Végel László: Kiáltás egy kisebbségért (A délvidéki magyarverésekrõl)

  • Szekeres István (Belgrád)
  • 2004. szeptember 16.

Publicisztika

A szabadkai származású Kosztolányi Dezsõ a harmincas években "hazajött" Budapestrõl, s meglátogatott egy palicsi iskolát, majd keserûen jegyezte le a naplójába: pár év múlva itt egy magyar sem lesz. Tévedett, de még nem tudjuk, mekkorát.

A szabadkai származású Kosztolányi Dezső a harmincas években "hazajött" Budapestről, s meglátogatott egy palicsi iskolát, majd keserűen jegyezte le a naplójába: pár év múlva itt egy magyar sem lesz.

Tévedett, de még nem tudjuk, mekkorát.

Mirnics Károly demográfus kimutatta, hogy ötven év múlva e tájon már csak szórványban élnek magyarok. Szkeptikus vagyok az ilyesféle demográfiai apokalipszisek iránt, de ezúttal a tények józan megfontolásra intenek. A vajdasági magyar közösség tagjainak átlagos életkora 45,5 év. A népszaporulat rémisztően alacsony. Az elhalálozás magas. Az asszimiláció foly-tatódik. A szívós, de nem virtusos közösség ereje fogytán. A fiatal nemzedék jelentős része elmenekült a balkáni háborúk elől. A közösség intézményei összeomlottak, értelmiségi rétege megfogyatkozott. Magukra maradtak az idősek és a temetők. Válsággal küszködő, elöregedett társadalom ez, amelyben a történelem folyamán nem alakult ki semmiféle hiteles, folyamatosságra igényt tartó nacionalista mozgalom. Még az identitásértelmezésben is rugalmas, megtanulta az együttélés reflexeit. Kritikusai inkább azt vetik a szemére, hogy túlságosan lojális, belenyugvó, de mivel nem illendő vádolni ezzel egy egész közösséget, az értelmiségiekre ragasztják ezt a címkét. Pedig meglehet, a rugalmas megmaradási stratégiának köszönve nem teljesült a Balkánt jól ismerő Kosztolányi jóslata.

H

A történet folytatása azonban a becketti abszurditással mérhető. Az a közösség, amelyet a szerb nacionalisták mindeddig nem vádoltak nacionalizmussal, egy napon szembesült azokkal a jelszavakkal, amelyek szerint többé nem kívánatos a saját szülőföldjén. A háborúkat sorra elvesztő, a Kosovo-traumában szenvedő szerbiai szélsőjobb gátlástalanul bűnbaknak nevezte ki a vajdasági magyarokat. A magány dühe ez: az elárvult Szerbia talált magának egy "kiszolgáltatott ellenséget".

A 2000. október 5-i demokratikus fordulattól azok is többet vártak, akiknek nem volt sok illúziójuk. Európa tisztelgett Szerbia előtt. Senki sem gondolt arra, hogy mennyi homály rejtezik a "vértelen októberi forradalom" mögött, s hogy milyen árat kell majd fizetni azért, amiért a volt álkatonai egység martalócai, a "vörössapkások" vezették győzelemre a tömeget. A vajdasági magyar politikai elit kormányzati szerephez jutott. Igaz, nem akkorához, mint ahogy képzelte, ám arra felhatalmazást kapott, hogy a balkáni szimulakrumokat közvetítse. A vajdasági politikusok pár évvel ezelőtt még fennen hirdették: Európa legjobb kisebbségi törvényét harcoltuk ki. Elsőnek hoztuk létre a személyi elvű autonómiát. A nemzetiségi jogok biztosításában történelmi lépéseket tettünk. Az Európai Parlament - a kisebbségi politikusok jóvá-hagyásával - külön dicséretben részesítette Szerbiát méltányossága miatt. Ez a szervezet egyébként minden másban több-kevesebb kifogást talált, csak a kisebbségpolitikában nem. A szerbiai politikusok erre az elismerésre minden bizonynyal sokat hivatkoznak még.

A kisebbségi politikusok elviselhetetlenül könnyű optimizmusa nem számolt azzal, hogy mozgásterük szűk lesz, s két malomkő között fognak őrlődni. Aztán, mint a derült égből a villámcsapás, érkeztek a hírek a magyarellenes kampányokról. Incidensek, magyarverések, baljós falfirkák, amelyek halált követelnek a magyarok fejére. Ha nem halált, akkor az elhúzást Szerbiából. Senki sem vallja be, hogy mióta tart ez, de mindenki tehetetlen. A Magyar Nemzeti Tanács udvariasan a vállát vonogatja, és történelmi eseménynek tartja, hogy - végre - ő nevezheti ki az egyetlen magyar napilap főszerkesztőjét. Ilyen a tanácstermi történelem. Az utcai másmilyen. Az utcán Szerbia tisztázatlan háborús múltja hömpölyög. A kisebbségellenes hisztéria ugyanis elválaszthatatlan a szerbiai katarzis elmaradásától.

A szerbiai posztháborús traumák, amelyek közé a sorozatos magyarellenes kampányok is tartoznak, arra késztették a magyar kormányt, hogy a nemzetközi fórumok elé vigye e kényes ügyet. Nem hálás feladat, mert az európai politikában a kisebbségi jogok számonkérése gyakorlatilag csak most nyer polgárjogot, és e téren ráadásul Európa lelkiismerete sem makulátlan. Ezzel magyarázható, hogy a mindenkori magyar kormányok mindeddig tartózkodva és tapintatosan figyelték a vajdasági magyar kisebbség sorsát. De ezúttal, szerencsére, mégsem maradt visszhangtalan a kormány indítványa: Szerbiában is komolyan vették a dolgot, először kezdtek beszélni arról, amiről évekig hallgattak.

H

Egy tabu tehát megdőlt. Belgrád elismerte, hogy történtek szór-ványos kilengések, de erélyesen szembeszállt azzal az állítással, miszerint permanens és módszeres magyarellenes akcióról lenne szó. Vojislav Kostunica, Szerbia kormányfője tárgyalásokat folytatott a kisebbségi vezetőkkel, majd ellátogatott a tett színhelyére, s megkönnyebbülve tért vissza Belgrádba. Nem szabad elhallgatni a túlkapásokat, de dramatizálni sem - közölte az újságírókkal. Elítélte a magyar kormányt, mert az a nemzetközi fórumok elé vitte az ügyet, s ezzel, mint mondta, rontja a két ország jó viszonyát. Később ezt ismételgette a többi szerbiai politikus is. A legradikálisabbnak a magyar kormány bírálatában Rasim Ljajic, az államszövetség kisebbségi minisztere, a VMSZ tegnapi koalíciós partnere mutatkozott. Felháborodása érthető, hiszen a felelősség leginkább őt terheli - ahelyett, hogy idejében közbelépett volna, multikulturális szeánszokat rendezett Belgrádban, ízléstelen, egynyelvű szpotokat gyártott, hogy lássa a világ, mekkora a tolerancia.

A belügyminisztérium adatokkal támasztotta alá a kormányfő szavait. Az etnikai incidensek száma nem növekszik, a rendőrség a helyén van, a tetteseket többnyire elfogják és megbüntetik. Az állam végzi a dolgát, nincs szükség a nemzetközi megfigyelőkre. Jocic belügyminiszter tavaly és az idén 67 etnikai incidenst tart számon, köztük egy súlyos sem akad. Állításában van némi igazság: lőfegyvert nem használtak, vér nem folyt az utcákon. Tömegsírt sem ástak. Csakhogy az állam pozitív megítéléséhez ez nem elégséges. Az európai kormányok például érzékenyen reagálnak az antiszemita diskurzusra, még akkor is, ha az nem követel halált a zsidók fejére. És ennek ez a rendje, ebben Magyarország jó példát mutathat a környező országoknak. Nem árt óvatosnak lenni, nem szabad beleesni abba a csapdába, amit a magyar szélsőjobboldal készített elő: aggódni a magyar kisebbség sorsáért, ugyanakkor nacionalista, burkoltan raszszista retorikával rontani ugyan-ennek a kisebbségnek az esélyeit.

H

A hétköznapokban és a médiában eluralkodó gyűlöletbeszédet Jocic belügyminiszter azonban figyelemre sem méltatta, hiszen ha számolt volna vele, akkor nem 67 incidensről beszél, hanem sokkal többről. Csak az én újvidéki utcámban az elmúlt másfél évben 67-nél több magyar-, roma- és zsidóellenes falfirka díszelgett. De nemcsak erről van szó, hanem állami akcióról is. A gyatra és megszűrt statisztikai adatok is elárulják, hogy az állami intzéményrendszerben a kisebbségiek hátrányos helyzetben vannak a foglalkoztatás terén. Az "incidensek" csak tünetek. Mögöttük komoly állami tétlenség, közömbösség vagy cinkosság lappang. Ha az állam a bűnökkel szemben néma, akkor cinkosságot vállal. Nem az a kérdés, hogy hány "incidens", "kilengés" történt, hanem hogy hány rendőrt, állami tisztviselőt csaptak el, mert éveken keresztül képtelen volt gátat emelni az utcai lumpenpopulizmusnak. Tudjuk jól: egyet sem. S ezért az állam nem menekülhet a felelősségtől, nem háríthatja a szektákra, a részegekre, a drogosokra, a kiskorúakra, mert akkor nemcsak cinkossá válik, hanem nevetségessé is. Egy felelősségteli politikus pedig nem teheti nevetségessé a saját államát.

H

Felmerül a kérdés, hogy a magyar-, horvát-, zsidó- és romaellenesség miért éppen 2000 októbere, a demokratikus fordulat után jelentkezik ily vehemenciával? Miért nem tört fel ilyen erővel a milose-vici korszakban?

Azért, mert nem volt rá szükség. Milosevic idején a szerb populista nacionalizmust az állam gerjesztette, ellenőrizte és irányította. Ebben a kontextusban Milosevic a Vajdaságban csillapította a kedélyeket. Igyekezett jó viszonyt kialakítani a kisebbségi politikai elitekkel, így a magyarral is. Parlamenti képviseletük egy percre sem volt kétséges, mi több, az önkormányzatokban technikai koalícióra is lépett velük. Hágai perében többször épp ezzel védekezett: a magyar politikai elittel nem volt konfliktusa. Nem volt nehéz dolga, hisz e kisebbségi elit frakciókra szakadt, s a szocialista hatalom szabadon csemegézhetett közülük. Nedeljko Sipovac, Milosevic vajdasági szocialista helytartója nem is rejtette véka alá, hogy azokat választja, akikkel jobban együttműködik. A rezsim így a viszonylag békés látszat mögé rejtette a barbár valóságot. Mert a vajdasági magyarság ebben az időszakban tömegesen települt át az anyaországba, kisebbségi intézményei összeomlottak, a nagy állami rendszerekből (oktatás, bíróság, közigazgatás, rendőrség) jelentős részben eltávolították őket. E folyamat áldozata a posztszocialista kisebbségi középréteg volt, amely a titói rendszerben jött létre. A vajdasági magyarok ráéreztek a látszat és a valóság közötti ellentmondásra, s az 1996-os parlamenti választásokon már sokkal kevesebben szavaztak a kisebbségi pártokra, mint a vészterhes 1992-es esztendőben. A magyar közösségen belül ekkor kezdődött a mai napig tartó bizalmi válság.

2000 októberében úgy tűnt, a dolgok jobbra fordulnak. A VMSZ kiváló érzékkel csatlakozott a Szerbiai Demokratikus Ellenzékhez, a magyar választópolgárok egyöntetűen a demokratikus ellenzékre voksoltak. Sőt. Azokban a körzetekben, ahol a VMSZ a biztos győzelem tudatában külön listával indult, a magyarok inkább a szerbiai demokratikus ellenzékre szavaztak, kinyilvánítva ezzel, hogy számukra az adott helyzetben a demokratikus fordulat fontosabb, mint a kisebbségi pártérdek. Ha a magyar politikusok akkor olyan racionálisan viselkedtek volna, mint a választók, megszülethetett volna a plurális magyar kisebbségi társadalom, amelyet a demokratikus kultúra ellenállóbbá tett volna a közelgő veszélyekkel szemben. Nem ez történt. A VMSZ kormányzati szerepet kapott, és úgy tűnt, hogy ténylegesen javul a helyzet.

Ám a változás felemás volt.

H

A Djindjic-kormány a reformok érdekében egyre több alkut kötött a nacionalista mozgalmakkal és irányzatokkal. Milosevic kiszolgáltatása után megtorpant a hágai ENSZ-bírósággal való együttműködés. A gazdaság megbénult, ám a reformkezdeményezések első fájdalmai is éreztették hatásukat. A pravoszláv egyház befolyása sokkal nagyobb lett, mint Milosevic idejében. Erre az időre esik Zoran Djindjic és Orbán Viktor szabadkai találkozása is. A vajdasági városok utcái már tele vannak gyűlölködő falfirkákkal, az incidensek száma nő, de - a sajtótudósítások szerint - a kisebbségi kérdésben nincs nézeteltérés a két miniszterelnök között.

A kormányfő meggyilkolása után a tétova reformkormány megbukik a 2003-as választáson. Seselj pártja, a Szerb Radikális Párt nyer, de kormányt az antidemokratikus nacionalizmussal perbe szállni nem tudó, önmagát demokratikus nacionalistának nevező Szerbiai Demokratikus Párt alakít - Milosevic szocialistáinak a támogatásával. A VMSZ kiesik a parlamentből, habár a matematikai számítások szerint bejuthatott volna. A kudarc oka az, hogy a magyar választópolgárok között tovább mélyül a bizalmi válság. Hódi Sándor felmérései szerint a magyarok nagy többsége - micsoda paradoxon! - nagyobb biztonságban érezte magát a Milosevic-, mint a Djindjic-kormány idején. Most a szegényebb osz-tályokat éri a nagyobb csapás. A Djindjic-kormány technokratái által vezényelt privatizációba ugyanis nem száll be a külföldi tőke, a Milosevic-korszak újgazdagjai ellenben igen. Köztük számos háborús nyerészkedő, akik az ipari létesítmények felvásárlását követően nemzeti szempontok szerint osztják újra a munkahelyeket is. Magyarok tömegei kerülnek az utcára.

Eközben a Vajdaságban egyre erőteljesebben lábra kapó nacionalista populizmust immár senki sem tudta kordában tartani. 2000-ig Milosevic vezette az utcát, utána az utca kezdte vezetni a kormányt. A 2000-es fordulat után, 2001-ben, s nem egy-másfél évvel ezelőtt kezdődött a kisebbségellenes hisztéria, amelynek igazi oka nem a számbelileg is kicsiny és semmiféle veszélyt nem képviselő magyar kisebbség, hanem Szerbia tisztázatlan közelmúltja. Ha nem volna nemzeti kisebbség, akkor ki kellene találni, hogy a permanens veszélyérzetet fenn lehessen tartani.

H

Habár a szerb politikusok erélyesen elítélik a magyar kormányt, mert a nemzetközi színtérre vitte a kérdést, befolyásos politikai tanácsadók mérsékletre intik a minisztereket. Magyarország európai tekintélye gyarapodott, Szerbiának nem érdeke a két ország közötti viszony romlása. A kormánynak előbb kellett volna intézkednie, megakadályozandó a "kilengéseket", az "incidenseket" - teszik hozzá. Ez a bírálat a szövetségi kisebbségi miniszterre, Rasim Ljajicra vonatkozik, hiszen neki kellett volna elsőnek lépnie. Kostunica is békülékenyebb hangot ütött meg, amikor a magyar kisebbségi vezetőkkel folytatott tárgyalásai után megdicsérte a kisebbségi politikusokat, mert - mint mondta - ők is elismerik, hogy az incidensek nem zavarták meg a stabil vajdasági etnikai viszonyokat. E bókkal egyszersmind jelezte is szándékát az alkura a kisebbségi elitekkel, amelyek bi-zonyára nagyobb részt kívánnak maguknak a hatalomból. Kérdés, hogy ez a kiegyezés mennyit javítana az egész közösség helyzetén; de feszültségcsökkentő ereje minden bizonnyal áldásos lesz. Az ingatag lábakon álló szerb kormány némileg talán meg tudja nyirbálni a szélsőségeket. Budapest beavatkozása tehát mindenképpen gyümölcsöző volt, annál is inkább, mert akkor lépett, amikor a vajdasági magyar politikai erők mély válságba kerültek. Mert ha képesek lettek volna, akkor már évekkel ezelőtt leteszik a kormány asztalára a "kisebbségi fehér könyvet". De hogyan is tettek volna bármit az asztalra, amikor az asztal mellett ők ültek? Erre a kínos kérdésre nincs biztos válasz.

H

A kétségbeejtő helyzetben a magyarországi polgári körök a kisebbségiek nemzettudatának megerősítését javasolják. Furcsa, hogy éppen azoknak, akik példát mutattak a kitartásban. Másra és többre van szükség. A szerbiai átalakulás hosszú és fájdalmas lesz; éppen ezért illúzió abban reménykedni, hogy a magyar kormány állandóan a nemzetközi fórumok elé viszi a problémáikat. Helyette fel kell készíteni a közösséget egy hosszabb túlélési stratégiára, amelyet egyelőre nem érzékel a politikai pártokra összpontosító anyaországi kisebbségtámogató politika. A kisebbségi közösség nem azonosítható egyetlen párttal sem - ezt kellene belátni az anyaországban. A kapcsolatnak ki kell lépnie a politikus-központú héjból, és be kell lépnie az emberközpontú világba. Ha nem lesz változás, akkor ennek az írásnak akár a következő címet is adhatnám: Requiem egy kisebbségért.

Figyelmébe ajánljuk