Mediawave 2000: Zöldkártya nélkül

publikálva
2000/18. (05. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Peter Greenaway

Végre újra dohányoznak kisfiúk a vásznon, végre látszanak újra tekintetek. Szól a szignál, a főcímen régi képek, hatásos nagyon együtt ez így, jó nézni minden lejátszott film előtt.

Az ember zavarba jön, ha élvezkedik. Sokak határozott követelése ellenére a lazaság forradalma most sem következett be. Mindannyian érezzük, hogy nincs átjáró a kínos vigyorgás és a fékevesztett nekivetkőzés végletei között. Továbbra is feszengünk, toporgunk, reszketünk az ellenőr láttán, szektába térünk, és desztillált vizet iszunk, vagy alkalomadtán (mindig) berúgunk, mint az állat sem, belőjük vérbe, leszívjuk tüdőre, nyeljük a májra, hogy ott legyen már végre, belül, ahol a lélek keresendő.

A film szerényebbik ünnepe

tíz év alatt nem tudott professzionalizálódni, és ez jó jel, engedjük meg: nem akármilyen hitelességről tanúskodik.

A díjátadó ceremónia reflektora a legritkább esetben kerül fedésbe a figyelem középpontjával, a bejelentettekről rendre kiderül, hogy már hazautaztak, díjazó és díjazott elkerüli egymást, gondban a tolmács. Durst díjat vesz át saját magától, Buharovék egymásnak gratulálnak, jaj, de jóban vagyunk. Családias hely ez, amolyan "barátunk a híres ember"-fesztivál. Miki bácsi a szomszéd asztalnál kvaterkázik, Kusturica - fél nap múltán már csak Emir - lopva lépcsőn hagyja a vendégváró magyar pálinkát, Miles Griffith fél (mázsa) grillcsirkét fogyaszt, múltával annak csontjait, végül arcát temeti fél grépfrútba. Markovic felajánlja, hogy viszi a bőröndömet. Csaknem.

Paradoxonnal szembesülünk, úgy hívják: szimpatikus fesztiválközönség. Nem esünk át tizenéves testeken, ugyanezek poharat tartó része nem locsol sört a bokánkra, nincs pogótól megviselt batikpóló. Cigarettánk nem kelt feltűnést, hiába tanultuk be előrelátóan: "Én is kaptam", illetőleg: "Utolsó szál volt, sajnos." Persze azért az itteni típus sem tökéletes, erősen vágyik és - rajta ne múljon - igyekszik is lelkesedni, ez sem tolerálható könnyen. És el is jön az ő ideje. Legkésőbb pénteken. Bittová és a Markovic Orkestar, tele a zsinagóga. Utóbbiak hozzák a vártat, szerb örömünnep. Csak laikus hallgatónak tűnik úgy, hogy az együttesben mindenkit Mirovicnak hívnak nem túl különböző keresztnevekkel kombinálva. A tapsrendnél aztán minden kiderül. Az ültetős koncepció ismét kudarcba fullad, a csocsek nem az a kimondott Erkel színházi produkció. Nehezen is bírjuk ülve, súlypontmentes testrészeinkkel igyekszünk kompenzálni a kalodát. Háromszáz egyszemélyes performance. Az ülve csápolás élményszámba menő. Nagyon szeretjük mi őket, azt a hat számot is, amit eljátszottak, de ebből hármat miért kellett háromszor ismételni? Imádjuk mi a Mesecinát, ki nem, de bárhogy vártuk, utoljára már elmaradt a katarzis.nem volt ugyan díszvendég, de rendezett filmet, méghozzá nagyon a tőle megszokott módon. Címe pedig Nyolc és fél nő. Hipotézise szerint a testi szerelem fontos kelléke, egyszersmind bizonytalansági tényezője: sose tudhatjuk, hol végezzük vele.

A döntő pillanat,

amikor Iva Bittová bejön a színpadra, illetve egyszer csak ott van, ilyet évek óta nem láttam, ott terem valaki a térben, hangot ad ki, a szájából, a hangszeréből, nem műsort. Ekkor még senki nem sejtette, hogy lesz még este, amikor a környékbeli cigányok megbocsátó szánalommal nézik, hogyan rögtönöznek roma koreográfiát a fesztiválhétben megfáradt szervezők Vera Bílára. Műsort ad viszont a No Smoking. Képzeljünk el egy bandát, amiben Kusturica basszgitáros lehet. A No Smoking olyan. Szerb esztrádzene, show-elemek, cirkusz a népnek. Amit csak sejtettünk, most bebizonyosodik: gyönyörű tud lenni egy aranyszín zakó, ha vérvörös ingre öltik. A nagy ember -nem hazudok - háromcsíkos piros mackófelsőben virít, de nem viccel. Pitbull hívószóra terrier a válasz, és egy maroknyi rajongó irigylésre méltó biztonsággal talál rá a helyzethez legkevésbé sem passzoló mondatra: "Maradjatok együtt!" - skandálja kivétel nélkül minden szám végén. A hírek szerint Kusturica és csapata a közönség számára rejtett tartományban már kevésbé volt simulékony. Speciális, utolsó pillanatokban elővezetett kívánalmaik, fanyalgásuk a körülmények, a technikai feltételek miatt nem könnyítette meg nagyon a szervezők életét. A végén mégis úgy tűnt, megérte a gondoskodás.

A Mediawave-közönségnek elvei vannak. Oly mértékben igényes, hogy távol tartja magát a fehérnemű-bemutatónak hazudott cici- és seggparádétól, ami így nem hozott be ötven főnél többet. Bizony többször hátrálniuk kellett a kamerásoknak a kifutó végén. Részemről elégedett volnék, esküszöm, nem tudtam, hogy ilyen testek léteznek. Halványan zavart csak a tudat, hogy emberek alázzák meg magukat. ´ket láthatólag jobban, de lámpaláznak hitték.

Van, aki ilyesmi filmet készít és/vagy néz. Ilyen Veit Helmer is, aki Tuvalu című filmjével a nemzetközi zsűri fődíját vitte haza. Egyetlen kockát őrzök a filmből, azt, amelyiket a rendező a vetítés előtt a bejáratnál a kezembe nyomott. Sajnos csak tizenhat milliméter, és én rövidlátó vagyok, ezért nem látom, mit ábrázol. Mások úgynevezett animációs filmeket készítenek, melyek természetüknél fogva mindig eggyel több lehetőséget hordoznak. Már maga a technika a groteszknek forrása. Már most örök kedvencem a Billy lufija, e méltán közönségdíjas film, melyről legyen elég annyi, hogy Billyt hat percen át kínozza saját lufija. A szintén elismert Hajnalban című tízperces opus pedig

elementáris disznajával,

példátlan kakasával hézköznapi életünk minden örömével megismertet, a krumplihámozástól egészen az autóbalesetig.

A kedvenc Mediawave-élményem című iskolai dolgozatom témáján percet nem gondolkodnék. Mindenekfelett a kisvetítő! Pincében jutott hely a Best of 10 év anyagának. Erre húz az ember szíve, ugye, mégiscsak mindenből a legjobb jár neki. Kettős hangszigetelő függöny vezet az elvarázsolt kastélyba, tíz négyzetméteren három sor szék, nehéz választás, egyedül vagyok. Egyedül hagynak a kékes fényű filmmel, a fájdalmas Teknőcszerű Dao anyával. Igen, igen. A dohányos kisfiúk. Egyedül addig, amíg izgatott motoszkálás kezdődik, reakció érkezésemre. (Néző jött!) Női hang mikrofonon keresztül javasolja, hogy szerinte most már maradjak is a végéig, nem fogom megbánni. Jelzi, hogy majd szövegeket is fog nekem olvasni a versfeliratoknál. Fél óra múltán az éteri hang diszkréten érdeklődik: Na, jó a film?

A fesztivál mint műfaj az egészen infantilis módon szentimentális népségnek való. Jól érezzük magunkat. Az utolsó este végképp giccses. Senkinek nem akaródzik hazaindulni, hetedikes nyári tábor. A lányok sírnak, a fiúk megfeledkeznek magukról. Gyöngyhajú lány, az isten se ment meg tőle.

Hajnali három körül kerül

színpadra a Pawn Shop, két jelmezes gengszter a Mississippi-deltából, a szesztilalom idejéből vagy a Villányi útról. Nyolc harmonikán felváltva folk-blues, háromszor tapsolják vissza.

Négykor a győri zsinagógában már minden műsornak minősül. Az első vonatig sztárok születnek. Fejenként kijut legalább húsz perc, több, mint amennyi be lett ígérve. Hálás a hallgatóság, elvégre pólóban jött be, de hát akkor még meleg volt, és egy másik nap. Egyedül

Győr városa

nem akarja, hogy jó legyen neki, ennyi idő alatt is csak megszoknia sikerült a Mediawave-et. A szervezők nemigen tudnak felidézni olyan esetet, hogy a polgármester végignézett volna egy programot. Mostohább időszakban előfordult, hogy éveken át egy sor sem jelent meg a helyi lapokban. Az elhatárolódást érzékelhettük, lefoglalt szállásunk portását meg tudtuk lepni azzal, hogy be akartunk költözni a kollégiumi szobába. Igaz, ezt némileg kompenzálta azzal, hogy később viszont elfelejtett kiköltöztetni minket. Győr nyugalmas hely, ez tény. Nézőpont kérdése, hogy a májusfát kísérő zajos felvonulás örömünnep vagy csendháborítás. De a belföldnek az a része, amely pozitívan reagált, az is megkésve tette. Külföldön a Fényírók Fesztiválja már rég elismert volt, mikor a magyarok igazán felfedezték maguknak. Ma Európa legrangosabb mozgóképes megmozdulásai közé tartozik, tavaly óta az Európai Filmfesztiválok Szervezetének tagja. Hogy a nehézségek ellenére miért mégis e ragaszkodás a városhoz, rögtön kiderül, amikor az ember először körülnéz. Víz, víz, hidak, hatalmas platánok, macskaköves belváros, teraszkávézók. De főképp az öreg zsinagóga, jelenleg félig restaurált állapotban. Hiába, nem tudtam eldönteni, melyik fele tetszik jobban, az enyészet mindig lenyűgöző. Nem csoda, hogy a fesztiválosok ragaszkodnak hozzá, nehéz volna alkalmasabb díszletet találni Lajkó Félix vagy a Lelky leánykórus mögé. Ki fokozni vágyik a hatást, vezessen útja csigalépcsőn egyenest a karzatra, ott bizony nagy dolgok esnek. A zsinagóga belakása sem marad visszhang nélkül. Sokan úgy érzik, szellemisége nem fér össze a vigasságokkal. A 60-as évek óta önkormányzati tulajdonban lévő épület felújítási folyamatát viszont mindenképp felgyorsította és megkönnyítette a rendszeres használat. Emellett az együttműködésben sokat jelent a megszokás, a tradíció, város és esemény nevének összefonódása.

Még a válogatott versenyprogram feltérképezése is sokszor igényelt emberfeletti türelmet, és megnyugtatónak bizonyult a tudat, hogy van kiút a vetítőből. Minden elismerésem tehát az előzsűrinek, nem lehettek könnyű hónapjaik. A különösen reményteljes alkotások meghívásra érkeznek - a filmesek állítólag szeretik, ha személyesen szólítják meg őket. A szelekció szempontjait nem is olyan könnyű meghatározni. Hiszen a Mediawave nem gazdasági vállalkozás, nem feltétlenül a népszerű a beválogatandó. Az alapítvány szándéka kezdetektől az volt, hogy azonos hangsúlyt kapjon a zenei és filmes szekció. Mégis filmes rendezvényként ismert, támogatást is kizárólag erre a területre sikerül kapnia.@közcím:

Az idei

fesztiválon egy hét alatt alighanem jó néhány érdeklődő fordult meg, a résztvevők száma évről évre szerény mértékben, de növekszik. Április vége, május eleje tájékán átmenetileg minden évben bővül a sajtós szakdolgozók köre. Bizonyára kizárólag ennek köszönhető, hogy a magas részvételtől függetlenül minimális a fizetővendégek aránya. Mindez érthető szigorításokat vont maga után, alighanem ennek estünk áldozatul mi is. A három nap alatt nem sikerült a Kánaánt jelentő sötétzöld belépőkártyát kiharcolnunk, pedig gazdag az érdekérvényesítő eszköztárunk. Be kellett érnünk egy világoszöld "presse" feliratúval, amiről rövid úton kiderült, hogy nem nyit meg minden kaput, gyakorlatilag ugyanazt a hatást értem volna el egy tésztaszűrő lobogtatásával. Hiányzott az oly erős belső biztonságot nyújtó napi-, mi több, hetijegy. Teremből ki, terembe be, otthonkában, papucsban, mindenféle zaklatástól mentesen. A bennfentesek nyugalmával. Az ellenérvek világosak, megint győzött a racionalitás, vesztett a napijegy. A helyszínek befogadóképessége korlátozott, csak konkrét programra szóló helyjegyeket tudnak eladni.

Pénzügyi szempontból a remények netovábbja természetesen a nullszaldó, bár két alkalommal előfordult nyereséges zárás is. Most nyilván velünk is beljebb vannak kicsit. Ez a tény nem várt örömet elsősorban a közreműködő munkatársaknak és családjuknak okozott: felvehették a fizetésüket. Idén három-négy millió forint körül járt a legdrágább napok költsége, a hétvége kitermelte.

Jelentős támogatónak két szervezet számít: a Mozgókép Alapítvány és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma. A folyósított összegek csökkenő tendenciájúak.

Ha szeretnék magamnak egy fesztivált, azért szeretném, hogy legyen majd egy pillanat, amikor vízparti kastélyteraszon erdélyi népzenészek és spanyol cigányok ghánai dobosokkal nyomják minden külföldi vendégek kedvencét, a Tavaszi szél vizet árasztot. És ha lehet még egyet kívánni, Kanalas Éva előéneklésével. A dolog ´95-ben történt. Azóta nincs vesztenivalójuk.

-kempf -

publikálva
2000/18. (05. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...