas ingatlanok száma.
A módszer egyszerű. Ha van a telken működő kút, arra rá kell telepíteni egy szivattyúból és nyomáskiegyenlítő tartályból álló minivízművet, le kell választani a házat a vezetékes rendszerről, és rákapcsolni a saját ellátásra. Innentől fillérekből ("áramáron") lehet fürödni, vécét használni, mosogatni - jobb helyeken inni is, bár ennek azért bőven vannak kockázatai. Közvetlen kapcsolatban levő (egyetlen csappal elválasztott) rendszerként szabálytalan együtt használni a házikutat és a vezetékes vizet. Számlázásilag is: az "ingyenvíz" például ugyanúgy terheli a szennyvízhálózatot, mint a közösségi, a díjat viszont a vízóra pörgése alapján állapítják meg: ha áll, csak az alapösszeget kell fizetni. Ez viszont rontja a vezetékes rendszer egészének a hatékonyságát, aminek kiegyenlítésére a szolgáltató kénytelen árat emelni: vagyis végső soron megint csak a becsületes használók fizetik az ügyeskedők cechét is.
Ennél is nagyobb gond, hogy a felhasználók többsége olyan vizet használ, amiről fogalma sincs, mit tartalmaz. Az egyik Pest megyei vízműtársulás vezetője elképesztő esetekről számolt be a Narancsnak. A háztulajdonos millió forintos kombikazánt kötött a házi vízrendszerre, ami aztán pár hónap alatt tönkrement. Hívta a szervizt, amely közölte vele, hogy a garancia nem érvényes - olyan agresszív kémiai szennyeződés került bele, amit a vízművel kell elrendeznie. Gyors visszakapcsolás a közműre, jegyzőkönyv, vizsgálat, szakértői jelentés, eredmény: olyan anyag a vezetékes rendszerben nincs, ami a károsodást okozta - vagyis a kazán mehetett a kukába. És ez a furcsa esetek jobbik változata. A rosszabbik: a család üdülni megy, a nagymama otthon marad. A családfő biztonsági okokból leállítja a szivattyút, visszaállítja a házat a közműre, megnyugtatja a mamit, tessék nyugodtan használni a csapot, "madzagos víz" jön belőle. A néni egy hét múlva heveny bélfertőzéssel kórházba kerül - senki nem mondta neki, hogy több nap kell ahhoz, míg a ház akár egy hektó vizet is befogadó vezetékei átmosódnak. A bűnös kórokozót a kórházi vizsgálat azonosította, a közeli házi savanyító üzem - mellesleg teljesen szabálytalan - félig nyitott ciszternájából szivárgott le a 15 méteres kútba.
Ami a beterjesztett javaslat érdemi célját, a mezőgazdasági célú hasznosítás könnyebbé tételét illeti, emiatt a környezetvédők is határozottan tiltakoznak. Szerintük a kútlétesítés gyakorlatilag szabaddá tétele - különösen a folyamatosan "szárazosodó" Duna-Tisza közén, azon belül is a kiskunsági területeken - felgyorsítja az elmúlt években tapasztalt folyamatos talajvízszint-süllyedést. Márpedig a legnagyobb mennyiségű, intenzitású és vízigényű öntözésre éppen ezeken a területeken van a leginkább szükség.
Pazarló
A lényegében teljes legalizálás viszont az öntözésfejlesztést nem az egyébként minden érintett szervezet, politikai erő, mozgalom, szakmai közösség által egyöntetűen támogatott, az átfutó csapadék- és folyóvizeket hasznosító módszerek felé, hanem az ország egyik legnagyobb értékét csökkentő "kutasítás" felé löki. A paraszt ugyanis tud számolni: kutat fúratni közvetlenül a területen jóval olcsóbb, mint költséges csatornákat építeni, óvni-karbantartani a védműveket stb. Ugyanakkor arról is kaptunk információt, hogy a közelmúltban, kifejezetten a kertészeti ágazatra meghirdetett uniós fejlesztési támogatások között meghatározó célként jelölték meg az öntözésfejlesztést - ehhez viszont a pályázónak rendelkeznie kell valamilyen legális víznyerő hellyel. Nem egyszerű parti ez tehát, fogalmazott az előterjesztőkhöz közel álló kormánypárti forrásunk. Az is tény viszont, hogy az elmúlt tíz évben mintegy 1,5 méterrel csökkent a Homokhátság átlagos talajvízszintje.
A társadalmi és gazdasági értelemben egyaránt stratégiai jelentőségű vízgazdálkodásban hosszú távú megoldást a fúrt kutak elszaporodása, a meglévők intenzívebb használata nem hozhat. Ez ugyanis a jelenleg Magyarországon elterjedt öntözési módszerekkel igencsak pazarló. Ez a megállapítás igaz a nyílt vízi vételezésre is: a nagy szórófejekből kilőtt víz 35-40 százaléka szimplán elpárolog, mielőtt a növény gyökeréhez érne. Ennek fényében kaphat különös hangsúlyt az a szakmai számítás - Szongoth Gábor közlése -, amely szerint a teljes hazai vízfelhasználás 10 százaléka ipari célú, 20 százaléka lakossági fogyasztás, a fennmaradó 70 százalék zömét pedig a mezőgazdaság használja fel.
Öntözőcsatornákat viszont egyelőre nem építünk. Az utolsó ilyen irányú nekibuzdulás az előző Orbán-kormány ciklusának a végére esett: 2002-ben, a nagy árvizek után pénzügyi terv készült az öntözésre és védelemre egyaránt alkalmas Duna-Tisza-csatorna megépítésére. A fővonal, a 12 lecsatlakozó ág és négy, összesen mintegy 600 hektáros dél-alföldi tározóra ötéves megoszlásban 4-500 milliárd forintos költséget tartottak szükségesnek a terv kidolgozói. Ebben az árban nem szerepeltek a második ütemben kialakítani tervezett helyi öntözőrendszerek. De ez mindegy is, mert azóta egyetlen kapavágás sem történt. Így viszont valóban egyszerűbb és "költségkímélőbb" a helybeli kútfúrás csaknem teljes felszabadítása. Kérdés azonban, hogy húsz év múlva mire jutunk ezzel.
