Csabai Tamás

Júdáspénz újratöltve, avagy miért gyűlölik az egyházak a köztársaságot?

A készülő sarkalatos egyházügyi törvényről
publikálva
2011/24. (06. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Szászfalvi László egyházügyi államtitkár hiába állítja, hogy az egyházi státussal való visszaélés, a "bizniszegyházak" virágzása szükségessé teszi a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló törvény revízióját. Nem az 1990. IV. tc. hordozta magában a visszaélést, hanem az azzal szembemenő és azt alattomosan erodáló egyház-finanszírozási gyakorlatok. Nem a vallás gyakorlásának teljes szabadságát deklaráló 1990. évi IV. tc., hanem a köztársasági ethoszt arcul csapó gazdasági előjogok tették príma bolttá az egyházalapítást.

Az új rend alkimistái a köztársasági elvekhez hű törvényt kikezdő, a finanszírozási rendből fakadó anomáliákat úgy orvosolják, hogy az első törvényt leváltják, s az újat a rendellenes működést okozó alsóbb rendű szabályozáshoz igazítják. E szerint a bevett, azaz az 1990 előtt bejegyzett egyházakon kívül a többinek újra engedélyért kell folyamodnia majd a Fővárosi Bírósághoz, s ha az engedélyt nem kapják meg, csak egyesület formájában működhetnek tovább.

A végeredmény maga a rendiség diadala.

 

Tagozódjanak

Szászfalvi hasztalan nyugtat azzal, hogy a vallásszabadság elve az egyházi státust netán most elvesztők szempontjából sem sérül, mert bár az egyházakat megillető gazdasági kiváltságokról le kell mondaniuk, a vallásgyakorlás szabadságáról nem. Noha semmi kedvem bármely olyan testület védelmére kelni, amely, míg csak tehette, kedélyesen dagonyázott az egyház-finanszírozás mocsarában - és még kevésbé lennék kíméletes azokkal, akik tovább űzhetik ezt a játékot -, a hatalom eme végtelen cinizmusát ugyancsak fel kell panaszolnom. Ugyan, képzelje már el az államtitkár azt az európai országot, amely fennen hirdeti, hogy náluk a vállalkozások háborítatlan szabadságot élveznek, ám mikor bejegyeztetnék a Szászfalvi és Tsai Kft.-t, kiderül, hogy az a vállalat, amelynek tulajdonosa az illető ország határán belül született, adómentességet és járulékkedvezményeket élvez. Jól sejtjük, hogy meg sem állnának Brüsszelig? Meg Strasbourgig?

 

Az államtitkár ne ámítsa a közönséget azzal sem, hogy továbbra sem kívánnak beleszólni az egyházak hitéletébe. A törvénnyel eleve feljogosítja magát a kormányzat arra, hogy a hitcikkelyek között matasson, és a tevékenységek felett ítészkedjen, majd ezek alapján osszon kegyeket. De dermedten állok ama MTI-értesülés előtt, hogy a törvénytervezet szerint az egyházi státust elnyerő szervezetek tisztviselőinek és a választott grémiumok tagjainak nyilatkozniuk kell arról, hogy tevékenységük nem ellentétes az alaptörvénnyel. Jól értjük: fel kell esküdniük rá?

 

No, de gond egy szál se, ugye, kedves tisztelendők? Hiszen a körben maradóknak minden változatlan marad. Az üzlet megmarad üzletnek - a következők szerint.

 

Az egyházak nemcsak a személyi jövedelemadó nekik ajánlott egy százalékával gazdagodhatnak, hanem a hozzájuk kapcsolódó alapítványokon keresztül a másik, a civil szervezeteknek járó százalékot is bezsebelhetik. A valódi civilek már ezt is okkal nehezményezhetik, hisz ők semmiképpen nem tudnak jók lenni mindkét százalékra. De ez semmi az egy százalékok - ismeretlen elvek szerinti, s ismeretlen, ám jókorának okkal vélelmezhető összegű - állami kiegészítéséhez képest. A civileknek itt aztán végképp egy kanyiló sem jár!

 

És hová tegyük a szemünket, hogy a szertartáspénz rendszerét látva ne fogjon el az émelygés? A hivatalos egyházakban mindennemű hitéleti tevékenységgel öszszefüggő kifizetés adó- és járulékmentes. Beépül az egyházi személyek javadalmazásába is, tudniillik náluk törvény szentesíti, hogy csak a minimálbérig létezik közteherviselés. A ma átlagos 140 ezer forintos nettó bér a világi halandó munkáltatójának úgy 270 ezer forintba fáj, míg az egyházi személy munkáltatójának 180 ezerbe. S vajon milyen varázslat révén láttatható igazságosnak az egyházak szociális és oktatási intézményeinek járó kiegészítő normatíva? Miután tavaly az utolsó törvényi akadályt is elhárították a közintézmények egyházi kezelésbe adása elől, az eladósodott önkormányzatok sorban állnak az egyházaknál: emezek pedig jóllakott elégedettséggel válogathatnak a kérők között. Mindenki tudja, amit az önkormányzat nem tud eltartani, azt ők az önkormányzati és civil normatívához képest csaknem kétszeres juttatásnak köszönhetően vidáman. Ez a törvénytervezet egy újabb pecsétet üt a civil szféra alávetésére. Magánkezdeményezésből létrejött családi napközik, iskolák, idősek otthonai vonultak be az utóbbi bő évtized során egyházi égisz alá, a többlettámogatás nyújtotta jelentős versenyelőny reményében. A rákmentők, a háborítatlan szülést támogatók, a hospice-ok meg csinálják, ameddig tudják, és állják a versenyt - de ha jót akarnak maguknak, tagozódjanak be valamelyik egyházba!

 

Üzenet Rómának

Ebben a játszmában persze korántsem a jelenlegi kormányzat adogat. A vatikáni-magyar konkordátummal (1997) nyilvánvaló lett, hogy ez a finanszírozási rend elsősorban a Vatikán elvárásainak tesz eleget (nesze neked, szuverenitás!) - de nem csak a fokozatosság kedvéért terjesztették ki valamennyi egyházra. A Vatikán alig leplezett célja tudniillik, mi több, saját alkotmányából, küldetéstudatából fakadó kötelezettsége újra létrehozni a keresztény világ egységét, az ő látható vezérlete alatt. Ennek magától értetődő módja a gazdasági érdekek szövevényeivel való behálózás. És bár a Vatikánnak néha kicsit többet kell bíbelődnie a klerikális erők szövetségét nem kifejezetten kereső kormányzatokkal, alapvetően nem okoz neki gondot a legkülönbözőbb színezetű kormányerőket a lábaihoz parancsolnia. Azt tartom, hogy 1997 - a polgári szféra bedarálásának e kiemelt momentuma - jelentős válaszút volt az egyházak életében: már akkor fel kellett volna ocsúdni.

 

De mi lett volna akkor, és mi lenne ma is az egyetlen érvényes válasz valamennyi, a tisztességnek a látszatát is őrizni, az evangéliumi küldetésének e tekintetben is eleget tenni kívánó vallási közösség részéről?

 

A szelíd, de határozott NEM! Ha a krisztusi vallást mélységesen megcsúfoló klerikális nyomulást feltartóztatni nem lehet, marad a passzív rezisztencia! Bizony, ha az egyházi státuszért a tisztesség feladásával kell fizetni, akkor jobb önként a vallási egyesületi jogállásért folyamodni!


Jól tudom, hogy reménytelen ügy olyan egyházaktól elvárni ezt, amelyek a vallásszabadságért évszázadok óta csak ahhoz képest emelnek szót, hogy felül vannak vagy alul, s közben hozzáidomultak ahhoz a vallási rendszerhez, amely ellen sokáig szabadságharcot vívtak. Ideje a történeti régmúlt kategóriájába utalni a "protestantizmus" fogalmát. Mit nekik újra elénekelni egy újabb pápalátogatáskor a Nagytemplomban azt, hogy "Itt van Isten köztünk / Jertek őt imádni"! Jól tudom, hogy az a tétel, miszerint a tanítványnak inkább lényege a diszkrimináció elszenvedése, mint a pozitív megkülönböztetés kikövetelése, már-már hottentottául hangzik nekik! S ugyan mit mondhatnék azoknak, akik most a "destruktívból" "történelmivé" avanzsálásukat ünneplik? Üdvözöljük őket abból az alkalomból, hogy az apartheid elleni harc részeként teljes bőrátültetésen estek át!

 

Az igazi haragot, tehetetlen dühöt saját hitsorsosaim miatt érzem. Az, ahogy gyáva és megalkuvó módon hagyjuk magunkat sodortatni az árral, felér egy péteri tagadással: megtagadjuk hitvallásunkat, amelynek része az állam és az egyház teljes elválasztása, a Róma által diktált vallási renddel szembeni békés, de határozott ellenállás. Hetednapi (szombatünneplő) adventistaként szeretnék bocsánatot kérni mindazoktól, akik ebben a kritikus helyzetben keresnék a fáklyavilágot, a megbízható tájékozódási pontot, de csak a teljes sötétséget találják... "Az ég illata elveszik e bűzben" (Babits). Mindazoktól, akik számára az is maga lett volna az evangélium, ha van legalább egy egyház, amely önként kimarad a közpénzek intézményesített kifosztásából. Elnézést kérek tőlük, hogy még csak kísérletet sem tettünk a vallási szféra köztársasági jellegének védelmére, így közvetetten honfitársainkat is cserbenhagytuk a klerikális restauráció idején. Most, amikor szemünk láttára teremtenek precedenst a vallási megkülönböztetésre, mi lapítunk és sumákolunk, csak mert - egyelőre - nem szórtak ki a rostán. Megérdemelnénk, hogy akkor, amikor ránk kerül a sor, senkinek ne essen meg rajtunk a szíve.

 

Róma anyának és társult leányainak ellenben azt üzenjük, ne örüljenek korán, mert maradtunk még egypáran ellenállók. Mindeddig csupa szedett-vedett, pipogya invalidussal találták magukat szemben - de már kenegetjük a szégyenpírt, és csak azért sem hagyunk majd fel, az eddigieknél jóval keményebb hangot megütve, e szentségtelen és törvénytelen vallási hatalmi törekvések leleplezésével.

 

A szerző műfordító.

publikálva
2011/24. (06. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Kultúrharcok
Bajban a Müszi és a Snétberger-központ
Médiahatóság és versenyhivatal
Hogyan asszisztáltak a médiapiac letarolásához?
Ripp Zoltán írása
Újrajátsszák 2014-et
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk