„Idén valódi örömünneppel szeretnénk emlékezni a szabadság pillanatára” – mondta Schmidt Mária, a holnap este fél hétkor a Hősök terén esedékes koncertműsorról az esemény sajtótájékoztatóján. Mely rendezvény egyfelől a Szabadság koncertje címet viseli, másfelől az idén 125 éves Omega, valamint a kétségkívül a nyugatnémet érából idáig érő Scorpions zenekar fellépésében teljesedik ki. A „szabadságot” a dologban pedig a dátum jelenti, Nagy Imre és mártírtársai kivégzésének 56., illetve újratemetésének 25. évfordulója. Az évszámok stimmelnek, s az Omega sem fiatal már, mégsem a Szabadság koncertjéről kellene mindennek kapcsán beszélni, hanem valami egészen másról. A hazudozásról, mely a kiagyalás pillanatától körülveszi e rendezvényt, hovatovább áthatja ezt az évfordulót.
| ||
Mert azt éppenséggel elhihetjük Schmidt Máriának, hogy örömünnepet szeretne, feltehetően van is minek örülnie. De ugyanott elhangzott egyebek közt tőle egy csomó más dolog is. Az enyhébbje Balatoni Monika társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkárnak, illetve az Omega két veteránjának, a sokat látott Kóbor Jánosnak és Benkő Lászlónak jutott. Előbbi arról beszélt, hogy az Omega magában hordozta a szabadságot, mely kijelentés legfeljebb abban a kontextusban értelmezhető, hogy a hetvenes évek második felében (tehát közel negyven éve) a zenekar legálisan, a kommunista államalakulat megfelelő engedélyeinek a birtokában dolgozhatott Nyugat-Németországban, mely tevékenység egyfelől sikeresnek volt mondható az évtized végéig, másfelől hasonló lehetőség oly keveseknek adatott meg akkoriban Magyarországon, tényleg csak a rendszer kitüntetettjeinek, hogy az Omegát így nyugodtan nevezhetjük a többi akkor élő magyarnál szabadabbnak. A szabadság, sajna, nem egyenlő azzal, hogy valakiknek többet szabad, mint a többieknek, s elég gázos, ha ezt egy államtitkárnak innen kell megtudnia.
Hogy Benkő László azt mondta: „amit az utcán nem lehetett kimondani, azt ők a színpadon elénekelhették”, az természetesen betudható a hajlott kor és a „rock and roll életforma” kölcsönös hatásának, de történelmi tények sajnos nem támasztják alá, hogy ne lehetett volna kimondani akár a Nagykörúton, akár a Külső Gázszag utcában mondjuk azt, hogy „Dimitrij Lénáról beszél” vagy „Bíbor Lady ringass el”. Idézzünk még? Az Omega 1979-es Gammapolis című (egyébként már kudarcos) lemeze kezdődik úgy, hogy „oly hosszú volt a huszonhárom év, s oly messze van az én hazám”, ennél több ellenzéki tartalom nagyítóval sem található a „banda” munkásságában. Azt pedig, hogy ’56-ban sokan disszidáltak, nos, tudta mindenki, urambocsá! beszéltek is róla. Apropó, ma is sokan disszidálnak, amikor ünnepeljük a szabadságot.
Kóbor mondataira már ne is térjünk ki, a lényeg ugyanis csak erősen szimbolikus értelemben jelenik meg abban, hogy nevezettek a német vendégekkel eléneklik a Gyöngyhajú lányt, mikor a Scorpions már letudta a Wind of change-t.
A lényeg a maga pőre horrorisztikumában természetesen Schmidt Mária szájából bukik elő, amikor azt mondja: „1989. június 16-án Nagy Imre és társai újratemetésén Orbán Viktor a régióban először beszélt szabad választásokról és a szovjet csapatok kivonásáról. S mivel a beszéd után a karhatalom nem oszlatta fel a tömeget, mindenki számára világossá vált: azon a napon temettük a kommunizmust.” (Az sem véletlen, hogy ezt a Magyar Nemzetből idézzük.) Ez ugyanis nem jelent mást, mint azt, hogy Orbán Viktor intézte el nagy valószínűséggel az egész rendszerváltozást, de az orosz csapatok kivonását egész biztosan. Azért drámaiak Schmidt szavai, mert nem lehet kétségünk, hogy nagyon rövid időn belül ezek a szavak kerülnek be gyerekeink történelemkönyvébe. Csalárd módon.
| ||
Ott voltunk 25 éve, nem így történt. Orbán Viktort kétségkívül a rendszerváltoztatás emelte fel, s ő élt is a kivételes történelmi szituáció számos lehetőségével, de nem ő hozta el a rendszerváltást. Bár az is jellemző, hogy jobbára azon lehetőségeivel élt, melyek az elitcsere révén adódtak. Ezzel együtt eszünk ágában sincs tagadni 25 évvel ezelőtti beszédének jelentőségét, még ha ez a jelentőség nem is az, mint amit most sugalmaznak, hogy a beszéd hatására ijedtükben semmi perc alatt kitakarodtak a ruszkik; annak a beszédnek jóval inkább közhangulat-javító hatása volt, leginkább annyiban, hogy a dolog nyilvánosan is szóba hozható, van esély rá, hogy a nagy dolgok majd ne teljesen a nép háta mögött történjenek (hogy ez mennyire jött be, mára már eldöntötte a történelem). Ám annak az Orbán-beszédnek volt egy másik, kevésbé felkapott aspektusa is, aminek valóban máig ható jelentősége van. Az tudniillik, hogy Orbán – bár a tisztelet szavaival és óvatosan, de azért határozottan – eltolta magától Nagy Imrét és társait. Erre senki nem figyelt, vagy inkább szemérmesen elfordította a fejét, pedig a mából visszanézve történelmi fordulat vagy éppenséggel a fordulat fájó hiánya. Már akkor sejthettünk volna valamit. A parlament 1990-ben Csurka és hívei nyomására kihagyta az 1956-os törvényből Nagy Imre emlékét, s ezen akkor talán már nem csodálkozott senki – egyebek mellett e beszéd nyilvánvaló hatására. Hisz a fiatalság nevében Orbán jelezte, hogy nem tartja politikai, eszmei és részben erkölcsi értelemben sem elődjének Nagy Imrét. Ma ez már kánon, noha addig, az újratemetésig a magyarság ilyesmin gondolkodni hajlandó (merő) része hajlott úgy tartani, hogy Nagy Imre egyenlő a magyar szabadsággal, amiért az életét adta. Ez ma nem így van, ma egyre inkább az a pálya, hogy Orbán Viktor egyenlő a magyar szabadsággal.
Ehhez pedig Nagy Imrét újra meg újra el kell temetni, csak annyi a különbség, hogy immár nem jeltelen sírba, arccal lefelé, kátránypapírba csavarva, hanem hamis ünnepek csalárd szavaival. S e csalárdság idén nemcsak a hamis legendák történelemként megejtett prezentálásában jelenik meg, de abban is, hogy a hős, az ünnepelt maga egészen Portugáliáig menekül a saját megünneplése elől, mert a vendégségbe érkező németek közül maximum csak a Scopions egy-két tagja lenne hajlandó (tekintettel az idős kor és a rock and roll életforma kölcsönhatására) szóba állni vele, viszont Joachim Gauck államfő nem.
