"Leszedettem a vadplakátokat, graffitimentesítettünk, szigorú ebrendeletet alkottunk, felléptünk az illegális szemetelőkkel szemben, hajléktalanokat lakoltattunk ki médiavisszhang nélkül" - dicsekedett Tarlós István néhány évvel ezelőtt egy interjúban. A nyilatkozatból úgy tűnik, hogy Tarlósnak az utcán élő emberek az illegális szeméthez, vadplakátokhoz vagy kóbor kutyákhoz hasonló kellemetlenséget jelentenek, akiket - a szeméthez hasonlóan - el kell távolítani a közterületekről. De a választási programjában, illetve az utóbbi hónapok megszólalásaiban (például a Tv2 reggeli műsorának néhány hete adott interjújában) már árnyaltabban közelíti meg a hajléktalanság problémáját. "Újra hangsúlyozom itt az aggodalmasokkal szemben, hogy a Máltai Szeretetszolgálattal és más szakmai szervezetekkel közösen, első lépésben és második lépésben is segítő kezet nyújtunk, és a feltételeket is mellé tesszük."
A folytatásban mégsem hazudtolja meg korábbi nyilatkozatait. "Minden feltételt biztosítunk [...], de ha valaki mindezek után is életvitelszerűen, már-már garázda módjára, a túlnyomó többség érdekeit alapvetően veszélyeztetve megpróbálja azt az életmódot folytatni, mint eddig, az saját magát helyezi törvényen kívül, és azzal úgy kell eljárni, ahogy az ilyenekkel szemben el szoktak, azokat el kell onnan vinni, és el is fogjuk." Tarlós egyszerre ígéri tehát a hajléktalanellátás fejlesztését és a hajléktalanság kriminalizálását. Nyilatkozataiban az előbbi legitimálja az utóbbit: valódi lehetőséget adnak a hajléktalanságból való kikerülésre - ígéri -, de aki nem fogadja el a felajánlott lehetőséget, azt bűnözőként kezelik majd.
Ennek a megközelítésnek a jegyében született az a program, amely Budapest 13 forgalmas aluljárójából november 15. és december 15. között ki akarja szorítani a most ott élő mintegy 120 embert. A program szerint az ott éjszakázó embereknek elhelyezést biztosítanak hajléktalanszállón vagy támogatott lakhatási programban, de az utcai szociális munkások addig is igazolást állítanak ki arról, hogy folyamatban van az elhelyezésük, ami elvben megvédi őket attól, hogy a hatóságok zaklassák és eltávolítsák őket az aluljáróból. A főpolgármester nyilatkozatai szerint erre az "aluljáróprogramra" 30 millió forint áll rendelkezésre, és további 50 millió forint támogatott lakhatásra.
Mindezzel több alapvető probléma is van. Először is gondoljunk bele: mennyire visszataszító, hogy miközben több ezer ember fogja az idei telet is a szabad ég alatt tölteni a fővárosban, a főpolgármester nem azt nyilatkozza, hogy "mindent megteszünk, hogy mindenkit, de legalább a betegeket, időseket, a leginkább veszélyeztetett embereket elhelyezzük", hanem minden kertelés nélkül azt, hogy "mindent megteszünk, hogy a leginkább szem előtt lévő embereket elhelyezzük".
Másrészt a hajléktalan emberek kirekesztésére a közterekről jelenleg nincsen jogszabályi felhatalmazása a főpolgármesternek, így ebből a szempontból mindegy, hogy van-e elég férőhely a hajléktalanszállókon, vagy nincs. Ezen az sem változtat, hogy a kétharmados többség néhány hete elfogadta az építési törvény módosítását, amelynek egyik rendelkezése - a Belügyminisztérium honlapján megjelent eredeti változat indokolása szerint - azt a célt szolgálja, hogy "a közterületek nem rendeltetésszerű használatának esetkörére (pl. hajléktalanok életvitelszerű ottlakása) az önkormányzatoknak lehetőségük legyen szigorúbb közterületi szabályok és szankciók megállapítására helyi rendeletükben, pl. a hajléktalanok kitiltására a közterületekről". A törvény azonban még nem hatályos, és januári hatálybalépésekor is csak felhatalmazást adna az önkormányzatoknak, hogy rendelkezzenek a hajléktalan emberek kirekesztéséről (ami egyébként a jogszabályi felhatalmazástól függetlenül továbbra is alkotmányellenes). Tehát ha a főpolgármester december 15-én ígéretéhez híven utasítást ad a hajléktalan emberek eltávolítására a kijelölt aluljárókból, az a hatályos jogszabályok szerint jogsértő erőszak lesz.
Harmadrészt az sem igazolná Tarlós terveit, ha el is fogadnánk, hogy a külön eljárás szerinti elhelyezés legitimálja a hajléktalan emberek köztéri jelenléte elleni rendőri fellépést. Tarlós ígérete a különleges elhelyezési lehetőségekről ugyanis eleve nem vonatkozik azokra, akik a program november 15-i kezdete után kerültek az aluljárókba, sem azokra, akik a december 15-i határidő után jelennek meg ott: nekik tehát nem ajánlanak majd fel semmit (az egyébként elvben minden utcán élő számára hozzáférhető, túlzsúfolt tömegszállásokon kívül), csak kiszorítják őket a szabad ég alá.
Tarlós István programja tehát akkor is alig burkolt kirekesztő látszatintézkedés lenne, ha igaz lenne. De nem az: a program két eleme, az ellátórendszer fejlesztése és a közterületek kirekesztő szabályozása közül ugyanis csak az utóbbi látszik megvalósulni. A "Társadalmi Megbékélés Programjának" keresztelt kezdeményezés ugyanis már hetek óta zajlik, de a beharangozott többletforrásokból egyetlen ellátó szervezet sem látott még egyetlen forintot sem. (A program egyik, már megvalósult részeként viszont Tarlósék 12 év után megtiltották, hogy a jövőben az "Ételt az Életért" Alapítvány, vagyis a "krisnások" a szokásos Blaha Lujza téri helyükön osszanak ételt. Túlságosan szem előtt voltak, bizonyára zavarták a karácsonyi vásárt és az újonnan megnyitott bevásárlóközpont tulajdonosait.) Az történik, hogy a hajléktalanellátó szervezetek - változatlan férőhelyszám mellett - szűkös erőforrásaikat a Tarlós által beharangozott rendészeti fellépés által veszélyeztetett hajléktalan emberek felé irányítják (bizonyos értelemben a kevésbé látható helyen élő hajléktalan emberek kárára), hogy "kimentsék őket" a megnevezett tucatnyi aluljáróból még a határidő lejárta előtt.
Az ellátórendszer közelítése az utcán élők igényeihez - a páros férőhelyek bővítése, a "kutyás" elhelyezés lehetősége, korlátozott alkoholtolerancia - amit Tarlós István több alkalommal is mint saját programját (és a rendészeti fellépést igazoló új lehetőségeket) adott elő, valójában már évek óta zajlik, az új főpolgármestertől függetlenül (lásd például a főváros hajléktalanügyi programjának 2008-as felülvizsgálatát), és bármiféle további támogatás nélkül. Nem ezek hiányában, hanem ennek ellenére élnek továbbra is ezrek az utcán. A "Támogatott lakhatási program" (ami hajléktalan emberek lakhatását támogatja egy éven keresztül) pedig 2005 óta működik, Tarlós István ehhez sem biztosít pluszforrásokat, sőt, a programot működtető két szervezet (a Hajléktalanokért Közalapítvány és az Összefogás Közalapítvány) költségvetési támogatását Tarlós pártja a költségvetés tervezete szerint jelentősen csökkenti, mint ahogy reálértékben csökken a hajléktalanellátó intézmények és az utcai szociális munka állami normatívája, valamint a lakásfenntartási támogatás is.
Elosztási probléma
A látható köztereken élő hajléktalan emberek ellen irányuló rendészeti intézkedéseket persze nem Tarlós István vezette be a főváros életébe: Demszky Gábor az önkormányzati választásokat megelőző hat hónapban rendelt el kampányszerű "aluljáró-takarítási szertartásokat". A hajléktalan emberek kirekesztésére irányuló intézkedések ráadásul egy fontos tekintetben párhuzamba állíthatók a hajléktalanságra adott másik alapvető társadalmi válasszal: a hajléktalanellátó intézményrendszer működtetésével. Egyik sem a probléma gyökereit kezeli, hanem azt a botrányt, amit az utcán élő emberek látványa jelent.
A szélsőséges kiszolgáltatottság és jogfosztottság mindennapi látványa sokak számára egyértelművé teszi, hogy valami nagyon nincsen rendben, a társadalmunk működése emberek tömegei számára teszi lehetetlenné alapvető szükségleteik kielégítését, a politikai uralkodó osztály pedig nem tud vagy nem akar evvel mit kezdeni. A tömeges hajléktalanság látványa tehát legitimációs problémát jelent, és Peter Marcuse amerikai szociológus érvelését követve azt mondhatjuk, hogy a hajléktalanságra adott közpolitikai válasz inkább ennek a legitimációs problémának a kezeléséről, mintsem a hajléktalanság mint társadalmi probléma megoldásáról szól. A jelenség semmibevétele nem járható út, a hajléktalanság radikális visszaszorításához szükséges társadalompolitikai reformoknak viszont túl nagyok lennének a költségei. Fontos, hogy itt a közgazdaságtanban "haszonáldozati költségnek" (opportunity costnak) nevezett költségről van szó (tehát arról, hogy a hajléktalanság visszaszorítására fordított pénzeket így nem lehetne például a felső jövedelmi rétegek adócsökkentésének vagy lakásvásárlásának százmilliárdokkal való támogatására fordítani), és nem arról, hogy a magyar gazdaság ne tenné lehetővé, hogy mindenkinek legyen otthona. Azaz: a hajléktalanság alapvetően elosztási probléma.
Az Alkotmány
A rendszerváltás - és a hajléktalanság tömegessé és láthatóvá válása - óta eltelt húsz év során kiépült Magyarországon egy kiterjedt hajléktalanellátó intézményrendszer. Ez nagyon sok ember életét és egészségét óvja meg a hajléktalanság legszélsőségesebb formájától, az utcai hajléktalanságtól. Ez jelentős eredmény, még akkor is, ha ennek ellenére is folyamatosan ezrek élnek az utcán. Budapesten felmérések szerint legalább 2-3000 ember tölti az éjszakáját fedél nélküliként a legnagyobb téli hidegben is, de nem a fővárosban a legrosszabb a helyzet. Hat nagyobb városban, Debrecenben, Székesfehérváron, Pécsett, Szolnokon, Esztergomban és Veszprémben még ma is többen alszanak közterületeken, mint ahányan szállókon.
A hajléktalanellátó intézményrendszer kiépülésének egyik fontos következménye azonban, hogy a hajléktalanság problémájának egy olyan társadalmi konstrukciója vált a hajléktalansághoz való hozzáállásunk alapjává, ami megnehezíti a probléma valódi megértését és érdemi társadalompolitikai kezelését. Az intézményrendszer kiépülésének ára a "beteg-kórház", "katona-laktanya" vagy "bűnöző-börtön" fogalompárokhoz hasonló "hajléktalan-hajléktalanszálló" társítás megszilárdulása volt. Az, hogy egy fedél nélkül élő embert látva azt kérdezzük, "Miért nem megy be a szállóra?", és nem azt, hogy "Miért nincs hol laknia?".
Pedig a hajléktalanság visszaszorításának kérdése elválaszthatatlan a hajléktalanellátáson túlmutató közpolitikáktól. Ha az állam a hajléktalanellátó intézményrendszer további bővítésével próbálná visszaszorítani a hajléktalanságot, akkor ezt egyrészt megtehetné további, méltó emberi lakhatásra lényegében alkalmatlan, tömegszállás-jellegű éjjeli menedékhelyek megnyitásával. Ilyen szállókra a hajléktalan emberek egy jelentős része azonban továbbra sem menne be. Be lehetne őket kényszeríteni fokozottabb rendőri zaklatással, ez a módszer azonban egyrészt elfogadhatatlan egy jogállamban, másrészt a hajléktalan emberek tömegszállásokon való összezsúfolása nem oldaná meg azt a problémát, hogy ezeknek az embereknek nincs hol lakniuk.
A másik lehetőség olyan átmeneti szállások létrehozása volna, amelyek lehetővé teszik, hogy az ott lakók emberhez méltó körülmények között élhessenek bennük, például azért, mert nem húszan vannak egy szobában, hanem csak a párjukkal, vagy egyedül. Magyarországon egyébként egyetlen egyágyas elhelyezést biztosító hajléktalanszálló működik, azt is 1911-ben, Ady Endre és Szabó Ervin korában építették Budapesten (a fővárosnak azóta már nyilván nincsen pénze olyan luxus biztosítására, mint amilyenek ezek a négy négyzetméteres külön "szobák"), és az is tele van csótánnyal. De ha meg is nyílnának ezek az új férőhelyek, az nem feltétlenül jelentené az utcán élő emberek számának csökkenését. Megfelelő szociális lakáspolitika hiánya miatt ugyanis nagyon sokan élnek a szélesebb értelemben vett hajléktalanság állapotában, minimálisan elfogadható, biztos lakhatás nélkül, akiknek megéri kihasználni ezeket a szerény támogatott lakhatási formákat, vagy nincs is más lehetőségük, mert sem az arcpirítóan alacsony lakásfenntartási támogatás, sem a csupán a rászorulók töredékét elérő adósságkezelés nem védi meg őket a hajléktalanná válástól. Ezt a problémát elvben kezelni lehetne avval, hogy az utcai hajléktalanság visszaszorítása érdekében kizárólag a korábban utcán élők számára tesszük lehetővé az ilyen intézmények használatát, azonban - a hajléktalanság megelőzésére képes közpolitikák hiányában - ez szembemenne egy másik kiemelkedően fontos céllal: az utcai hajléktalanság újratermelődésének megelőzésével.
Ma tehát nagyon sok olyan ember kényszerül hajléktalanellátó intézményekben élni, akiknek az önálló lakhatása is megoldható lenne, ráadásul az intézményi elhelyezés költségénél jóval kisebb ráfordítással. Ez egyszerre támadás ezeknek az embereknek az önállósága és méltósága ellen, pazarlás a közpénzekkel, és egyúttal az egyik alapvető oka annak, hogy sokan viszont kiszorulnak az intézményi ellátásból, akiknek legalább ideiglenesen szükségük lenne rá. A cél tehát az volna, hogy mindazokat, akik képesek az önálló lakhatásra, az állam támogassa: így egyrészt tiszteletben tartanánk a rászorulók önállóságát és méltóságát, másrészt biztosítanánk, hogy mindenki, aki feltétlenül intézményi elhelyezésre szorul, hozzájusson.
Ehhez viszont átfogó lakáspolitikai változtatásokra lenne szükség, amit a lakástámogatások igazságosabb elosztásával lehetne finanszírozni: kevesebb jutna a magasabb jövedelműek tulajdonszerzésének támogatására, és több az alacsonyabb jövedelműek - de korántsem csak legszegényebbek - lakástámogatásaira. Ez elsősorban a lakásfenntartási támogatás többszörösére emelését, valamint a szociális bérlakáshálózat radikális fejlesztését jelentené. A magáncsőd intézményének megfelelő szabályozásával és az adósságkezelő szolgáltatás fejlesztésével elfogadható körülmények között kell megoldani az eladósodottak helyzetét; nem néhány hónapos moratóriumokkal, hanem rendszerszintű változásokkal. A Szent Korona, a Szent Jobb és a csodaszarvas helyett pedig inkább a lakhatáshoz való jogot kellene Alkotmányba foglalni, számos nyugat-európai állam alkotmányához hasonlóan, és a Magyar Köztársaság nemzetközi jogi kötelezettségvállalásaival összhangban.
