Ezen az oldalon normális körülmények között kritikát kellene olvasnia a nagyérdeműnek Bartók Béla A kékszakállú herceg vára című operájának Alföldi Róbert rendezte előadásáról. Normális körülmények azonban nincsenek: a Miskolci Operafesztiválon lezajlott premiert nem követi több előadás.
Bartók Béla „hungarikum” – ugyanúgy, mint például az Unicum. De míg az Unicumot gyártó Zwack Unicum Rt., azaz a jogtulajdonos marketingkommunikációs szempontból rendkívül fontosnak tartja, hogy több évszázados múltra visszatekintő italát a „hungarikum” megjelöléshez kösse, Vásárhelyi Gábor, a Bartók-jog itthoni örököse és tulajdonosa kitalálta, hogyan fordíthatná ezt a jogtulajdonlást (bitorlást nem írhatunk, mert de jure nem igaz) a saját marketingjére. Ismeretlen nevét úgy akasztja rá a nagyon ismert Bartók-névre, hogy egyszemélyes esztétikai kommandóként egyre-másra akadályt gördít a Bartók-életmű színpadi részének népszerűsítése elé. Ugyane hasábokon négy esztendővel ezelőtt írtam arról a kispályás aknamunkáról, melynek eredményeképpen a Közép-Európa Táncszínház remek Mandarinját Bartók zenéje nélkül kellett játszani, mert a rendezés, a tánc, az értelmezés sértette a jogtulajdonos botfülét; és ő a saját botfülét Bartók Bélának nevezi.
*
Mészáros Márta és Bozsik Yvette „levadászása” – szintén négy évvel ezelőtt – nem sikerült, noha akkor Bartók Péter, a zeneszerző fia is fegyvert fogott az ügy érdekében. Mindazonáltal azt olvasom az Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle 2004. évi februári számában, hogy az eljáró tanács mind a Fővárosi Bíróság, mind a felperes, mind az alperes hozzá intézett összes kérdésére úgy válaszolt, hogy az alkotók nem sértettek semmiféle személyhez fűződő jogot, a művet nem torzították, nem csorbították; valamint „a testületnek nem feladata a szerzők belső motivációját kutatni és elemezni. Ez inkább a szakirodalom és a kritika feladata lehet”.
Most Alföldi Róberten a sor, hogy némi – kétes vagy inkább kétségtelen értékű – médiakavarást szolgáltasson VG-nek. Az első hibát persze ő követte el: nem ment előzetes raportra a jogtulajdonoshoz, nem mesélte el neki részletesen a „rendezői koncepciót” (önmagában is dilettáns elvárás amúgy). Ezzel szerintem le is játszotta és el is veszítette a játszmát. Hiszen az öntelt és korlátolt mérnökember – akit, mint hajdanán írtam, az ő jó szerencséje és a mi fölfoghatatlan balszerencsénk Bartók Béla fia, a gyermektelenül maradt ifjabb Bartók Béla unokaöccsének (felesége testvérének a gyerekének) rendelt – ezek után már csak pro forma sorolta elő kifogásait egy a próbáról készült videofelvétel megtekintése után. A kifogások egyike az volt, hogy Alföldi a prológ elhangzása alatt a Kékszakállú hercegen és Juditon kívül több szereplőt is a színre hozott; a második az, hogy a hetedik ajtó föltárulásakor a három volt feleség helyett egész női kar állt volna a színen; a harmadik az, hogy egy asztal túl hangosan borul föl; a negyedik az, hogy Polgár László nem énekel rendesen és így tovább. Alföldi kompromisszumkészségének határtalanságát mutatja, hogy még az asztalt is „hangszigetelte”, és még Polgár László is rendesen énekelt (viccnek is milyen rossz ez). A jogtulajdonos mégis fölpattant az előadás közepén – egyébként ez neki a szokása, a közepén való fölpattanás –, és megtiltotta a további előadásokat. Az előadásról fölvétel készült, amit a szerződés tiltott (és ő ugyan barátságosan elfecserészett az összes stábbal, még kópiát is kért mindegyiktől, tehát akár a helyszínen is megakadályozhatta volna a szerződésszegést) – de állítólag nem ezért, hanem az esztétikai kifogások miatt készül perelni. A felvételeket egyébként az utolsó kockáig megsemmisítették – VG ettől nem boldog, mi még kevésbé.
Kérdezem én – és kérdeztem is egy lidérces beszélgetésen Vásárhelyitől annak idején –, hogy mi van azokkal a velőtrázóan eredeti előadásokkal, amelyek sokkal messzebb mennek a művészi interpretáció szabadságának erdejében, mint Alföldi vagy annak idején Horváth Csaba az ő csecsemőivel a Mandarinban. Hát erre válaszolja utolérhetetlen szellemességgel azóta is a jogörökös, hogy jegyet akkor is kell váltani a villamoson, ha nem jön az ellenőr, és hogy ő sem lehet ott mindenhol.
*
Hartai Adrienn jogi képviselőtől azt szerettem volna megtudni, hogy a szerzői jog védelme hol tartalmazza az esztétikai terrorkommandó szerepére történő fölhatalmazást – de csak annyit tudtam meg, hogy a beleszólás és az esztétikai fölülbírálat jogát a konkrét szerződés tartalmazza. Eszerint Alföldi jogi képviselője – mert másként nem tehetett, tehát zsarolásnak engedve – a rendező fölé cenzornak engedte VG-t, aki a szép gázsiért (mert a jogdíjat azért felvette, de ez rendben is van, költse színházjegyre) megakadályozza a további előadásokat, köztük egy lehetséges szereplést az avignoni operában, egy lehetséges szereplést a jövő évi Budapesti Tavaszi Fesztiválon és többet is a debreceni Csokonai Színházban.
A szerzői jog örökölhető (és mert vagyoni jog, csönget a kassza), de a szerzőség nem. A szerző a műveiért optimális esetben az idők végezetéig jótáll – leszármazottaiért nem, legföljebb anyagilag gondoskodik róluk egy kicsikét. A jogörökösnek jogában áll akár indoklás nélkül is megtagadni a jogot bármely produkciótól. Ezen a sávon – a megtagadás árnyékában – akár feltételeket is szabhat, és e feltételek akár esztétikaiak is lehetnek. De követel-hetné azt is VG, hogy – ha van neki– a lánya játssza Juditot, különben nincsen jog. Mert neki van joga.
Bartók Bélára még tíz évig kell várnunk – akkor jár le a hetvenéves jogkötelezettség. Attól kezdve műveinek játszási joga public domain – és a köz feladata lesz, hogy a produkciók ne sértsék a szerző semmiféle jogát. Attól kezdve a műveiből készült előadások esztétikai értékelése azok kezébe kerül, akikébe való: a kritikusokhoz. Attól kezdve a kutya sem fogja tudni, ki-csoda Vásárhelyi Gábor. Guggolva is kibírjuk, Bartók meg mi.
