Az ember nem győzi kapkodni a fejét: a minap Erdő Péter bíboros, esztergom–budapesti érsek fakadt ki, nem fogják elhinni, az állam világnézeti semlegességét féltette a kormánytól! Valamint és ezzel összefüggésben helytelenítette azt a gyakorlatot, hogy az állam előszeretettel passzolja le az egyházaknak az állami (azelőtt: önkormányzati) fenntartású szociális intézményeket.
Mielőtt azonban elhamarkodott következtetéseket vonnánk le arról, hogy az Orbán-kormány annyira reakciós, ultramontán és retrográd, hogy a katolikus egyházat is széles ívben jobbról előzné, tudatosítsuk azt is, hogy a prímás úr valójában két okból idegesíthette fel magát. Egy: mert utólag szerzett tudomást arról, hogy a kormány új egyházi törvényt készít elő, a másik meg, hogy ez a törvény – a kodifikációról, amely az Igazságügyi Minisztériumban (IM) folyik, csak pletykákból értesülhetett eddig a nagyérdemű – állítólag az ún. német egyházi modellt vezetné be a mostani helyett. (A pletykákról szóló pletykák szerint egyébként Balog miniszter, az egykor szebb napokat látott református lelkész nyomta fel Erdő Péternél, vagyis hát a római pápánál a Trócsányi-minisztérium ármánykodásait, ami tulajdonképpen az ökuméné emelkedett példája lenne.) A „német modell” ellen felemelte hangját Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes is, és a KDNP vétóját helyezte kilátásba, amit nem hívő honfitársaink is valóságos csodaként értékelhetnek. Mintha Orbán Viktor nachtkaszlija szólalt volna meg emberi hangon, amire a kormányfő a Bibliáját szokta helyezni az Ő elszunnyadása előtti utolsó pillanatban!
| ||
Azon, hogy az Orbán-kormány egy magyar törvényről előzetesen nem konzultált Rómával, még nem dúljuk fel magunkat, hisz lapunk messzemenőkig támogatja jelen országvezetésünk kitartó küzdelmét a transznacionális-globális és javarészt titkos hátterű érdekhálózatokkal szemben. Azt viszont rögzítsük, hogy mi volt ennek a kis összesúrlódásnak a legtávolabbi előzménye, az első szem az események láncolatában.
A szálak az Orbán-kormány 2011-ben elfogadott és 2012-ben hatályba lépett egyházi törvényéig vezetnek. Ez a törvény, mint emlékszünk rá, döntően változtatta meg ama kritériumokat, amelyek alapján valamely vallási közösség megkaphatta az egyházi státuszt, s ennek birtokában igényt tarthatott az ezzel együtt járó jogokra és költségvetési juttatásokra. Ez utóbbiak – durván leegyszerűsítve – az adott egyház által működtetett oktatási és szociális intézményeknek járó normatív támogatásból, valamint a személyi jövedelemadóból befolyó 1 százalékos egyházi felajánlásokból és azok állami kiegészítéséből állnak össze. (A normatív támogatás ez esetben – az alapítványi vagy más civil intézményekkel ellentétben – az állami, önkormányzati fenntartásúakkal azonos finanszírozást garantál.)
A korábbi, a köztársaságot bő húsz éven át többé-kevésbé jól szolgáló szabályozás az egyházi státuszt ugyancsak bizonyos normatív kritériumokhoz kötötte (önmeghatározás + minimális létszám), Orbán egyházi törvénye – a kamuegyházak visszaéléseire hivatkozva – viszont a parlamenti kétharmados többségére bízta e státusz odaítélését. Azaz az objektív, politikától független követelményeket a politikai mérlegelésre cserélte le. És hogy a Fidesz kétharmados többsége nem riadt vissza e fegyver alkalmazásától, azt az az eset is bizonyítja, amikor az Iványi Gábor-féle Magyar Evangéliumi Testvérközösségtől a Fidesz nyilvánvaló politikai bosszúból elvette addig élvezett egyházi státuszát, s vele forrásainak legnagyobb részét is.
Ez a szabályozás először 2011-ben, majd másodszor 2013-ban az Alkotmánybíróságon bukott el; Orbán erre az alapjogsértést az alaptörvénybe emelte (ez volt a hírhedt negyedik módosítás), amitől az nyilván rögtön kifogástalanná is vált. A ravaszkodásnak aztán a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága vetett véget, amely – több magyarországi kisegyház beadványát mérlegelve – először idén áprilisban, majd végleg szeptember elején mondta ki a verdiktet. A kormánynak „A magyar keresztény mennonita egyház és társai kontra Magyarország” ügyben hozott ítélet kihirdetésétől számított fél éven belül meg kell egyeznie a panaszosokkal úgy a kártérítés összegéről, mint a visszahelyezésükről eredeti jogaikba. De a kormány veresége nem csak ebben áll. Orbánt az ítélet lépéskényszerbe hozta: az egyházi jogállás megítélését nem teheti függővé semmiféle egyedi politikai mérlegeléstől.
Orbánról azonban jól tudjuk azt is, hogy nem szeret veszíteni – és itt jöhet a képbe a „német modell”. Amelynek csak az egyik sajátossága az, hogy az egyházak költségvetésének legnagyobb része regisztrált híveik állami közreműködéssel beszedett különadójából áll össze. Ezt speciel lapunk nem kifogásolná; még akkor sem, ha a két, nagyjából egyforma méretű nagyegyház finanszírozása Németországban is szerfölött gazdag homályos részletekben, s ezért folyamatos viták tárgya. (Egy random adat szerint a katolikus és a protestáns egyház 2012-ben például összesen 9 milliárd eurót gyűjtött be így, amit 620 millió euró közvetlen közpénz egészített ki. Más számítások szerint az összes állami juttatás Németországban is tetemesen meghaladja az egyházi adóból befolyó eurómilliárdokat.)
| ||
Ám azt sajnos elképzelhetetlennek tartjuk, hogy épp az Orbán-kormány vezetné be az önkéntes egyházi adót. Az egyház és az állam eltávolításának ez a módja, a hívők és nem hívők szabad akaratának figyelembevétele megengedhetetlen kilengés lenne a liberális szélsőségek felé.
A tippünk az, hogy a német szabályozás egy másik elemét vizsgálja most nagy empátiával a törvényalkotó. Amely szerint ugyanis „egyház” bárki lehet; ám a nagyobb, fontosabb és történelmibb egyházak külön megállapodást kötnek az állammal (pontosabban: az egyes Landokkal, tartományi államokkal). Ez alapján nyernek el egyfajta közjogi státuszt, és részesülnek az ehhez járó adókivetési jogban, a különféle, részben adómentesség formájában realizálódó állami támogatásokban; s ez alapján végezhetnek – ugyancsak állami támogatással járó – oktatási és szociális tevékenységet.
Ha valóban a „német modell” átvételén töri a kormány a fejét, az a következőket jelenti.
Nem mondhatom meg, hogy ki lehet „egyház”? Jó, nem mondom meg. Legyen akkor mindenki „egyház”. Nesze, Strasbourg, ezen nyáladdzál. De azt már csak megmondom, hogy kinek adok kiemelt, közjogi státuszt – hogy kinek adok pénzt és mennyit, nemde?
A történet minden elemében ismerős. Valamely, a magyar állam előző, demokratikus létciklusa során előállt, marginálisnak mondható problémát először ördögi méretűre nagyítanak: ilyenkor a morális felháborodás nyelvén szólalnak meg. Válság, válsáááág! – kotkodácsolják. Aztán kitalálnak, majd törvénybe foglalnak egy olyan megoldást, ami nem csak gonosz, embertelen, káros, de még jogsértő is. Nem kvadrál más törvényekkel, az ország nemzetközi egyezményekben vállalt kötelezettségeivel, de még a saját alkotmányukkal sem. E jogi fércművek újabb problémákat szülnek, amire ugyanilyen megoldások jönnek – és így tovább, és így tovább. A végcél az szokott lenni, hogy a dolgokról (minden dologról) a kormány döntsön, rosszabb esetben a parlament, de az mindegy is, mert mindkettő Orbán Viktor. Ha az IM-nek most összejön a német modell, megint Orbán Viktor mondja meg – ha nem is azt, hogy ki legyen egyház, de hogy mennyi pénzt kapjon. Nincs az a református kisdedóvó, amelyik ne szorulna rá egyébként a gondos gazda mindent látó figyelmére. Felelőtlen költekezés, hibás Biblia-magyarázat, obszcén karácsonyi műsor – és már búcsút is mondhatnak a csokoládéjuknak.
Hogy egy ilyen új szabályozás átmenne-e Strasbourgban, arról még ráérünk gondolkodni. De az már most látszik, hogy miért szólalt fel a katolikus egyház magyarországi feje: épp ezért. Pénzért és hatalomért. Nehogy már Orbán Viktor az ő kontójára képzelje magát a Jóistennek. De legyünk kicsit megengedőbbek, elvégre karácsony közeleg: egyházának autonómiájáért szólalt föl. És Erdő Péter talán tudatában van annak is, amit a sok fidesznyik nem ért. Hogy nem marad mindörökre ez a kormány hatalmon. Ha pedig az állam politikai mérlegelésén múlik, melyik egyház mennyit kap, a történelmi egyházaknak sem garantálja semmi a mostani, kedvezményezett helyzetük fennmaradását.
Még ha a katolikus egyház igazán nem is panaszkodhat az Orbán-rezsim szűkmarkúságára, nyilván nekik sem hiányzik, hogy a normatív szabályozást a miniszterelnöki kegyosztás váltsa fel. Ha emlékszünk, ez volt és maradt a 2011-es törvénnyel és a 2012-es parlamenti döntésekkel kizárt kisegyházak legfőbb sérelme is.
Isten hozta a bíboros urat a klubban.
