Nagyon rég volt példa arra a magyar politikában, hogy egy párt tisztújítása ne előre lefutott mérkőzés legyen; hogy valódi alternatívák versengjenek, s hogy a választás komoly téttel bírjon. Az MSZP nemrég lezajlott tisztújítása ilyen volt. Mind az elnöki, mind a választmányi elnöki posztért fajsúlyos politikusok versengtek, akik stratégiai kérdésekben is eltérő véleményeket jelenítettek meg, A versenynek óriási tétje volt – nemcsak az MSZP, de az egész baloldali-liberális ellenzék számára. Az MSZP az ellenzék legerősebb pártja; az, ki vezeti e pártot – és annak választmányát –, minden, Orbán leváltásában érdekelt szavazónak fontos lehet. Ráadásul az MSZP mostani vezetése dönt majd a miniszterelnök-jelölt kérdéséről, és határozza meg, hogy az MSZP milyen konstrukcióban és milyen programmal indul majd a következő választásokon. Miközben sok elemző és értelmiségi spekulál folyamatosan ezekről a kérdésekről, a szocialisták most megválasztott vezetői ténylegesen dönteni fognak róluk.
| ||
Mindezek alapján akár azt is várhattuk volna, hogy az MSZP tisztújítása a baloldal legizgalmasabb kérdése lesz, amely a választók és a média érdeklődésének középpontjában áll majd. Nem így történt. Az MSZP tisztújításával kapcsolatos híreket gyakran nagyítóval kellett keresni a vezető médiumokban. Maga a választási eredmény is mintha kevesebb érdeklődést keltett volna, mint az ellenzéki oldal egy „szokásos” tüntetése vagy kezdeményezése. Lehetett persze mindez az időzítés szerencsétlensége okán is: az MSZP tisztújítására az Eb-láz tetőfokán, a Brexit népszavazás után két nappal került sor. Ettől függetlenül tény, hogy a baloldal régóta legfontosabb, legnagyobb téttel bíró belső megmérettetése kevesebb médiafigyelmet kapott, mint az egyébként sokkal kiszámíthatóbb jobbikos elnökválasztás.
E jelenség egyik oka a baloldal általános nehézségeivel függ össze. Dacára az egyébként nagy tétnek, még a baloldal győzelmében bízók jelentős része is mintha irrelevánsnak találná, ki vagy kik vezetik az MSZP-t. A baloldali médiakörnyezetben egy-egy sikeres tüntetés vezéralakjai néha fontosabbnak tűnhetnek, mint az intézményes pártok vezetői, és ezzel a jelenséggel az MSZP e belső választása kapcsán sem tudott volna mit tenni.
Ám legalább ennyire fontos, hogy a tisztújítás azért sem váltott ki széles körű társadalmi érdeklődést, mert a versengő felek nem törekedtek erre. Ők pedig azért nem törekedtek erre, mert sorsuk nem a nyilvánosság előtti küzdelemben, hanem a küldöttek által dőlt el. A pártelnöki vagy választmányi elnöki posztért versengő politikusok pontosan tudták, hogy nekik az MSZP belső nyilvánosságát, pár száz küldöttet kell meggyőzniük – és e tekintetben szinte mindegy, hogy a baloldallal szimpatizáló, több százezer szavazó mit gondol. A versengő politikusok racionális önérdeke azt diktálta, hogy a nyilvánosságtól távol, a küldöttértekezleteken és a kongresszusi plénumon nyerjék meg csatáikat.
| ||
Ne legyenek illúzióink: előválasztási folyamat nélkül baloldali miniszterelnök-jelöltet is pontosan így választanak. Zárt ajtók mögött, párton belüli – illetve pártok közötti – alkuk eredményeképpen. Ha valaki úgy tud miniszterelnök-jelölt lenni, hogy ehhez egyik vagy másik ellenzéki párt pár száz küldöttjét, esetleg pár tucat vezetőjét kell csak megnyernie, így is fog eljárni. Nem a baloldal egészét mozgósító, a választókat bevonó folyamat lesz a kormányfőjelölt-állítás, hanem egy kívülről nehezen átlátható, a választók számára nehezen azonosítható szempontok alapján hozott döntés.
Pedig lehetne másképp is. Az MSZP tisztújítása az MSZP belügye – ám ettől még érdemes eljátszani a gondolattal, hogy mennyire másképp nézhetett volna ki ugyanez a folyamat, ha egy nyílt előválasztás keretei között zajlik. A baloldali választók többségét érdekelte volna egy négyes elnökjelölti vita. Az elnökjelöltek egészen mást gondoltak baloldaliságról, liberalizmushoz való viszonyról, szövetségi politikáról – vitájuk kapcsán a baloldal egésze elkezdhetett volna e kérdésekről beszélni. Talán ennél is izgalmasabb lett volna, ha Botka László és Hiller István, a választmányi elnöki tisztség jelöltjei, a nyilvánosság előtt mutatják be és védik meg programjukat. Mindez nemcsak a résztvevők személye, de a baloldal programja szempontjából is innovációt jelentett volna. Jó ötlet volt-e a kerítés? A városvezetői vagy a miniszteri-pártelnöki pozíció a jobb előkészítése a választmányi elnökségnek? Milyen legyen a baloldal viszonya a Fideszhez? Ezek a kérdések mind előkerültek volna. Nem beszélve arról, hogy egy előválasztási folyamat pesszimista becslések szerint is tízezreket vonna be a döntési folyamatban, növelve a választott vezetők legitimációját.
Párton belüli előválasztást senki, így a Republikon Intézet sem javasolt soha Magyarországon. Ám a fenti gondolatkísérlet talán jól mutatja, miben más egy belső választás és egy nyílt előválasztás.
A baloldal nagyon kevés lehetőséget kap Magyarországon, hogy a választók előtt izgalmasnak és érdekesnek tűnhessen fel – és még ritkábban alakul ki az az érzet, hogy a választók szempontjából is fontos, ami a baloldalon történik. Az utóbbi hetek bemutatták, hogy a jelenlegi intézményi szabályok között még a baloldal legerősebb pártjának tétre menő mérkőzései is hidegen hagyják a választók széles tömegeit. Új intézményi szabályok, politikai innováció nélkül ugyanez lesz a helyzet a miniszterelnök-választással, illetve a baloldali választási kampánnyal is. A baloldal győzelmében érdekeltek elemi érdeke, hogy ezt ne hagyják.
