A bíróságok és a nyilvánosság

  • Hack Péter
  • 2005. június 30.

Publicisztika

Amikor a semmiből előbukkan egy közvélemény-kutató, az emberek többsége azt mondja, hogy elégedett a bíróságok munkájával. Amikor azonban egy-egy bírósági ügy vagy a bíróságok által folytatott gyakorlat napvilágra kerül, akkor kiderül: a helyzet mégsem annyira megnyugtató, és az elégedettség nagyrészt a tudatlanságból és az érintetlenségből ered.

Amikor a semmiből előbukkan egy közvélemény-kutató, az emberek többsége azt mondja, hogy elégedett a bíróságok munkájával. Amikor azonban egy-egy bírósági ügy vagy a bíróságok által folytatott gyakorlat napvilágra kerül, akkor kiderül: a helyzet mégsem annyira megnyugtató, és az elégedettség nagyrészt a tudatlanságból és az érintetlenségből ered.

Így volt ez olyan ügyekben, mint a kártalanítási összeget a "primitív személyiség" miatt mérséklő bíró esetén vagy a Hegedűs-ügyben, legfrissebben pedig a Németországba kiadott makói kisfiú vagy az Élet és Irodalom helyreigazítási perében. De az alábbiakban tárgyalandó probléma tünete az a konfliktus is, ami néhány hete a fővárosi ügyészek és bírák között robbant ki, és amiről a nyilvánosság csak annyit tudhatott, hogy az ügyészek valamiért kritizálták a bírákat, akik ezt visszautasították, de hogy mi volt a kritika alapja, és mik a visszautasítás érvei, arról nem sokat tudhatunk.

Mindezek az ügyek rámutatnak a bíróságok és a nyilvánosság rendezetlen viszonyára, amely a rendszerváltást követően a bíróságok függetlenségének megerősödésével tovább bonyolódott.

*

A nyilvánosság elve a feudális bírói önkényt elutasító polgári igazságszolgáltatás fontos alapelve volt, amely arra hivatott, hogy a bíróságok tevékenységének társadalmi kontrollját megteremtse. A bíróságokat az adójukból fenntartó polgárok a tárgyalások nyilvánosságán keresztül kívánták ellenőrizni, hogy a bírák a törvényeket betartva, tisztességes eljárásban hozzák-e döntéseiket.

A bíróság tevékenységének másik kontroll-mechanizmusa a néprészvétel elve, amely vagy laikus bíróságokban (eküdtszék vagy magisztrátus), vagy a hivatásos bíró mellett, az ítélkezésben részt vevő ülnökök közreműködésével valósult meg. Ezek a technikák arra szolgáltak, hogy elkerülhető legyen az a helyzet, amikor az igazságszolgáltatás függetlenségének liberális elve mellett az igazságszolgáltatás egy elkülönült, ellenőrizhetetlen bírói kaszt kezébe kerül. Vagyis elkerülhető legyen, hogy az uralkodói önkényt a bírói önkény váltsa fel.

Az európai kontinens igazságszolgáltatási gyakorlata erőteljesen támaszkodik a karriert csak bíróként befutó hivatásrendre (szemben az angolszász gyakorlattal, ahol bíróvá csak hoszszabb jogászi karrier befutása után válhat valaki). A kontinentális gyakorlatban az egyetemről kikerülő fiatal jogászok bírósági fogalmazóként, majd titkárként tevékenykednek, ahonnan a szakvizsga letétele és bizonyos idő eltelte után egyenes út vezet a bírói pulpitusra. Ebben a gyakorlatban a bírák többsége az ítélkezésen kívül más jellegű jogászi munkát nem végzett.

*

A magyar igazságszolgáltatási reform kere-tében a kilencvenes évek közepén megerősödött a bíróságok függetlensége, majd az egyes eljárási reformok eredményeként egyre szűkebb területre szorult az ülnökök szerepe a bíróságok munká-jában. Ez a folyamat számos pozitív elem mellett azzal a nemkívánatos következménnyel is jár, hogy megindulhat a bíróság "kasztosodása", folyamatos elszakadása a társadalom többi részétől. Az ítélkezés egyre inkább az "elefántcsonttoronyban" székelők magánügye lesz. E folyamat negatív elemeire hivatkoznak a pályakezdő jogászok, akik körében egyre erőteljesebb az a hiedelem, hogy az átlag pályakezdők komoly hátrányban vannak a bírósági állások megpályázásánál a "bírógyerekekkel" szemben. De a bevezetőben említett problémák - a bíróság ítélete egyszerűen azzal vált ki közfelháborodást, hogy nem érthető - szintén erre vezethetők vissza.

A függetlenségüket okkal védő bírák elfeledkeznek arról, hogy a függetlenség elve mellett az igazságszolgáltatás átláthatósága is olyan demokratikus elv, amelynek a független bíróságoknak is alá kell vetniük magukat.

Azok a jogrendszerek, amelyek az ítélkezést kiveszik a laikusok kezéből - akik például az esküdtszék tagjaiként a hétköznapi bölcsessé-get és a társadalmi igazságérzetet képviselik a döntés egyes elemeinél -, korlátot állítanak a hivatásos bírák elé, mégpedig az indokolási kötelezettséget. Láthattuk a napokban befejeződött Jackson-perben, hogy az esküdtek (jól vagy rosszul, de) a saját személyes meggyőződésük alapján döntöttek. Azt, hogy az egyes esküdteket milyen megfontolások vezették szavazatuk leadásakor, pontosan soha nem lehet feltárni; az esküdtszék valóban szabadon mérlegeli a bizonyítékokat, és annak folyamatáról még indokolás formájában sem kell beszámolnia. Döntésüket, ha nem is viták nélkül, de elfogadja a társadalom, mivel "közülünk valók", kiválasztásuk a véletlenen alapul, így megfelel a "fairness" elvének.

Más a helyzet a hivatásos bírákra bízott ítélkezésnél, ahol a bíró indokolni köteles a döntését. Ebben a rendszerben is érvényesül a bizonyítékok szabad mérlegelésének elve, de a bírónak meg kell indokolnia, hogy miért mérlegelt úgy, ahogyan. Az indokolás címzettjei a felek, az ügyben érintettek, a másodfokú bíróság - és a nyilvánosság is. A bíróság ebben a rendszerben akkor jár el jól (vagyis közmegelégedésre), ha a felek előtt világossá teszi, milyen megfontolások vezették döntésében. E szempontokat egyértelműsíti a jogorvoslatot végző magasabb bírói fórum számára is, bizonyítva, hogy kellő alapossággal és körültekintéssel, minden részletre kiterjedő figyelemmel és törvényesen járt el. A jó bíró döntése világos, érthető, követhető a nyilvánosság számára is. Nem azért, hogy a nyilvánosság kegyeit vagy támogatását keresse (ez a politikusok dolga), hanem azért, hogy azok, akik tudomást szereznek a döntésről, lássák: az ítélet racionális alapon, gondos megfontolás után született.

*

E szempontok fényében érdemes megvizsgálni az elmúlt hetek "ügyeit". Időrendben az első ügy a fővárosi ügyészek és bírák közötti konfliktus. A magam részéről nem vagyok túlzottan lelkes híve annak, ahogyan az ügyészség mostanság végzi a feladatát, ezzel együtt meggyőződésem: az ügyészeknek - ha észrevételeik megalapozottak - van joguk és lehet okuk arra, hogy a bíróságok tevékenységét kritizálják. (És persze fordítva is.) Ez annál is inkább indokolt lehet, mert az elmúlt évek jogalkotásának egyik sajátossága, hogy olyan eljárási jogok alakultak ki, amikben alig van eljárásjogi szankciója annak, ha például a bíróság nem teljesíti valamely kötelezettségét. (Sőt a kötelezettségek kigyomlálásának is tanúi lehetünk, amikor egyre-másra törlik el a bíróság számára kötelező határidőket a jogalkotók.) A kritikáknak azonban világosnak, tényekkel alátámasztottaknak és megalapozottaknak kellene lenniük. Ha nem ilyenek, akkor pedig a bíróságoknak a kritikákra adott válaszaiból kellene kiderülni, hogy miért nem jogosak az észrevételek. Jelenleg az adófizetők sok milliárdot költenek arra, hogy fenntartsák a bíróságokat és az ügyészségeket, így joguk van tudni, ha esetleg valós működési zavarok vannak. Az esetleges problémák nem lehetnek a bírák és az ügyészek közötti titkos dialógus tárgyai, ahol a vitatkozók "csak semmit a gyerekek előtt" mentalitással próbálják csökkenteni tevékenységük átláthatóságát.

A makói kisfiú ügyében és az ÉS-ügyben a tények részletes ismeretének hiánya és az ügyben eljáró bírák szakmai jártassága iránti tisztelet is távol tart attól, hogy a döntéseket érdemben értékeljem. Azt azonban indokolt szóvá tenni, hogy a Németországban élő apa számára kiadott gyerek ügyében a bíróság akár még jó döntést is hozhatott, de erről az eseményekre figyelő érdeklődő semmit nem tudhat meg. A bíróságokat ért rendkívül éles kritikák ellenére nem tudható, hogy a jogerős döntést meghozó bíróságot mi vezette. Az ítélet kritikusai - maguk is jogászok, sőt egyetemi oktatók - ismerik a régi jogelvet, miszerint "res iudicata pro veritate habetur", vagyis az ítélt dologhoz igazságerő kapcsolódik, a jogerős ítéletben foglaltakat mindenkinek igazságként kell elfogadni. Ha a bíróság nem tudja a külső szemlélő számára is egyértelműen, világosan megfogalmazni a döntését, akkor a "hallgattassék meg a másik fél" elve alapján álló szemlélő csalódik, mert nem talál ellenérveket a kritikákkal szemben. Természetesen a jól megindokolt és megmagyarázott ítéleteknél is lehetnek kritikák (hacsak a jog nem teszi büntetendővé az ítéletek kritizálását, ami igencsak faragatlan joggyakorlat), de ezekben az esetekben azok, akik szeretnének a bíróságok munkájának komolyságában és megalapozottságában hinni, kapnának érveket meggyőződésük alátámasztására. Ellenkező esetben, népiesen szólva, "a bíróságokból hülyét csinálnak" a nyilvánosság előtt.

A bíróságok nem reagálhatnak erre a jelenségre úgy, hogy megsértődnek és - szigorúan zárt tanácskozások keretében, maguk között - durcásan panaszkodnak az újságírókra, hogy azok mennyire nem értik a jogot. Ebben az országban van néhány millió ember, aki sem a jogi, sem az orvosi, sem egyéb szakmák tolvajnyelvét nem érti (ebből a tényből sokan élnek nagyon jól), de az igazságot szolgáltatóknak legalább azokban az ügyekben kellene a közérthetőségre törekedni (ha erre egyáltalán még képesek), ahol előre tudható, hogy valamilyen fokú nyilvánosság veszi körül az ügyet.

Az ÉS ügyében eljáróknak nem lehetett kétsége afelől, hogy a nyilvánosság odafigyel a döntésre. Még egyszer hangsúlyozom: mivel az ítélet indokolását nem ismerem, csak a sajtóban megjelentekre hivatkozhatom. Véleményem nem az ítélet tartalmáról szól, ami akár helytálló is lehet. De az mégiscsak magyarázatra szorul: hogyan lehetséges, hogy ugyanazon tények ismeretében két bíróság ennyire ellentétesen ítéli meg az ügyet.

A példák is azt mutatják: feszültségekhez vezet a bíróságok elzárkózása attól, hogy tevékenységüknek kellő nyilvánosságot biztosítsanak. A bíróságnak döntésével nem kell a köz-vélemény kedvét keresnie. A bíróság független-ségének és pártatlanságának éppen az az egyik leglényegesebb eleme, hogy a bíróság csak a törvénynek alárendelten jár el, és még a többség önkényét sem szolgálja. De a döntések miértjének megmagyarázásával, a döntés okainak feltárásával, a döntéshez vezető érvek bemutatásával, az ítélkezés átláthatóságának megterem-tésével igenis tartoznak a bíróságok a köznek. Amennyiben ezen a területen kudarcot vallanak, többet veszíthetnek, mint a méltóságukat.

Figyelmébe ajánljuk