Borut Mekina

A lövészárkok hegymászója

Kicsoda Janez Janša, Orbán új barátja?
szerző
Borut Mekina
publikálva
2017/22. (06. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Szlovéniában is sokszor kérdezzük ezt. Két hete a pártja, a Szlovén Demokrata Párt (Slovenska Demokratska Stranka, SDS), amelynek már 1993 óta áll az élén, 99,3 százalékos többséggel választotta elnöknek – épp 666 tag szavazott rá, mindössze 5 ellene.

A közvélemény-kutatások szerint ez a párt, Janša pártja számíthat ma a legtöbb szavazatra. Nincs az a botrány, bírálat, megsemmisítő kritika, pénzügyi vizsgálat, elveszített rágalmazási per, ami ártana neki, megviselné. Szlovéniában politikusok jönnek és mennek, Janša népszerűsége viszont még 2014-ben sem zuhant meg, amikor egy fegyvervásárlási korrupciós ügy miatt börtönbe vonult – a büntetés letöltését aztán megszakították, s az alkotmánybíróság döntése miatt elévült.

Janšáért rajonganak a támogatói, jóllehet ő nem emlékszik, honnan kapott 46 ezer eurót egy új Volvóra, hogy pontosan ki adott neki kölcsön pénzt a házára és lakásvásárlásokra. Az utóbbi években ugyanakkor a Janšával szemben álló pártok kormányoznak. A politikai elemzők szerint a szavazók mindig Janša ellen voksolnak: mindegy, ki az épp legnépszerűbb politikus: csak ne Janša jöjjön. Janšának van a legtöbb támogatója Szlovéniában – de neki van a legtöbb ellenfele is. Akárcsak Orbánnak. Nemrég az Orbán barátaihoz köthető Modern Media Group 800 ezer euróval segítette ki a Janša-párt televízióját, a NOVA TV-t. A múlt hónapban Janša az SDS kongresszusán így hálálkodott a díszvendég Orbán Viktornak: „Köszönjük, hogy megvédte Európát!”

Kicsoda tehát Orbán új barátja?

Janša politikai személyiségének megértéséhez hasznos adalék lehet egy, a múlt század 90-es éveiből származó megnyilvánulása – felemelkedésének elején járunk ekkor. Tudnunk kell, hogy Janša hegymászó is, a szlovén csúcsok szerelmese. Lövészárkok c. könyvében (amelynek magyar fordítása véletlenül épp most jelent meg, véletlenül épp a Schmidt Mária nevével fémjelzett Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány gondozásában – a szerk.) beszámol arról az esetről, amikor egy barátjával túrára indult a Szlovén Alpokban, s fölfelé kapaszkodva a megosztott, kétpólusú szlovén politikai térről cseréltek eszmét, s arról, hogyan lehetne ezeket az ellentéteket meghaladni. Ám ekkor váratlanul vihar tört rájuk. Az életük hajszálon függött, épp hogy megmenekültek. Tudjuk, hogyan hatnak az ilyen megpróbáltatások az emberre: általában hálásak az életben maradásért, szerényebbé válnak, netán még jótékonykodásra is adják a fejüket. De nem így Janša.

Ahogy a saját elbeszéléséből megtudjuk, ezekben a válságos percekben beléhasított, hogy merre vezet a cselekvés útja: „A felismerés, hogy az asztalt le kell takarítani, vagy a régi termést be kell takarítani, és a gyomot ki kell irtani, mielőtt az új magokat elvetjük, e pillanatban világos jelenésként tűnt fel előttem a szlovén égen.” Afelől pedig, hogy Janša szótárában ki a régi termés és a gyom, akit irtani kell, kitépni, felégetni, szemernyi kétségünk sincs Szlovéniában. Ezek a lények igazából nem a bírálói, már nem is az ellenségei; nem is emberek. Ők a „kommunisták”, „az átmentett erők”, avagy az „udbomafija” (Az UDBA az egykori Jugoszlávia titkosrendőrsége volt – a szerk.). Esetleg egyszerűen a „Murgjle” – ez annak a ljubljanai városnegyednek a neve, ahol a szlovén kommunisták utolsó és a független Szlovén Köztársaság első elnöke, Milan Kučan lakik.

Orbán az SDS kongresszusán azt mondta, hogy „mi” Magyarországon is jól tudjuk, hogy megy ez: ha a kommunistákat kidobod az ajtón, visszamásznak az ablakon. Csakhogy Janša pártjában valósággal hemzsegnek a volt kommunisták, köztük olyanok is, akik egészen sokáig kitartottak. Maga Janša is viszonylag hosszú ideig hívő kommunista volt, olyannyira, hogy szinte lehetetlen ellenállni a gondolatnak: a Janša-párt legfontosabb tagjai eme megkésett antikommunizmussal csak a lelkiismeret-furdalásuktól akarnak megszabadulni. Visszás az is, hogy Janša a degradálónak szánt „kommunista” minősítéssel azokat az egykori másként gondolkodókat, demokratikus ellenzéki értelmiségieket gyalázza, akik a 80-as évek végén fontos szerepet vállaltak a kommunista rezsim felszámolásában.

Valójában Janšának és a pártjának sok a közös vonása az egykori állampárttal. A vezért és az ideológiát a tagoknak gondolkodás nélkül kell követniük. Janša a párton belüli kritikát nem tűri, a szövetségeseknek időről időre bizonyítaniuk kell hűségüket. A legodaadóbbak persze nem marxista frázisokat ismételgetnek, hanem Janša nyelvi leleményeit: ha Janša a közszolgálati televíziót azzal vádolja, hogy a „baloldalt” támogatja, és emiatt Hanzi tévének nevezi (Hanzi az UDBA egyik besúgójának volt a fedőneve), akkor Janša összes híve egy-két hétig a Hanzi tévéről prédikál. Paradox módon minél távolabb kerülünk a kommunista időktől, annál agresszívabb az antikommunista retorika, amit főként a Janša-párt legifjabb tagjai használnak. A szlovén parlamentben a kommunizmus veszélyeiről legtöbbet Žan Mahnič, az SDS 1990-ben született képviselője beszél.

Ez az antikommunista retorika ugyanakkor teljesen üres: érveket nem tartalmaz, puszta frázis, amit Janša és követői megbélyegzésre használnak. És a „kommunista” csak az ősjelző, a forrás, amelyből a többi, az épp aktuális ellenség kijelölésére használt minősítés és fogalom származik. A legutóbbi ellenség természetesen a menekült, ellene az SDS „spontán népi megmozdulásokat” és állítólagos civil kezdeményezéseket organizált. A menekültek előtt Szlovénia fő ellenségei a melegek voltak, kicsivel korábban a szerb és a horvát kisebbség, meg az egykor a volt Jugoszlávia területéről érkezett „migránsok”, s persze a bankárok – a „bankszterek” –, akik az „átmentett erőkkel” szorosan összefonódva a köztulajdont fosztogatják. Az is nyilvánvaló, hogy kik, milyen választói rétegek a célcsoportjai – s egyszersmind az áldozatai – Janša eme, 1993 óta tartó hadjáratának. Azok, akiket a kommunizmusból a demokráciába vezető átmenet során megrövidítettek – vagy úgy érzik, hogy megrövidítették őket.

S ez is az oka annak, hogy Janša régóta élvez ilyen kitartó támogatást Szlovéniában. A kiábrándulás a kapitalizmusból, a revansizmus, a sértettség érzése, a bosszúvágy az átalakulás kezdete óta jelen van a szlovén társadalomban, Janša és a pártja pedig egyfajta parazitaként használja ezeket a szegényebb, s valós sérelmeket szenvedett választókat. Egyszerű válaszokat kínál, s mind újabb bűnösöket szervíroz nekik. De Janšának ezt a boltot talán nem is sikerülne fenntartania, ha a 80-as évek végén nem gyűjtött volna elegendő politikai tőkét – mintegy véletlenül.

A 80-as évek végén ugyanis Janša a szlovén függetlenség megtestesítője és Szlovénia Belgráddal szembeni ellenállásának szimbolikus figurája lett: szlovének tömegei vonultak miatta az utcára, s az ő védelmére indult el az országban az emberi jogi mozgalom. Az akkori szövetségi hatalom, mindenekelőtt a Jugoszláv Néphadsereg (JNH) ugyanis le akart számolni a rendszer mindennemű bírálatával és bírálóival, akikből épp Szlovéniában volt akkoriban a legtöbb. A JNH titkos terveit azonban egy belső forrás segítségével 1988 nyarán megszerezte a Mladina c. hetilap. A JNH azon az őszön bírósági eljárást kezdeményezett négyük ellen: a forrás és a lap két szerkesztője mellett a rendszeres szerző Janšát is letartóztatták. Az őrizetbe vételük után szerte az országban tiltakozó akciók kezdődtek, a nők szegfűt osztogattak és zokogtak. Így lett Janša a szlovén tavasz hőse: anélkül, hogy bármit mondott vagy tett volna. Szlovéniában az emberek akkor bárkit a pajzsra emeltek, bárkiért megmozdultak volna, aki hasonló helyzetben találja magát.

De Janša a 90-es évek elején sem tartozott azon szlovén politikusok szűk köréhez, akik a függetlenséghez vezető legfontosabb döntésekben részt vettek. Nem működött közre az új, önálló alkotmány megalkotásában, ahogy a függetlenségi népszavazás kiírásában sem. Politikusként az első években nem volt népszerű, hivatalnoki karrierjét védelmi miniszterként kezdte, ám 1994-ben a kormányfő, Janez Drnovšek felmentette. Kirúgásának oka a Depala vas-i incidens volt: a védelmi minisztérium alárendeltségében dolgozó különleges osztag tagjai a Depala vas nevű faluban megvertek és letartóztattak egy civil ruhás rendőrt. Valójában két minisztérium közti konfliktus állt az eset hátterében: ekkoriban kezdte ugyanis a rendőrség bolygatni az illegális fegyverkereskedelmet, s mindenekelőtt a Bosznia felé diszponált szlovén szállítmányok ügyét. Janša, aki védelmi miniszterként felügyelte a fegyverszállítmányokat, a vizsgált személyek egyike volt.

Hősünk jóval az után került hatalomra, hogy lefutottak a nagy függetlenségi küzdelmek, s hogy az EU- és a NATO-csatlakozásról szőtt szlovén álmok megvalósultak. A többség ekkor hátat fordított a kormányzó Liberális Demokrata Pártnak (LDS) és vezetőjének, Drnovšeknek, s Janša évei következtek. Kormányfőként kétszer állt az ország élén, először 2004 és 2008 között, másodszor pedig 2012-ben, amikor is idő előtt távoznia kellett a posztról. Egy parlamenti korrupcióellenes vizsgálóbizottság ugyanis arra a megállapításra jutott, hogy Janša lényegesen több pénzt költ, mint amennyi hivatalos jövedelme van.

Miniszterelnöksége pedig gazdasági értelemben valóságos katasztrófának bizonyult. Az állami vállalatok élére barátait vagy a párt tagjait ültette, akik nemhogy híján voltak minden releváns tapasztalatnak, de a politikában is kudarcot vallottak. Janša és hívei pedig megvonták a vállukat: a kommunisták még rosszabbak voltak.

De Janša egyéb húzásai még károsabbnak bizonyultak. Amikor a gazdaság lendületesen növekedett, olajat öntött a tűzre: az állam eladósítása árán felgyorsította a nagy infrastruktúra-fejlesztési projekteket, mint például az autópálya-építést, és egyidejűleg csökkentette az adókat is. A négy év alatt a lakosság hitelállománya összesen annyit nőtt, mint az önálló államiság évei alatt összesen, s amikor be­ütött a világgazdasági válság, a felpumpált állami építőipari vállalatok megzuhantak, s magukkal rántották a bankokat is.

Bár Janša azzal dicsekszik, hogy az első mandátuma idején magas volt a gazdasági növekedés, ez a hibás politika végül oda vezetett, hogy utóbb az Európai Unióban a kontinens „beteg emberei” között Görögországgal, Spanyolországgal és Ciprussal emlegették egy társaságban Szlovéniát. És Janšának sikerült valahogy mindig az ellenkezőjét csinálnia, mint amit kellett volna: 2012-ben, második ciklusa elején olyan eszelősen szigorú takarékossági programot vezetett be, hogy súlyosan visszaestek a beruházások és a gazdasági tevékenység úgy általában, s persze az állami adóbevételek is. Részben ezek az intézkedések vezettek a 2012-es spontán tömegmegmozdulásokhoz, amikor oly sokan tiltakoztak az utcákon, mint soha azelőtt a szlovén történelemben.

Ma Janša választói bázisa stabil: a szavazók úgy 15 százaléka áll mellette. Ám a többi párt nem kíván szövetségre lépni vele. Hagyományos és természetes partnerével, az Új Szlovénia – Kereszténydemokrata Párttal (NSI) nemrég tengelyt akasztott, az SDS már emlegetett májusi kongresszusán az NSI küldöttét már a terembe se akarták beengedni.

Janša híveinek, az SDS szavazóinak bizonyos értelemben persze igazuk van. A függetlenség óta eltelt idők fölött érzett düh indokolt. Egyre többen vannak azok, akiknek semmi jót nem hozott az átmenet a kapitalizmusba, Janša pártja pedig ezt a dühöt fordítja a saját hasznára. Ezért lehetséges, hogy egyszer a neoliberalizmussal lép szövetségre, másszor meg a munkásokkal – de mindig megoszt, konfliktust és ellenségeskedést szít, összeesküvés-elméleteket fabrikál. Kérdés, hogy egyáltalán van-e még értelme a politikában a jobb-bal felosztásnak – s ebben a dimenzióban Janša, mint jelenség, egyáltalán nem rendkívüli, Közép- és Kelet-Európában sok a hozzá hasonló figura. Ahogy Kaczyński vagy Orbán, Janša sem a jobboldalt képviseli – hanem olyan erőket, amelyek nem a racionalitásban, hanem az összeesküvés-elméletekben hisznek. S ha Szlovéniában ezt a szerepet nem Janez Janša töltené be, bizonyára betöltené valaki más. Adam Michnik, amikor erről kérdeztük, azt válaszolta: ezeket a vezetőket nem érdemes megpróbálni meggyőzni bármiről is, ők elvesztek. Vagy maguk is fundamentalisták lettek, akik elhiszik a saját hazugságaikat, vagy saját pártérdekeikből hazudnak. Akárhogyan is: a dialógus velük immár lehetetlen. Annál szükségesebb viszont a párbeszéd a követőikkel.

A szerző szlovén újságíró, a ljubljanai Mladina c. hetilap munkatársa. A Narancs felkérésére írt cikkét B. Harangozó Aranka fordította.

szerző
Borut Mekina
publikálva
2017/22. (06. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Veszélyes precedens”
Interjú Sarkadi Balázs akadémikussal
Hol tart a vizsgálat?
Trump és Oroszország
Interjúk
Wim Wenders, Rutkai Bori, Ziggy Marley
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk