A Kossuth tér rekonstrukciójáról szóló 2011-es országgyűlési határozat értelmében a tér 1944 előtti képzőművészeti arculatát kell visszaállítani – a legvalószínűbb értelmezés szerint azért, mert a hatályos alaptörvény Nemzeti hitvallás című része szerint Magyarország az 1944. március 19-i német megszállással elveszítette önrendelkezését, és azt csak 1990 májusában szerezte vissza. Ám mivel a fideszes narratívában az 1990 és 2010 közötti időszak is elvesztegetett idő (kivéve persze az első Orbán-kormány 1998-2002 közötti négy évét), a magyar önrendelkezést ténylegesen csak a 2010 áprilisa után hivatalba lépett második Orbán-kormány szerezte vissza az unióval és az ún. nemzetközi pénzügyi körökkel vívott szabadságharca eredményeként.
Tisza István szobra (amelynek esztétikai értéke élénk vita tárgya volt a saját korában) az országgyűlési határozat szellemében került vissza a Kossuth térre, de a hétfői avatáson elmondott miniszterelnöki beszéd alapján ennél többről lehet szó.
Orbán Viktor ugyanis újabb példa- vagy inkább történelmi előképet talált magának. Egyébiránt avatott ő már Tisza-szobrot (2000-ben), de akkor még Széchenyi István volt a Magyarországot Széchenyihez hasonlóan „modernizáló” Orbán elő- és példaképe; a Hídember című kurzusfilm ennek az analógiának a betetőzése. (A művészi „üzenet” politikai „üzenetté” teljesedését sajnálatos módon megakasztotta a választási vereség.) Most Tisza István történelmi személyiségének a megerőszakolása van soron, hogy átértelmezett pályája igazolja Orbán jelenbéli politikáját. Hogy e konstrukció zagyvasága a maga pőreségében álljon előttünk, nem árt röviden fölidézni gr. Tisza István alakját.
| ||
A kétszeres miniszterelnök (1903–1905 és 1913–1917) az 1867-es kiegyezés, az Osztrák–Magyar Monarchia rendíthetetlen híve volt, mivel világosan látta: Magyarország a Tisza számára mindennél fontosabb területi egységét és középhatalmi céljait kizárólag a Monarchia keretein belül biztosíthatja. A „magyarbirodalmi” eszme következetes képviseletéből fakadtak erényei és hibái is. A dualizmus századvégi válságjelei miatt fordul át a munkásjóléti intézményeket és törekvéseket is helyeslő liberalizmusa a Monarchia nagyhatalmi státusát mindenáron fenntartani kívánó politikai konzervativizmusba. Ezen az alapon került szembe a verbális radikalizmusban verhetetlen ún. 48-as függetlenségiekkel is, akik az ország visszaszerzett (részleges) önkormányzatiságát egyrészt kevésnek tartották, másrészt nem a két fél reális kompromisszumának, hanem csakis a magyar hősiesség méltán elnyert jutalmának tekintették. Az ő szemükben Tisza hazaáruló volt.
De az „integer” ország megbontásának veszélyét látta Tisza abban a katolikus egyház gerjesztette, és főleg az alsópapság által közvetített antiszemita hecckampányban is, amit a klérus az egyházpolitikai reformok miatti dühében kezdeményezett. Ugyancsak a területi egység megóvása érdekében tört le keményen szociális indíttatású mozgolódásokat is, vagy állt ki mindvégig a választójog gyors kiterjesztése ellen. A nemzetiségi kérdés megítélését szintén magyarbirodalmi nézőpontja határozta meg. A Monarchia erős kereteiben és Ferenc Józsefben bízva jó ideig nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget, elegendőnek tartotta a nemzetiségi polgárokat is teljes körűen megillető egyéni jogok érvényesülését; később viszont, érzékelve a trónörökös Ferenc Ferdinánd magyar befolyást szláv és román kisebbségekkel egyensúlyozni kívánó törekvését, megpróbált egyezkedni, elsősorban a legerősebb román nemzetiséggel.
A magyar politikai nemzet eszméjéből nem engedő Tisza azonban nem érhetett el sikert. Ráadásul a magyar parlamentben is támadták titkos tárgyalásai miatt: sovén ellenfelei azért, hogy a románokkal egyáltalán szóba állt, polgári radikális ellenzéke pedig a nemzetiségeknek tett ajánlat szűkkeblűsége miatt. A Monarchián belüli nemzetiségi egyensúly megbomlásától tartva ellenezte először a Szerbia elleni hadüzenetet, majd azért támogatta mégis, mert ígéretet kapott arra, hogy Szerbiát a Monarchia nem annektálja (ami növelte volna a szlávok birodalmon belüli lélekszámát), és mert a német garanciát elegendőnek találta Romániával és Oroszországgal szemben.
Minden oldalról támadott politikájához társult szellemi és származási fensőbbség-, valamint kálvinista ihletésű küldetéstudatából táplálkozó, az ellenfelei körében elviselhetetlennek tartott stílusa. A frázispufogtató nacionalista ellenzék épp úgy megalázónak tartotta az érvelés hiányát számon kérő gróf pökhendiségét, mint azt a kíméletlen föllépést, amit Tisza például a véderőviták során a parlamenti ellenzéki obstrukció letörésekor tanúsított. E karakterjegyek együttesen vezettek ahhoz a tömény gyűlölethez, amely személyét politikusi pályafutása nagy részében övezte – három merényletet is elkövettek ellene, az 1918. október 31-i okozta a halálát –, de amely ellenszenvet (Ady Endréét is) le kell választani politikai teljesítménye értékelésekor. Tisza korának kiemelkedő képességű magyar politikusa volt – aligha véletlen, hogy a háború idején mind az antant, mind a nemzetiségek az ő személyét diabolizálták leginkább a Monarchia politikusai közül. Ám ha látta is a magyar sovinizmus buktatóit, a magyarbirodalmi eszme önsorsrontó korlátoltságán ő sem bírt túllépni.
*
Mit lát ebből Orbán 2014-ben – a szoboravatón elhangzottak és korábbi beszédei alapján? A nagyobb egységhez tartozás előnyeiben gondolkodó, és ennek a nagyobb egységnek – a Habsburg-vezetésű Monarchiának – a fenntartásáért minden tőle telhetőt elkövető Tisza Istvánt biztosan nem. A versenyalapú gazdaság hívét, az állami gondoskodást ezen az alapon elvető Tisza Istvánt ugyancsak nem. Azt a Tiszát sem, aki vallotta, hogy a felelősségteljes politizálás legfontosabb eszköze az észérvek meggyőző ereje. Hát a népszerűtlen intézkedéseit nyílt sisakkal, a vitákat a legnagyobb ellenszenv közepette is vállaló, az ellene tüntető tömegen lazán átsétáló Tiszát vajon látja-e az évtized óta a hívei körébe zárkózó Orbán? És azt a Tiszát látja-e, aki lenézte és megvetette a magát cifra szóvirágokban kiélő nacionalizmust? Kötve hisszük.
Orbán azt a Tiszát látja, akit „jobbról” és „balról” is támadtak ellenfelei – hiszen önértelmezése szerint őt is támadják a bal- és jobboldali szélsőségesek a „nemzeti érdekek” „szolgálatában” vitt politikája miatt. A küldetéstudatú politikust látja benne, aki szentül hitte, hogy rajta kívül senki nem képes a Monarchia és benne Magyarország bajait megoldani – mert hát a jelenkori Magyarországot is egyedül Orbán zökkentheti vissza a helyes útra. (Idézzük fel azt a 2009-es családi hússütést, amikor arról beszél, hogy ha „az emberek is úgy akarják, az életemből szívesen áldozok arra néhány évet, hogy helyreüssük azt, amit a szocialisták tönkretettek”. Sőt az is kiderült, hogy mivel e munka komoly elfoglaltsággal jár, a családjától is kért és kapott rá engedélyt.) Egyébként pedig nemzetújjáépítő munkássága, mint azt magától Orbán Viktortól tudjuk, a Jóisten oltalma alatt áll (erre utal beiktatási beszédének Biblia-parafrázisa, a „sasszárnyon hordozott” kitétel).
Végül Orbán Viktor azt a Tisza Istvánt látja – tévesen persze, mert csakis azt látja –, aki tiltakozott a háború ellen a „magyarok érdekében”; akinek a mandátumai alatt e szerint az értelmezés szerint éppúgy az ország akarata ellenére történtek meg a rossz dolgok, mint ahogyan később a holokauszt idején is. Az orbáni univerzum történelemmagyarázatába ily módon illeszkedhet ez az aktualizált Tisza-kép; s lehet újabb példája az immár hivatalossá tett hárító magatartásnak. Annak, amely nemcsak a népirtással nem akar szembenézni, de Trianon elkerülhetetlenségével sem – és ezért a nagymagyar nacionalizmus általa is életben tartott, máig romboló hatásával sem.
