"Sajnos nem sikerült beásni mindet nyakig az orgoványi erdőben", írta a közelmúltban a Magyar Hírlap vezető szerzője a szűk körben közkedvelt periodikában.
Bár különösebb éleselméjűséget nem igényel egy halálos fenyegetés felfogása, mégiscsak vizsgáljuk meg, hogy mi történt itt. Minthogy a szerző két zsidó nevű és egy zsidónak gondolt illető cselekedeteit jelölte meg írása első célpontjának (mit zsidó nevű: a Kohn nem egy zsidó név, hanem a zsidó neve, ahogy Kowalski a lengyelé, Jones az angolé), a mondat megfejtése a következő. Sajnos nem sikerült, tehát jó lett volna megölni az összes zsidót akkor, 1919-ben, és nem lenne olyan rossz külföldi sajtója és emiatt annyi baja az Orbán-kormánynak most. Az idősíkok összezagyválása azt sugallja, a szerző szerint a külföldön most az Orbánra panaszkodó gazfickók nemcsak szellemi, de valamiképp fizikai, biológiai értelemben is leszármazottai az akkori zsidóknak. Itt említsük meg azt is, hogy az "orgoványi erdő" annak a sorozatgyilkosságnak az egyik színhelye és a metaforája, amit a Tanácsköztársaság bukása után, a megszálló román csapatok, illetve az általános törvény- és jogrendnélküliség fedezékében követtek el az Alföldön egy Héjjas Iván nevű katonatiszt milicistái. Az áldozatok számát több százra tehetjük: túlnyomórészt a bukott rezsim helyi hívei és/vagy zsidó vallású, vagy zsidóként számon tartott polgárok voltak, de gyakran előfordult, hogy a szabadcsapatok rablógyilkosságainak egyszerű tanyasi parasztok estek áldozatul.
Mindez persze nem muszáj, hogy azt jelentse, hogy a Magyar Hírlap és személy szerint a mondat szerzője gyilkolna is, ha lehetne. A saját kezű ölés, egy másik emberi lény életének az elvétele mégiscsak másfajta pszichológiai alkatot, másfajta tettrekészséget igényel, mint a másik ember életének az elvételéről beszélni, azt szóban kívánatosnak beállítani, vagy akár másokat erre biztatni. A tömeggyilkosságok és előtörténetük tapasztalatai szerint van, aki beszél, de nem gyilkol, van, aki gyilkol, de nem beszél, és van, aki gyilkol is meg beszél is; és "beszéd" alatt itt persze a nyilvános megszólalásokat értjük. A tömeggyilkosságok részletekbe menő és előzetes elvi, ideológiai, történelmi indoklását. Hisz bármely jövendő tömeges ölést részletes, hosszadalmas, alapos szellemi előkészítés kell, hogy megelőzzön. Az ember normális állapotában nem szívesen gyilkol, ezért, hogy képes legyen rá, le kell róla hántani bizonyos civilizációs tiltásokat, ennek pedig a leendő áldozatok dehumanizálása, emberi mivoltuktól való megfosztása a legbeváltabb útja. Például pöcegödörnek, ázaléknak, fehérjehalmaznak lehet őket nevezni. Mindennek a kivitelezéséhez az európai kultúrtörténet kész szellemi recepteket kínál; a tömeggyilkosságot előkészítő nyelv repertoárja, az általa használt toposzok az európai múlt, közelebbről az európai modernség elidegeníthetetlen és letagadhatatlan hagyománya. Elemei rég készen állnak, s most ott porosodnak raktáraink sötét zugaiban: az egészségügyi szóhasználattól kezdve ("leszámolni e fertőzéssel" - hogy az idézett cikknél messzebb ne is menjünk) az egyén jellemének, pályájának, választásainak vér szerinti, biológiai meghatározottságáról szóló tétel variációin át az elpusztításra kiszemelt csoport erkölcs nélküliségének axiómáján keresztül (pénzsóvárság, készség az árulásra, kétszínűség) a gondosan összeillesztett összeesküvés-elméletekig bezárólag. Ezek szívós hajtogatása, cizellálása, újabb részletekkel való gazdagítása nemcsak megalapozza a tömeges gyilkosságra való bujtogatást, de bizonyos értelemben elkerülhetetlenné is teszi: ha a beszélő valóban olyan fenyegetést tulajdonít a kipécézett csoportnak, mint amilyet, akkor úgyszólván erkölcsi kötelességévé válik a veszély hordozóinak (a vírusoknak) a megsemmisítéséért síkra szállni.
Ez a fajta beszéd pedig egy pont után, amikor már elegendő feszültséget gyűjt magába, s amikor destruktivitása lassan átjárja a politika fórumait is, szinte automatikusan válik tetté. Konkrét öléssé. Az a tömeggyilkosság tehát, amelynek oka az, hogy egy csoport egy másik csoportnak valamifajta identitást tulajdonít, s ennek alapján elpusztításra jelöli ki, első, második, harmadik és sokadik helyen is intellektuális konstrukció, ideológia, kultúra, vallás - és kevésbé valamely balszerencsés gazdasági vagy társadalmi együttállás törvényszerű folyománya.
A Magyar Hírlap idézett és azóta sok vihart kavart mondata sem a semmiből pördült elénk, nem valamiféle szerencsétlenül megfogalmazott indulatfoszlány ez, hanem a fent vázolt kontinuum soron következő, szükségszerű eleme. És ha jól érezhetően van is egy nagyobb ugrás a "zsidók" kárhoztatása és a megölésük helyeslése között, az újdonság nem eme ugrás megtételében, nem a szillogizmus következő láncának megjelenésében áll.
Hanem abban, hogy ezt a mondatot ki írta le.
A szerző kiléte, Fidesz-tagkönyvének sorszámával (5), fotózkodási szokásaival (például Orbán Viktorral a párt születésnapi rendezvényén), legújabb díjával (a Fidesz-többségű Nógrád Megyei Önkormányzat által adományozott Madách-díjjal) együtt nyilván nemcsak a külföldi és hazai közvéleménynek tűnt fel, hanem a kormánypártok és a kormány legfelső vezetőinek is. Ennélfogva szívesen számolnánk be arról, hogy országunk vezető politikai erejének képviseletében is megszólalt valaki, s legalább a zsidóölés helyeslését helytelenítette. Ám sajnos semmi ilyesmiről beszámolni nem áll módunkban. Talán mert e gesztus megtételéhez a mondat intellektuális előzményei, mindaz a világkép, amelynek ez a mondat csak a logikus folytatása, túlságosan is fogva tartja őket. De a határt akkor is észre kell venniük. Amíg nem lesz késő.
