Olvasom a Népszabadságnak nyilatkozó Palkovics felsőoktatási államtitkárt. Ha jól értem, azért nem aggódik amiatt, hogy a felvételi követelmények szigorítása csökkenteni fogja az egyetemisták számát, mert a felvettek 35 százaléka ma sem fejezi be az egyetemet, egy csomóan pedig nyelvvizsga hiányában nem kapnak diplomát. Na, ők lesznek azok, akik a jövőben legalább már be sem teszik a lábukat az egyetemre!
Induljunk ki ebben a cikkben abból a jóindulatú feltevésből, hogy oktatáspolitikánk irányítói valóban azt mondják, amit gondolnak. Ez esetben azt látjuk, hogy az államtitkár észlel egy problémát saját felelősségi területén, majd ahelyett, hogy az egyetemeken és főiskolákon belüli megoldáson törné a fejét (bizonyára itt is lenne mit javítani), vagy a közoktatás reformjára tenne javaslatot (mert végső soron nyilván itt kezdődnek a gondok), inkább afelé tesz lépéseket, hogy a problémás fiatalokkal – ha egy mód van rá – neki már ne kelljen foglalkoznia.
| ||
Eszembe jutott erről Hoffmann Rózsával, a második Orbán-kormány köznevelésért felelős államtitkárával folytatott eszmecserém. Hoffmann a következőkkel indokolta a tankötelezettségi korhatár 18-ról 16 évre történő leszállítását: „Az adatokból egyértelmű volt, hogy 16 éves kor után az a gyerek, aki nem akar tanulni, elkezd hiányozni. Dolgozni sem mehetett, mert a tankötelezettség miatt nem vehették fel. Most lehetősége van munkát vállalni.” Majd büszkén bejelentette, hogy a rendelkezés hatására csökkentek az igazolatlan hiányzások. Bravó!
De említhetném a szakmunkásképzés megújításának sikertörténetét is. Parragh László – úgy is mint „a magyar gazdaság” – 2010-ben kitalálta, hogy nem elég képzettek a fiatal szakmunkásaink. Mit léptek erre a döntéshozók? Megpróbáltak javítani a szakképzés minőségén? Egy frászt, inkább a szakmai órák időkeretét húzták fel 2-ről 3 évre, mellébasztak heti 5 tesiórát (legalább izmos legyen a magyar munkásember!), az meg senkinek nem jutott eszébe, hogy a közismereti tananyag elsajátítására így összesen heti 6 órájuk marad a nebulóknak.
Idővel azért rájöttek, hogy nem lesz ez így annyira jó. Czomba Sándor szakképzésekért és munkaerőpiacért felelős államtitkár például nemrégiben azt nyilatkozta: „Minden törekvés hiábavaló, ha funkcionális analfabéták kerülnek ki az alapfokú oktatásból, mert velük nem lehet a szakiskolai képzést megreformálni.” Vitathatatlanul helyes észrevétel. De mi lesz ezután? Visszacsinálják az egész szakiskolai reformot, inkább az érettségi utáni szakképzésre helyezve a hangsúlyt? Megújítják, esetleg 9 évfolyamossá teszik az általános iskolát, mint a valódi oktatáspolitikai sikertörténeteket felmutató országokban? Ez túl ortodox lenne. Ehelyett „távlati célként” a gimnáziumi férőhelyek szűkítését tűzték ki, nyilván úgy okoskodva, hogy ha gimnáziumba nem mehetnek, akkor majd a jobb eredményeket felmutató gyerekek is szívesen választják a szakmunkásképzést. És mi lesz a funkcionális analfabétákkal? Ha eleget lógnak, mehetnek utcát söpörni 16 évesen.
Úgy tűnik, az oktatásirányítás minden szegletében egyeduralkodóvá vált az a szemlélet, amely a problémák megoldása, a hosszú távú tervezés helyett az iskolarendszer kudarcainak elkenésében és elfedésében érdekelt. Persze a szőnyeg alá söpréssel ez a gondolkodásmód nagyobb bajokat okoz, mint amekkorákat elvben megoldani szándékozott. Túl kevés hallgató jelentkezik természettudományos vagy tanárképzésre? A kormány véletlenül sem ezeket a szakokat próbálja meg vonzóbbá tenni, inkább jól megvágja a népszerű képzések ingyenes helyeit, hátha átterelődik „magától” is a fiatalság. Túl sokan mennek külföldre diploma után? A kormány nem a fiatalok munkaerő-piaci kilátásain javít, ne adj´ isten azért dolgozik, hogy a külföldi fiatalok meg hozzánk jöjjenek, inkább aláírat mindenkivel egy szerződést, hogy akkor is itt maradjon, ha nem akar. Ordító területi egyenlőtlenségek mutatkoznak az oktatás minőségében? Hoffmann és társai nem bajlódnak azzal, hogy szakmailag és anyagilag támogassák a szegényebb önkormányzatokat, inkább államosítják az egész hóbelevancot, oszt nivellálnak lefelé. Ha egyáltalán. Nehezen megy a cigány tanulók integrált oktatása? Háborognak a pedagógusok, a többségi szülők? Miért is néznék meg Balog Zoltánék, hogyan lehet ezt jól csinálni? Sokkal egyszerűbb a „felzárkóztató osztályok” mellett tanúskodni, és úgy tenni, mintha az nem maga volna a leküzdendő akadály.
Meg tudom érteni azokat, akik a kormány ideológiai nyomulásától, a hit- és erkölcstantól, Nyirő József, Wass Albert eszméitől féltik a gyerekeiket. De egy tisztességes pedagógus, a megfelelő otthoni környezet, a kortárs csoport és a fiatalt érő számos egyéb benyomás mégiscsak mérsékelheti a tankönyvekből rázúduló ostobaságok hatását. Sokkal beláthatatlanabb következményei vannak a fent ismertetett szemléletnek, amely minden jel szerint nagy ívben leszarja az oktatási rendszerbe bekerülő egyének – mit egyének, gyerekek – fejlődését és kialakuló preferenciáit, ehelyett mindenféle makrogazdasági – mit makro-, nemzetgazdasági! – látószögből érzékelt hiányosságokat próbál kiküszöbölni. Ráadásul azokat is rosszul.
Ha nem állítjuk meg, ez a gondolkodásmód fogja szétverni a jövőnket.
