Ki a civil?

Az izraeli és a palesztin hadviselésről

„A Hamászt demokratikusan választották meg a gázai emberek, ezt nem szabad elfelejteni, nem szabad félrenézni – mondta Gilad Erdan, Izrael ENSZ-nagykövete, majd így folytatta: „A Hamász, a népirtó dzsihádista terrorcsoport viseli a kizárólagos felelősséget mindazért, ami Gázában történik.”

Nos, először is lássuk, mi a demokrácia. A kérdés konkrétabb formában így hangzik: vajon a gázai civilek mennyiben cinkosok és mennyiben „magánemberek”, akik nem lehetnek részesei a konfliktusnak, és nem is szabad, hogy azok legyenek?

Demokrácia vs. liberalizmus, sokadik menet

Mondhatjuk, hogy a szavazati joggal rendelkezők felelősek a Hamász akcióiért: azok, akik a Hamászra szavaztak, és a demokrácia értelmében azok is, akik nem. Igen, az utóbbiak is, annál is inkább, mert nem láttunk a Hamász hatalma ellen szerveződött „civil mozgalmakat”, és az izraeli túszszedést sem ítélték el gázai „civilek”.

A demokratikus berendezkedés mindenkori, születéskori igazságtalansága a „többség zsarnoksága” (Tocqueville), avagy – érthetőbben és konkrétabban – a kisebbség elnyomása. Tetszik, nem tetszik, a többség a felelősségbe vonszolja, túszul ejti a kisebbséget, kollektív felelősséget gyúr az egyéniből; Rousseau ezt nevezi „általános akaratnak”. A demokratikus szavazás aktusa individuális és technikailag titkos, így utólag soha nem vizsgálható eredményesen az, hogy ki a civil (a „magánszemély”, azaz aki nem kér részt a politikai döntésekből), és ki az, aki maga is részt vett az általános akarat megformálásában. Legföljebb – elméletileg – azt lehetne mondani, hogy az igazi civil az, aki nem szavazott.

Ám ezzel a mondással is sok a baj. Aki nem szavaz, nem lehet civil, citoyen, mert saját ­akaratából kimaradt a közügyek intézéséből; kizárólag magánemberként szeretne élni, a közösségi létből kiszakítja magát; antik görög értelemben „idióta”. A civilség viszont azt a minőséget jelenti, hogy valaki teljes lényével a közjó előállításán fáradozik, részt vesz a ­közügyek intézésében, magánérdekeit nem a köz érdekei elé, hanem azok mögé helyezi. A civilség minőségének elveszítésével jár az is, hogy az önmagát kizárólag magánemberként fölfogó egyénre a közösség mint értéktelen­re tekint, és kitaszítja magából (ahogy azt ­Rousseau javasolja az „általános akarat” megképződésének folyamatában). És végül: még ha a nem szavazókat, a távolmaradókat nem is iktatjuk ki a közösségből, vagy megengedően viszonyulunk ahhoz, hogy ő kiiktatja önmagát, még mindig megmaradhat kisebbségnek, tehát a többségi zsarnokság áldozatának.

Eme okfejtésünk mindenképpen arra vezet, hogy Gáza szavazóképes lakossága – a demokrácia fogalmából adódóan – mindenképpen felelős a Hamász tetteiért. Akár a Hamászra szavazott, akár nem, és akkor is, ha nem szavazott. A demokrácia szemszögéből, hangsúlyozom, a demokrácia előfeltevései alapján tehát létezik kollektív bűnösség.