Ezzel el is intézhetnénk az ilyen beszólások hitelét és súlyát, szerinte növelni, szerintem csökkenteni, tök mindegy, egyikünk sem pszichiáter, különben is csak egy fricska, nem kell szó szerint érteni, és ki tudja, szed-e bármit is Orbán. Mégis van jelentősége, ha nem is egymagában ennek az egy megszólalásnak, hanem inkább annak a jelenségnek, hogy a mentális betegséget a közbeszédben egyre gyakrabban használjuk a rossz, az utálnivaló, az ellenség metaforikus megjelenítésére. A parlamentben, a Facebookon és a médiában egyaránt. Tanulatlanok, műveltek és a kritikus, árnyalt gondolkodásra leginkább adók is. Igaz, valószínűleg senki meg nem közelíti Magyarországon azt a szintet, ahogyan Donald Trump nevesíti általa vélt mentális állapotuk alapján a bírálóit vagy politikai ellenfeleit, de a stílus ugyanaz.
Trumpnak egy mentsége van, ha van: őt is minduntalan betegnek minősítik. Érdemes kicsit közelebbről szemügyre venni az Egyesült Államokban zajló megnyilvánulásokat az elnök esetleges betegsége körül, tanulságos lehet számunkra is.
Carl Bernstein, az élő újságíró-legenda, aki a Nixon elnök bukásához vezető Watergate-ügyet kirobbantotta, a minap a következőt mondta a CNN Reliable Sources (Megbízható források) című műsorában: „Sok riporter, köztük magam is, rengeteg emberrel beszélünk a kongresszus republikánusai közül, és ők négyszemközt elmondják, hogy kétségeik vannak az elnök kiegyensúlyozottságát (stability) illetően.”
Trump számos politikai lépése (például az izraeli hírszerzés információinak kikotyogása az orosz diplomáciai vezetésnek) arra készteti a sajtót, hogy megtörje a korábbi tabut, belépjen az újságírók számára eddig tiltott területre, és igenis foglalkozzon az elnök mentális állapotával. De – és ez valami nagyon fontosról árulkodik a közbeszéd állapotát illetőleg – ezt úgy teszi, hogy közben mindig reflektál saját ez irányú döntésére. Érvel a határátlépés mellett.
Komoly vitát keletkeztet Trump pszichés állapotának nyilvános megítélése, illetve megítélhetősége az orvosok körében is. Februárban 35 pszichiáter írta alá és küldte el a The New York Timesnak azt a levelet, amelynek fő állítása a következő: „Úgy látjuk, hogy az a hatalmas érzelmi instabilitás, amit Mr. Trump beszédei és tettei mutatnak, nem teszik őt képessé, hogy biztonsággal elnökként szolgáljon.” A levelet azzal kezdik, hogy kénytelenek megtörni az ország mentális egészségügyi szervezetei által önként vállalt hallgatást, mert egyébként a szakmai tudásuk nem jutna el az aggódó újságírókhoz és kongresszusi képviselőkhöz ezekben a kritikus időkben. „Túl sok forog kockán, hogy továbbra is csendben maradjunk” – írják.
A szakma által önként vállalt hallgatásnak neve is van: ez a Goldwater Rule, és 1973-ban fogadta el az Amerikai Pszichiátriai Társaság (APA). A szabály azt mondja ki, hogy a szakmai szervezet tagjai részéről etikátlan szakvéleményt mondani bármely közszereplőről anélkül, hogy megvizsgálnák az illetőt, és anélkül, hogy a szakember felhatalmazást kapna ilyen állítások megtételére. Ha a pszichiátertől szakvéleményt kérnek egy közszereplőről, akkor csak általánosságban tehet megállapításokat, a konkrét személyre vonatkozóan nem – rögzíti az APA etikai normája, amely egy nagy port kavart eset után született. A Fact 1964-ben A konzervatív tudatalattija: különkiadás Barry Goldwater elméjéről címmel közölt írást. A magazin pszichiátereket kérdezett meg az arizonai szenátorról és elnökjelöltről, arról, hogy alkalmasnak tartják-e elnöknek. Goldwater beperelte a lapot, és nyert. Ezt követően fogalmazta meg a pszichológusok és pszichiáterek legfőbb szervezete az iránymutatást, amelyet azóta még semmi nem kezdett ki ennyire, mint Trump működése.
A neves amerikai pszichológus, John Gartner is hangosan érvelt amellett, hogy a szakembereknek kötelességük figyelmeztetni a közvéleményt: Trump személyisége veszélyt rejt a társadalomra: „Ha egy Frankenstein-szerű pszichiátriai szörnyeteget akarnánk létrehozni, nem tudnánk veszélyesebb mentális beteget alkotni Donald Trumpnál” – jelentette ki Gartner februárban. Nem meglepő ezek után, hogy Hitlerhez és Sztálinhoz hasonlította az amerikai elnököt. Paranoidnak, narcisztikus pszichopatának tartja, aki elszállt a realitás talajáról, és képzelt ellenségek ellen intéz durva támadásokat. A múlt hónap végén a The Independentnek Gartner arról számolt be, hogy számos kollégáról tud, akik azért nem szólalnak meg, mert félnek, hogy az APA felfüggeszti a működési engedélyüket. Ugyanakkor a Gartner által indított petíciót, amelyben az alkotmány alapján Trump lemondatását követeli, eddig 55 ezer szakember írta alá. (Az alkotmány 25. kiegészítésének értelmében ugyanis az elnök – közelebbről meg nem nevezett – alkalmatlanság esetén lemondatható, de ezt mindkét házban kétharmados többséggel kell megszavazni.)
Az APA nem figyelmeztette azokat a személyeket, akik megsértették a Goldwater-szabályt, de az etikai bizottság újratárgyalta és megerősítette az etikai normát. A vita nem csitul, intenzív szakmai gondolkodás folyik a nyilvánosság előtt. Ugyanolyan jelentős szaktekintélyek mondják, hogy muszáj megszólalni, mert ezt követeli az ország iránt viselt felelősségük, mint amilyen megbecsült szakemberek állítják azt, hogy Trump nem érv a Goldwater-szabály megsértésére, mert a távdiagnózis aláássa a szakmába vetett bizalmat, és hozzájárul a mentális betegek megbélyegzéséhez. Az ugyanis a szakmaiság teljes félreértése, ha nem a megfelelő sztenderdek szerint vizsgálnak és tesznek megállapítást valakiről. Márpedig a távdiagnózis távol van a szakmai kritériumoktól.
Itthon nincs szakmai vita Orbán állapotáról, azok a szakemberek, akik megszólaltak róla az elmúlt években (Ranschburg Jenő, Popper Péter, Varga Zoltán és Erős Ferenc) nem találják őt elmebetegnek a szó orvosi értelmében, elemzéseik árnyaltak, szubjektívek és minden ítélkezéstől mentesek. Volt azért egy eset, amikor politikust pszichiáter diagnosztizált: Kövér László nyert személyiségi jogi pert Veér András ellen, miután az azóta elhunyt pszichiáter 2002-ben ezt írta róla a Népszavában: „Kövér László rossz állapota annyira kirívó, hogy mint elmeorvosnak, szóvá kell tennem… Két olyan jelenségre hívnám fel elsősorban párttársai figyelmét, melyek alkalmasak Kövér László paranoiájának felismerésére.” Veért a Magyar Orvosi Kamara is elmarasztalta, fél évre fel is függesztette kamarai tagságát orvosi titoktartás megsértése miatt, ám ez utóbbi szankciót a bíróság jogerősen megsemmisítette. (Nem lehet szó orvosi titoktartás megsértéséről, ha nem volt orvos-páciens viszony.)
Nálunk tehát orvosok, pszichológusok jellemzően nem diagnosztizálják Orbánt és csapatát, megteszi viszont az igénytelenebb média: skizofréniát emlegetnek, amikor Orbán nyelve kamerák előtt végez furcsa és akaratlan mozdulatokat, vagy levelet írnak Ausztria budapesti nagykövetének a miniszterelnök Ausztriában folytatott pszichiátriai kezelése ügyében (erről csak pletykák vannak, még egy lesifotó sincs), miszerint „egyértelmű, teljesen világosan halmozott nemzetbiztonsági kockázatról” lenne szó. Demszky húszéves főpolgármesterségének vége felé merült fel a kérdés a közszereplők mentális egészségével kapcsolatban (róla is rebesgettek név nélküli források pszichés betegséget a sajtónak), hogy tudniillik van-e köze a széles nyilvánosságnak a politikus mentális állapotához. De hamar elült ez a téma.
Örüljünk neki, hogy nincs akkora vihar a mi politikusaink elmeállapota körül, mint az Egyesült Államokban, bár ez egyrészt nem árul el semmit arról, hogy jobb állapotban lennének, másrészt Trump működése minket is erősen érint. Mindenesetre sokkal szimpatikusabb, ha szakemberek tesznek állításokat, mintha publicisták, médiaszereplők, politikusok. Mivel a laikusok megállapításainak szakmai hitelessége per definitionem nulla, ilyenkor végképp nem történik más, mint az írásom elején idézett példában: betegnek nevezzük azt, ami negatív érzelmeket vált ki belőlünk, amit rossznak tartunk vagy amitől félünk. Csak egy metafora ez, tudjuk, de nyilvánvalóan mégis megerősít egy sztereotípiát a mentálisan betegekről (hogy ők rosszak, félelmetesek), és a mentális betegség mibenlétéről is. Például arról, hogy az egyértelműen definiálható egy emberre vonatkozóan. Hogy néhány szakkifejezéssel le lehet írni az illető mentális baját.
Nem tudom, hogy az amerikai pszichiáterek vitájában én hova is állnék hirtelen, mert kétségtelenül hat, ha kiváló szakemberek egy csoportja azt mondja nekem, állampolgárnak: fontos tudnod, hogy az elnök alkalmatlan. Lehet, hogy egyszer politikai hatása is lesz ennek a fellépésnek, bár gyanítom, hogy a kampányával kapcsolatos nyomozás, és különösen annak akadályozása, vagyis Trump politikai lépései hamarabb juttatják őt el a lemondatáshoz. A nyílt levél megjelenésének másnapján újabb levelet közölt a The New York Times, azt is egy pszichiáter írta. Allen Frances annak a munkacsoportnak volt az elnöke, amelyik a pszichiáterek bibliájaként emlegetett DSM (Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders, vagyis a Mentális Rendellenességek Diagnosztikus és Statisztikai Kézikönyve) negyedik kiadását dolgozta ki. Idézek a leveléből: „A legtöbb amatőr diagnoszta rosszul határozta meg Trump elnököt, narcisztikus személyiségzavart állapítva meg nála. Én írtam azokat a kritériumokat, amelyek ezt a rendellenességet definiálják, és Trump nem felel meg ezeknek. Lehet, hogy narcizmusban világklasszis, de ez nem teszi őt mentálisan beteggé, mert nem szorong és nincsenek működési zavarai, márpedig ezek elengedhetetlen faktorok a mentális rendellenesség megállapításhoz.
Trump sokkal inkább okoz, mint elszenved szorongást, és sokkal inkább jutalmazást, mint büntetést nyer a nagyzolása, önteltsége és empátiahiánya. Az, hogy Trumppal összemossák őket, megbélyegzi és sérti a mentális betegeket, akik az elnökkel ellentétben többnyire jól viselkednek és jó szándékúak. A rossz viselkedés ritkán utal mentális betegségre, és a mentálisan betegek csak ritkán viselkednek rosszul. A pszichiátriai minősítés nem jó eszköz Trump demokráciaellenes támadásaival szemben. A tudatlanságát, az inkompetenciáját, az impulzivitását, a hatalom diktatórikus hajszolását pontosabban lehet és kell leírni. A pszichológiai motivációk túl nyilvánvalóak ahhoz, hogy érdekesek legyenek, és felhánytorgatásuk nem vet gátat a hatalom fékevesztett hajszolásának. A sötét, disztópikus Trump-korszak ellenanyaga nem pszichológiai, hanem politikai.”
Frances nem ad választ arra, hogy szabad-e pszichiátereknek diagnózist adni közszereplőkről. De egy dologra akkor is rávilágít, ha nem értünk egyet a mondandójával, de legalább elfogadjuk őt ugyanolyan hiteles megszólalónak, mint a vitapartnereit. Mivel a mentális állapotra vonatkozó adatot mind az orvosi titoktartás, mind a személyiségi jog védi, a laikus állampolgárok számára ez ellenőrizhetetlen. Ám ha erre vonatkozóan két ennyire kardinálisan eltérő állítás tehető, akkor ezekkel pont nem megyünk semmire. És még mindig akkor járunk a legjobban, ha a közszereplők elmeállapotát a magánszférájuk részének hagyjuk meg.
