Az Értől az Érig (Válasz Nádasdy Ádámnak)

  • Salamon János
  • 2007. október 11.

Publicisztika

Nem tudom, milyen hatással volt az olvasóra Nádasdy Ádámnak a leíró tudományt ellenemben megvédő cikke (A leíró tudomány védelmében, Magyar Narancs, 2007. szeptember 27.), de engem kis híján magával ragadott. A fiziológiából, szkatológiából, botanikából, vagyis általában a természetből vett hasonlatai olyan természetes lendületet adtak írásának, hogy be kellett látnom, ezt az eszközt én sem nélkülözhetem, ha válaszommal el akarom érni feltett célomat.

Nem tudom, milyen hatással volt az olvasóra Nádasdy Ádámnak a leíró tudományt ellenemben megvédő cikke (A leíró tudomány védelmében, Magyar Narancs, 2007. szeptember 27.), de engem kis híján magával ragadott. A fiziológiából, szkatológiából, botanikából, vagyis általában a természetből vett hasonlatai olyan természetes lendületet adtak írásának, hogy be kellett látnom, ezt az eszközt én sem nélkülözhetem, ha válaszommal el akarom érni feltett célomat. Nincsenek illúzióim. Tudom, hogy kevés esélyem van a magyar köznyelvnek a "megadja magát, mint leíró nyelvész a nyelvi entrópiának" kifejezéssel való gazdagítására, de az alábbiakkal mégis ehhez az egészen talán soha el nem érhető, eszményi célhoz akarok közelebb araszolni.

Partra vetett bálnák

Hadd kezdjem tehát egy természetből vett hasonlattal. Közismert, hogy bizonyos bálnák olykor csapatostul partra vetik magukat, és ott minden tekintetben úgy viselkednek, mintha önként véget akarnának vetni életüknek. A XIX. század eleje óta valami hasonló történik a filozófiával. Az akkori gondolkodás bizonyos bálnái a hagyományos filozófiai diskurzus, a metafizika óceánjából a tudomány masszív szirtjeire vetették ki magukat. Ezekről a pozitivista vagy szcientista bálnákról azt lehetett feltételezni, hogy e szirtekből akarnak vizet, illetve óceánt fakasztani, amikor a szociológiát (Comte), a politikát (Feuerbach), a pszichológiát (Mill), a biológiát (Spencer) vagy a fizikát (Mach) kívánták a filozófia rangjára emelni.

Nádasdy írásából megtudjuk egyfelől, hogy a nyelvészet 1860 körül vetette meg lábát a tudomány száraz (metafizika- és értékmentes), szilárd talaján, másfelől, hogy ő és szaktudós kollégái e hagyomány örököseiként szemlélik, vizsgálják "az emberi közösségek által használt" köznyelvet, amely romolhatatlan, akármit is gondoljanak róla a filozófusok. Megtudjuk továbbá azt is, hogy a nyelvet és a köznyelvet a mondott időben a német pozitivista nyelvészek emelték az objektív, értékmentes tudomány rangjára, nem pedig Wittgenstein és követői, ahogyan én azt tévesen állítom. Csakhogy állításom szerint Wittgenstein és követői nem a tudomány (egy szaktudomány), hanem a filozófia rangjára igyekeztek emelni a nyelvet és különösen a köznyelvet. (Innen a név: ordinary language philosophy). Ezt, úgy tűnik, Nádasdy is érti, hiszen az általam felvázolt nyelvi fordulatról szaktudós kollégái nevében kijelenti "nem a mi fordulatunk, hanem a filozófiáé". Akkor viszont miben áll a tévedésem?

Nádasdy hiányolja írásomból a nyelvromlás tényét igazoló példákat. Íme egy példa: a "filozófia" szó jelentésében súlyos nyelvromlás, mégpedig szemantikai infláció figyelhető meg nagyjából az első pozitivista-szcientista bálnák megjelenése óta. Maga a filozófia ezért a romlásért nem felelős (tehet arról az óceán, hogy a bálnák partra vetették magukat?). Eredeti jelentésében a szó a világ, a kozmosz egészének megértését célzó tűnődésre utalt. Ezt az eredeti állapotot tükrözi egyébként, hogy a biológia, fizika vagy pszichológia tanszékekhez hasonlóan a lingvisztikai tanszékeken is a PhD (Philosophiae Doctor) titulus jár a tanulmányait eredményesen befejezőnek.

A romlás úgy következett be, hogy egyfelől a köznyelvnek a filozófia rangjára való emelését, másfelől a szilárd alapokon álló (tudományos) gondolkodásnak a filozófiától való megtisztítását célzó kísérletek azzal a nem túl meglepő eredménnyel zárultak, hogy a filozófia egyfelől lesüllyedt a közbeszéd szintjére (minden tevékenységnek, nyelvjátéknak, életformának megvan a maga "filozófiája"), másfelől megtisztult a gondolkodástól. Ennek a demokratizált, emancipált (a ráció, a gondolkodás törvényeinek béklyóiból kiszabadított) modern filozófiának bevett stratégiája elhanyagolni a valóságot (a gyakorlatot) az elmélet kedvéért, s közben úgy kezelni az elméletet, mintha az maga a valóság lenne.

Nádasdy is ezt a stratégiát követi. Bár megingathatatlan igazságnak tűnik, hogy az elmélet mindig aluldeterminálja, az ő kezében mégis determinálja a valóságot. Ez abból is kitűnik, hogy a klasszikus, hagyományos filozófiáról alkotott elmélete - miszerint az valami nagy, óceánszagú, általánosságokban mozgó parole - képes az ellenkezőjét láttatni vele, a nyelvésszel, annak, ami a papíron van. Cikkemben többek között "Isten, világ és ember viszonyáról" beszélek - mondja, ami így valóban végtelenül általánosnak, álmosítóan nagyszerűnek hangzik, de hát én éppen ellenkezőleg, arról az Isten halála utáni konkrét helyzetről szóltam, amely az embert a gondolat, a nyelv és a világ viszonyrendszerén belüli pozíciójának felmérésére késztette.

A lét beszél

A tények persze nem determinálják alul a valóságot, márpedig Nádasdy szerint a "nyelvromlás nincs" nem egy összetett elmélet bevezető, első, hanem egy ténymegállapítás első és utolsó mondata. Punktum. Ez a tény nem szorul arra, hogy érvekkel igazolják, de az akadékoskodók kedvéért össze lehet kötni más tényekkel. Például azzal, hogy a nyelv egyfajta természeti jelenség, vagy ahogy egy korábbi cikkében mondja, "inkább az ember biológiai lényéhez kapcsolódik, mint szellemi kulturális lényéhez" (Rovarirtóval a szavak erdejében, Népszabadság, 1997. június 21.). A továbbra is akadékoskodóknak azután ki lehet játszani az utolsó adut: a természetből vett hasonlatokat.

A természet azért kelt olyan természetes benyomást, mert nincsenek előfeltételezései. Ugyanez mondható el Nádasdy írásairól is: természetes sodrásukat nem lassítják vitatható előfeltételezések és az ezeket támogató, kanyargó érvek. ' nem filozofál, a szónak sem romlott, sem romlatlan, sem klasszikus, sem modern értelmében. ' csupán elénk tárja azt, ami van, leír. Rajta keresztül a lét beszél.

Egy frászt. Rajta keresztül a kor beszél, mely nem akar, nem mer tudni az előfeltételezéseiről. Rajta keresztül, saját elmondása szerint, a nyelvészet olyan iránymutatói beszélnek, mint például Saussure, Bloomfield vagy Chomsky, akikről szintén nem tudjuk meg, hogy miből indultak ki, nyilván azért nem, mert Nádasdy szerint semmi különösből. 'k is csak leírtak. Saussure-ről azért annyi kiderül, hogy ő volt az, aki világosan elválasztotta a nyelvet (langue) a nyelvhasználattól (parole). De hát egyáltalán nem biztos, hogy ez egy, a világban létező distinkció egyszerű leírása. Ez egy elmélet, amely legalább annyira vitatható, mint az, ami mintájául szolgált, amiből vétetett. A minta pedig a világ hírhedt karteziánus felosztása két szubsztanciára: a testtel, kiterjedéssel rendelkező, nem gondolkodó dolgokra (res extensa), és a kiterjedés nélküli, gondolkodó valamikre (res cogitans).

"Cikkeim, előadásaim célja, hogy propagáljam a nyelv higgadt, objektív vizsgálatának létjogosultságát" - írja Nádasdy. Az ilyen vizsgálódásnak, vagyis a modern tudománynak, s így a modern nyelvtudománynak is, a kézzelfogható, objektív, testi létezés és a kézzelfoghatatlan, szubjektív, szellemi létezés világos, karteziánus szétválasztása képezi a legitimációs bázisát. Ez még akkor is így van, ha nemcsak dr. Johnson és Wittgenstein hiányzik a Robins-féle mértékadó A Short History of Linguisticsből (emiatt aztán kár is volt velük előhozakodnom, mondja vitapartnerem), hanem Descartes is.

Ebben a világos felosztásban tehát az egyik oldalon ott találjuk a nyelvet mint objektíve leírható, biológiai, fiziológiai fenomént, vagyis mint tényt, a másikon pedig a nyelvhasználatot mint szubjektív, leírható kiterjedéssel nem rendelkező kulturális, szellemi epifenomént, amolyan másodlagos kísérőjelenséget, vagyis mint értéket.

Mindezzel csak az a baj, hogy a higgadt, objektív tudományos vizsgálódás kedvéért egymástól megtisztított dolgok többé semmilyen módon nem kapcsolhatók össze egymással. A karteziánus distinkción alapuló elmélet nem tud magyarázatot adni arra, miként lehet az embernek vagy akár a nyelvnek egyszerre teste és szelleme, miként lehet valami egyszerre tény és érték. Ilyen magyarázat hiányában az embernek egyszerűen fogalma sem lehet arról, hogy mi köze van neki mint szubjektív, gondolkodó szubsztanciának valamely nem gondolkodó, objektív szubsztanciához. Ilyen alapon az ember még azt sem érti, hogy mi köze van a saját testéhez. És persze azt sem, hogy mi köze van a nyelvnek a kultúrához.

A relativizmus végterméke

Egy tudósnak persze nem vethető a szemére, ha ismeretterjesztő cikkeiben elmulasztja a modern tudomány vitatható alapfeltevéseinek felülvizsgálatát. De Nádasdy, saját állítása szerint, nem egyszerűen ismeretet terjeszt, hanem propagál, s ezt méghozzá nem is általában a tudomány, még csak nem is a nyelvtudomány, hanem annak is egy speciális, vitatható előfeltételezésekkel többszörösen megterhelt ágazatának nevében teszi. Ez a speciális ágazat egyfajta Saussure által inspirált strukturális nyelvészet, megtoldva a nyelv organisztikus, önszabályozó természetét hangoztató tézissel (amit Saussure egyébként elutasított).

Ha elfogadjuk a strukturalista nyelvészetnek azt az alappremiszszáját, hogy a gondolat, a nyelv és a világ háromszögében az ember a nyelvben foglalja el a helyét, akkor el kell fogadnunk azt az előfeltevést is, hogy a világot (egy felfogható rendszert, struktúrát) a nyelvvel (vagyis egy egyezményes, önkényes jelrendszerrel) teremtjük a semmiből, vagyis a káoszból. Ennek azonban már olyan következményei vannak, amelyek messze túlmennek azon a területen, amelyen belül egy szavakat lepkeként gombostűre szúró, egyszerű leíró nyelvész még minden különösebb kommentár nélkül "propagálhat".

Gondolom, Nádasdy is sejti, hogy nem egy lepkét tűz gombostűre, nem tényt ír le, amikor azt állítja, hogy a kertészet alkalmazott botanika. "A kertész, akinek feladata a beavatkozás, a válogatás, a serkentés és gátlás, előbb meg kell, hogy ismerkedjen annak a dolognak (esetünkben a növénynek) a természetével, amellyel 'beavatkozólag' foglalkozni kíván" - írja cikkében. Csakhogy ilyen alapon a kertészet alkalmazott fiziológia is, hiszen a beavatkozáshoz legalább annyira szükséges, hogy a kertésznek csontozata, izomzata és vérkeringése legyen. És ilyen alapon az építészet nem több, mint alkalmazott anyagismeret.

Amikor előző cikkemben (A nyelvromlás virágai, Magyar Narancs, 2007. szeptember 13.) azt írtam, hogy a nyelvhasználó ember legmagasabb feladata nem a kommunikáció, akkor azt is mondhattam volna, hogy a kertészeté sem a növényismeret, s az építészeté sem az anyagismeret. A strukturalista nyelvészet tanításával szemben azt állítom - mert valószínűbbnek tartom -, hogy a speciálisan emberi létnek a nyelv csak szükséges, de nem elégséges feltétele. Az elégséges feltétel a kultúra, amely a nyelven túl létező rendnek a szintén nyelven túli gondolattal való megragadása és imitálása például a nyelvben magában (ahogy ezt a Nádasdy által túlbuzgó aufkléristaként lesajnált Samuel Johnson is gondolta), vagy a kertben, vagy egy épületben.

Ha elhisszük Saussure-nek és követőinek, hogy nincs egy nyelven túli, kívüli gondolat által felfogott, nyelven kívüli rend, akkor persze marad a Nádasdy által propagált relativizmus és pragmatizmus. Ha Till Eulenspiegelnek sikerül megnyernie a plébánossal kötött fogadását azzal, hogy pontosan a templom közepére szarik, akkor helyesen szart, mondja. "Salamon szerint - gondolom - helytelenül, mert csúnya dolog a templom közepére kakálni" - folytatja. A válaszom erre az, hogy ha a templom azzal a nyelven túli renddel köti össze Tillt, amely őt emberré teszi, akkor valójában magát szarta le, és akkor csak az a kérdés, hogy helyes vagy helytelen-e, ha valaki lecsinálja magát. Más a helyzet, ha a templom a keresztény egyház intézményével együtt már csupán kiüresedett szimbólum. Mert ebben az esetben a kérdés pusztán közegészségügyi vagy közrendészeti: helyes-e bármely középületben nyilvánosan a dolgunkat végezni?

Nádasdy pragmatizmusa és relativizmusa az ilyen jellegű fontos megkülönböztetéseknek nem ad teret. Ha például a Duna-partra tervezett Nemzeti Színház főépítészének sikerült megnyernie a miniszterelnökkel kötött fogadását azzal, hogy az anyagismeret puszta alkalmazásával föl tudta húzni az építményt, akkor erre Nádasdy semmi mást nem mondhat, mint hogy az építész helyesen épített. Én viszont azt, hogy helytelenül, mert csúnya dolog a város közepére kakálni. Pláne ekkorát.

A csend virágai

Mondott építmény ugyanolyan világos példája az épületromlásnak, mint az "őszintén megmondom" és a már össznépi verbális tikké jegecesedett "azt gondolom" a nyelvromlásnak, vagy a neonyilas álparaszt jelmezben trappolás az életformaromlásnak. Kultúrember ilyet nem épít, ilyeneket nem mond, illetve ilyet nem tesz. Továbbá, nem veszi túl komolyan a köznyelvi filozófia, a strukturalista nyelvészet és az "értékmentes", leíró nyelvtudomány közös kreatív ötletét, hogy a világot (rendjét, struktúráját) mi, nyelvhasználók kreáljuk. Mert kultúrember per definitionem nem dőlhet be egy olyan korszellemnek, amely az ember végleges emancipációját a kultúra végleges felszámolásától reméli.

Az épületromlás, nyelvromlás, életformaromlás virágainak csendből vannak a szirmai. Abból a csendből, amelyet a levegővel együtt magunkba szívott pragmatizmus és relativizmus parancsol ránk, ír elő nekünk. Előírja nekünk, hogy ne írjunk elő. De ezt sem kell komolyan venni. A viszszadobott fogalmazását "de hiszen érti, tanár úr!" felkiáltással védelmező diáknak például a tanár higgadtan és objektíven elmagyarázhatja, hogy értem én, de nem azért, hanem annak ellenére, ahogy mondtad; értem én, de csak azért, mert már évtizedes gyakorlatom van rossz, hevenyészett, zavaros mondatok kisilabizálásában, és kevés az esélye annak, hogy későbbi életedben irományaidnak ilyen türelmes, beleérző olvasója akad. De elsősorban nem is ezért írom elő neked, és kérem rajtad számon a helyes fogalmazást, hanem azért, mert felelőtlenség lenne meghagyni téged abban a hitben, hogy az ember akkor a legszabadabb, amikor a bensejében lévő káoszt akadály nélkül, közvetlenül kifejezheti, a világra zúdíthatja, és nem akkor, amikor ezt a káoszt egy rajta kívül létező rendhez igazítja.

A nyelven túli rend kérdése persze nemcsak metalingvisztikai, hanem metafizikai kérdés is egyben. Érthető, ha egy ilyen kérdéstől a pozitivista-szcientista bálnák mereven elzárkóznak, hiszen épp a metafizika óceánjából vetették ki magukat a tudomány masszív szirtjeire. Ott araszolgatnak értől érig.

Figyelmébe ajánljuk