Bojtár B. Endre: A szirénaszó után, a bombázás előtt

publikálva
1999/12. (03. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Lehet, mire e sorok az utcára kerülnek, Magyarország fegyveres konfliktusban áll Jugoszláviával. Persze nem egyedül, hanem egy több államból álló szövetség egyik tagjaként. Ebben az évszázadban - 1914 és 1941 után - immár harmadszor. Félelmetes perspektíva ez, amelybe belegondolni (legalábbis nyilvánosan) a NATO-csatlakozásunk elõtt senki nem vette magának a politikai bátorságot. Most viszont, lehet, muszáj lesz.

Bojtár B. Endre

Kosovo sorsa körülbelül másfél-két évvel ezelõtt dõlt el végképp: akkor, amikor kiderült, hogy a Milosevic-rezsimtõl független szerb értelmiségiek és a Milosevic-rezsim politikai ellenzéke éppúgy képtelen bármiféle, legalább elvi megegyezésre jutni a kosovói albánok kompromisszumra, azaz a Jugoszlávián belüli autonómia elfogadására kész vezetõivel, mint maga a rezsim. Pedig próbálkoztak vele: amerikai nem kormányzati szervezetek hosszú hónapokon át igyekezték összekalapálni a Milosevic-rezsim nem etnikai, hanem ideológiai alapon szervezett, az etnikai határvonalon átnyúló ellenzékét. (Abból az éppenséggel túlságosan is racionális megfontolásból kiindulva, hogy az ellenzék etnikai alapú megosztottsága volt Milosevic hatalmon maradásának kulcsa az elmúlt tíz évben. Ha tudniillik a kosovói albánok nem bojkottálják Jugoszlávia politikai intézményeit, a választásokat, a parlamentet 1989 óta, feltehetõleg Milosevic meséje sem tartott volna idáig.) Az 1996 és 1997 fordulóján zajló belgrádi utcai tüntetések során, bár elhangzott néhány óvatos ígéret Vuk Draskovic és Zoran Djindjic szájából a kosovói területi autonómiára vonatkozóan, szintén nem sok szó esett az akkor már évtizede és egyre akutabban gennyesedõ sebrõl, hogy aztán 1997 folyamán végképp nyilvánvalóvá váljon: az albánok akkor sem számíthatnak másra Belgrádtól, ha a jelenlegi rezsim valamilyen csoda folytán elenyészik. A megegyezés elvi lehetõsége ekkor veszett el végképp. 1998 tavaszán pedig, amikor az albán állam bukása után a kosovói albánok nagy mennyiségû kézifegyverhez jutottak, kitört az azóta is tartó, viszonylag alacsony intenzitású, fegyveres konfliktus, ami azonban több, mint gerillaháború, hiszen - bár errõl csak közvetett információink lehetnek - a szerb karhatalommal és katonasággal az egész lakosság áll szemben és fegyverben.

Két héttel ezelõtt épp e hasábokon érvelt Fekete Szilárd amellett, hogy Kosovo jelenlegi állapotában nem felosztható és nem kormányozható közösen. Kosovo sorsa zéró összegû játszma: vagy a szerbeknek, vagy az albánoknak el kell veszíteniük. Ha a szerbek veszítik el, akkor határmódosítás következik, és Jugoszlávia délen behorpad: úgy, ahogy Magyarország behorpadt 1920-ban. Ha az albánok veszítik el, akkor kétmillió embernek el kell hagynia az otthonát, egy részük pedig eközben meg fog halni. Ezt a választást a minap az albánok által elfogadott, a szerbek által pedig - lapzártánkig legalábbis - elutasított béketerv csak látszólag kerüli meg, függetlenül attól, hogy végül is garantálja-e három év múlva a tartomány függetlenségérõl kiírandó népszavazást, avagy sem. A béketerv - ha betûje és szelleme betartatik - a tartományt érintõ fontos döntéseket az albánok kezébe helyezi, és olyan demokratikus intézményi mechanizmusokat garantál, amely az õ akaratukat érvényesíti. Az autonómia tehát kegyes hazugság: ha valóban megvalósul, aligha akadályozhatja meg bármi, például a jugoszláv állam területi integritását garantáló záradék, hogy elõbb vagy utóbb ne torkolljon Kosovo függetlenségébe.

Hogy ez helyes lenne-e, vagy sem, igazságos-e, vagy sem, azt legkönnyebben a másik lehetõség mérlegelése után válaszolhatjuk meg. A másik lehetõség Kosovo "megtisztítása" kétmillió albán lakosától: és hogy ez mit jelent, arról már nem csak Bosznia példája alapján lehet fogalmunk. Az elmúlt egy-másfél évben a szerb hatóságok - a nemzetközi megfigyelõk jelentései szerint - 450 000 albán parasztot kényszerítettek menekülésre, és ez a "politika" Rambouillet kudarca után csak nagyobb lendületet vett. Az a politika, amelynek kétmillió embertõl való megszabadulás a nem titkolt célja, nem igazolható semmivel. A szerb történeti jogok a tartomány birtoklására, vagy a szerb nép emocionális kötõdése Kosovóhoz nem legitimálják kétmillió albán egységes függetlenségi akaratának vérbe fojtását; különösen akkor nem, ha az alternatívát, a közös kormányzás lehetõségét legfõképpen a szerb kormány foszlatta tíz év szívós munkájával semmivé. És ez még akkor is igaz, ha az elõbb-utóbb létrejövõ kosovói albán állam integráló ereje feltehetõleg és minden hasonló történelmi példa szerint az etnikai elv, a Blut und Boden lesz (éppúgy, mint a vadonatúj, poszt-daytoni bosnyák állam esetében), és ha a kosovói kétszázezer szerb õslakos ekkor éppúgy el fog a tartományból menekülni, mint a szarajevói szerbek Dayton után. Ez borzalmas és megengedhetetlen. De be fog következni.

És még mindig inkább ez következzen be, mint az elõzõ változat. Mert kétmillió több, mint kétszázezer. Más megoldás nincs - Kosovóban az etnikai konfliktus meghaladta azt a szintet, ahol a racionalizmus még képes lenne az egymással ellentétes szándékokat optimalizálni. A nemzeti eszme megsemmisítõ vereséget mért a felvilágosult, a párbeszédet politikai intézményekbe terelõ liberalizmusra. Ez utóbbinak egyetlen lehetõsége maradt a cselekvésre: az áldozatok számának minimalizálása. A gyengébb fél megvédése a kiirtástól: hogy aztán ez a gyengébb fél létrehozhassa a maga önálló, független etnopolitikai poklát. (A kosovói beavatkozásnak egyébként szükségszerûen Dayton felülvizsgálatához kell vezetnie: ha az albánok jogot nyernek az önállóságra, ugyan milyen alapon lenne ez megtagadható a boszniai szerbektõl vagy horvátoktól? Ha a nemzetközi közösség fegyverrel segíti egy - elvben - többnemzetiségû állam megszüntetését, ugyan milyen elvek alapján lenne joga mesterségesen, fegyverrel életben tartani egy másik - ugyancsak: elvben - többnemzetiségû államot? De ez most mellékszál.)

A nemzetközi közösség, úgy tûnik, hajlandó lesz erre a beavatkozásra, annak minden veszélye ellenére. És 1999. március 12. óta Magyarország sem vonhatja ki magát e morális kötelezettségvállalás alól; még akkor sem, ha közvetlen érdekei ezt diktálnák, és ha jóval többet kockáztat, mint az esetleges NATO-akcióban részt vevõ többi tagállam. Jóval többet kockáztat azért, mert a NATO-tagállamok közül egyedül õ határos Jugoszláviával (amelynek katonai potenciálja erõsebb, mint Magyarországé), és azért is, mert a négyszázezer vajdasági magyart nem lehet, mint valami amerikai követségi sofõrt, evakuálni Jugoszláviából.

Amikor a NATO ultimátumot adott Jugoszláviának - vagy az autonómiaterv aláírása, vagy a bombázás - Magyarország még nem volt a szervezet tagja. Amikor az akcióra sor kerül, Magyarország már az. Mivel a NATO-ban minden döntés konszenzussal születik, a magyar diplomácia elvben megtehetné, hogy nem adja a beleegyezését a szerb állások bombázásához, és akkor a szerb állásokat nem fogják bombázni. Ezt azonban a magyar diplomácia nyilván nem fogja megtenni, hisz ez a lépés rögtön a belépésünk után megkérdõjelezné jelenlétünk komolyságát. Sõt. Magyarországnak, a szervezet novíciusának bizonyítania kell új szövetségesei elõtt, s ezért feltehetõleg azt is bajosan tehetné meg, hogy ne küldjön szárazföldi harcoló alakulatokat Jugoszláviába, ha a légi csapások nem lesznek elégségesek a jugoszláv hadsereg megtörésére. De akár tevõlegesen is részt veszünk az akcióban, akár nem, Magyarország és Szerbia kapcsolatai meg fognak romlani, és ez nekünk épp elég baj lesz.

Iszonyatos pech, mondhatnánk: velünk még a jó dolgok is úgy és akkor bírnak megtörténni, hogy még véletlenül se jól jöjjünk ki belõlük.

Pedig nem errõl van szó. Hanem arról, hogy Magyarország elfogadja a világ legerõsebb országainak erkölcsi és politikai normáit, és azok szerint cselekszik. Még akkor is, ha ez közvetlen, rövid távú érdekeivel ellentétes, és ha evvel az ország nem kis veszélynek teszi ki magát.

Ugyanakkor Magyarországnak mindent meg kell tennie azért, hogy a bombázások utáni, csonka Szerbiával a lehetõ leghamarabb normalizálja kapcsolatait. Nyilvánvalóvá kell tennie, hogy hátsó szándékok nélkül vesz részt az akcióban, hogy ugyanazt akarja, amit a többi tagállam: a kosovói vérontás megfékezését, és nem a saját pecsenyéjét sütögeti a NATO tûzerejénél. Hogy azért, ami Kosovóban az elmúlt tíz évben történt, a Milosevic-rezsimet tartja bûnösnek, és nem a szerb népet. Azt, hogy a NATO-tag Magyarország bármely más olyan állam ellen részt venne katonai akcióban, amely a kisebbségi kérdést a kisebbség kiirtása útján igyekszik megoldani; és azt, hogy a magyar külpolitika most nem a vajdasági magyarok érdekeit képviseli, hanem a kosovói albánokat védi meg. Amikor a magyar miniszterelnök azt nyilatkozza (Orbán Viktor A Hétben a múlt vasárnap), hogy elõször Kosovo problémáját kell megoldani, és a Vajdaság csak utána kerülhet sorra, lehet, hogy jót akar (talán a kormányzó pártok soraiban szép számmal tenyészõ titkos irredenták lendületébõl visszavenni), de az biztos, hogy rosszul mondja. A vajdasági magyarok és a kosovói albánok helyzete tudniillik nem összevethetõ. Kétségtelen, hogy a vajdasági magyarok kisebbségi jogai nem érvényesülhetnek maradéktalanul Szerbiában; de az is biztos, hogy fizikai létükben nincsenek úgy veszélyeztetve, ahogy a kosovói albánok. És biztos az is, hogy - mivel a magyarok kisebbségben vannak a Vajdaságban - aligha alkalmazható a körvonalazódó kosovói megoldás a Vajdaság vagy annak bármely, akár tisztán magyarok lakta töredékére. Minden olyan célzás, amely azt a benyomást erõsíti Szerbiában, hogy Magyarország a Bácska visszaszerzésére törekszik, és Magyarországnak kapóra jön Szerbia lekicsinyítése és megalázása, mert utána erélyesebb követelésekkel léphet fel déli szomszédjával szemben, csak Magyarország hitelét rontja szövetségesei elõtt, destabilizálja Budapest és Belgrád viszonyát, és a vajdasági magyarok helyzetét súlyosbítja. Õk ugyanis nem vívhatják ki fegyverrel a függetlenségüket, mint teszik azt a kosovói albánok.

Azon a fájdalmas operáción, ami most Jugoszláviával megtörténhet, hogy tudniillik a nagyhatalmak vonják meg a határait úgy, ahogy az a nagyhatalmaknak tetszik, Magyarország 1920-ban már átesett. Ha valakinek, hát nekünk tudnunk kell, hogy mi vár Szerbiára; hogy mit éreznek majd Szerbia polgárai, amikor le kell mondaniuk országuk egy részérõl. Valamint: Magyarországnak elemi érdeke az, hogy Szerbiából ne legyen revansista, bosszúért lihegõ diktatúra, hogy Szerbiában a sokk után és a sokk hatására lejátszódjanak azok a demokratizálódási folyamatok, amelyek több-kevesebb sikerrel a térség összes országában végbementek.

A békét a NATO-val valakinek alá kell majd írnia a jugoszláv állam nevében. Lehet, hogy ezt a valakit már nem Slobodan Milosevicnek fogják hívni. Talán a tábornokok fogják ezt megtenni: Milosevic rezsimje után egy, a NATO-val együttmûködni kész katonai provizórium kész megkönnyebbülés lenne. De Milosevic és a katonák után is lesz Szerbiának kormánya. Magyarországnak már rájuk kell gondolnia, amikor most cselekszik.

publikálva
1999/12. (03. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk