Az utolsó rappenig

publikálva
1996/39. (09. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Svájcról, erről a hercig és tüchtig, továbbá mindenekelőtt semleges kis országról elmondtak már sok rosszat, minden bizonnyal irigységből, mert miért másért leprázna az ember egy ilyen rokonszenves helyet, amely kizárólag a maga erejéből, polgárainak tehetségéből és szorgalmából, továbbá a politikai és gazdasági intézményrendszer rugalmasságából vitte ennyire. Bizonyára ezúttal sem lesz ez másképp, az irigyek sanda célzásaitól visszhangzik majd a világ, holott Svájc nemcsak hogy példát statuálhatna a körülötte bizzegő és fortyongó világnak, de nemhogy gőgösen elzárkózik tőle, még résztvevőnek is bizonyul olykor. Ezúttal épp félmillió svájci frankot - ami nem csekély összeg, osztályvezető alatt ilyet a legnagyobb svájci bankból se visznek haza a svájci munkatársak - szándékszik áldozni egy emlékműre, amit, ha minden igaz, Oswiecimben (Lengyelország, katowicei járás) állítanak majd fel, mindjárt a szupermarket tőszomszédságában. A tervek még nem készültek el, de biztos szép lesz: érdekes megoldás volna például egy férfialak, amint semleges arckifejezéssel, mindazonáltal duzzadó zsebekkel, szájában százezerszám villogó aranyfoggal, hóna alatt akkurátusan összetekercselt Rembrandtokkal diszkréten elinal: félmillió svájci frankból bárminek olyan emlékművet lehet állítani, hogy csak na, az ember szinte irigykedni kezd azokra, akiknek az emlékmű szól.

Svájcról, erről a hercig és tüchtig, továbbá mindenekelőtt semleges kis országról elmondtak már sok rosszat, minden bizonnyal irigységből, mert miért másért leprázna az ember egy ilyen rokonszenves helyet, amely kizárólag a maga erejéből, polgárainak tehetségéből és szorgalmából, továbbá a politikai és gazdasági intézményrendszer rugalmasságából vitte ennyire. Bizonyára ezúttal sem lesz ez másképp, az irigyek sanda célzásaitól visszhangzik majd a világ, holott Svájc nemcsak hogy példát statuálhatna a körülötte bizzegő és fortyongó világnak, de nemhogy gőgösen elzárkózik tőle, még résztvevőnek is bizonyul olykor. Ezúttal épp félmillió svájci frankot - ami nem csekély összeg, osztályvezető alatt ilyet a legnagyobb svájci bankból se visznek haza a svájci munkatársak - szándékszik áldozni egy emlékműre, amit, ha minden igaz, Oswiecimben (Lengyelország, katowicei járás) állítanak majd fel, mindjárt a szupermarket tőszomszédságában. A tervek még nem készültek el, de biztos szép lesz: érdekes megoldás volna például egy férfialak, amint semleges arckifejezéssel, mindazonáltal duzzadó zsebekkel, szájában százezerszám villogó aranyfoggal, hóna alatt akkurátusan összetekercselt Rembrandtokkal diszkréten elinal: félmillió svájci frankból bárminek olyan emlékművet lehet állítani, hogy csak na, az ember szinte irigykedni kezd azokra, akiknek az emlékmű szól.

A svájciaknak egyébként a maguk részéről igazuk van: az ő államuk lényege a banktitok, az, hogy az ottani mackókba bárki betehet bárhonnan származó pénzeket, ha nácikról van szó, akik rabolt pénzt tesznek be, akkor is. Egy bank végtére is nem erkölcsi fórum. A zsidók meg vigyáztak volna jobban ahelyett, hogy a szervezeteikre hallgattak, akik az állampolgári lojalitást a hitleráj elején is többre tartották az önvédelemnél és a gerillaharcnál. És most tessék - megint belekeveredtek egy szégyenletes históriába. Hogy ugye megint az a rohadt pénz, csak az érdekli őket. Pedig ez a história nem rájuk nézve szégyenletes. Ez a történet azért szégyenletes, mert nem arról szól, amiről a holocausttal kapcsolatos történeteknek szólniuk kell.

Svájc mintaállam. Nekünk, akik beleszoktunk ebbe a végtelenül fárasztó és végtelenül unalmas meccsbe, amit tulajdonképpen évszázadok óta folytatunk a saját államunkkal, Svájc, ahol az idős milliomosok hálából hagyják az államra a vagyonukat, és nem azért, mert revolvercsövet szorítanak a homlokukhoz, és ahol a bliccelőt kinézik a villamosból, ami viszont mindig jön, és mindig akkor, és ahol forró dróton értesítheti a lakosság a rendőrséget, ha tilosban parkoló autót lát, nekünk tehát Svájc maga az éden, a falanszter, ahol jó. Erre most az bír kiderülni, hogy ez a pompás kis pozitív utópia tulajdonképpen csak arra volt jó, hogy kulturáltan és az emberi érintkezés, valamint a civilizált üzletmenet szabályait a legmesszebbmenőkig betartva levegyék kevésbé kifinomult üzlettársaikat, hogy az ország már-már legendás gazdagsága, lakóinak dicséretes szociális érzékenysége és kiegyensúlyozott polgárisága legalábbis részben, nevezzük nevén, hullarabláson nyugszik. Amiből persze a világért sem következik az, hogy ezentúl, már holnaptól a Váci utcán minden egyes Switzerdütsch akcentusban megszólaló turistától a nagypapa aranyfogát fogjuk visszakövetelni. Nem. Evvel még várni kell egy kicsit. Hátha aláír nemsokára hétmillió svájci valami papírt, hogy elnézést, hogy megtévedtünk. Hogy visszaadjuk, az utolsó rappenig.

publikálva
1996/39. (09. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk