Szabad meló – egy alkalmi futár feljegyzései

szerző
Simonyi Balázs
publikálva
2013/14. (04. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A Hajtás Pajtásnál eltöltött munkahéten kiderül, hogy hasznos láncszem lehetsz a gépezetben, nincs könnyű áttét, és mindenkiben bujkál egy kis Sztahanov. A karácsony előtti beszámoló a húsvéti hidegben is időszerű.

Mínusz tízezer. Így kezdődött, mert a szervizben generálozni kellett a lehasznált montimat. A Hajtás Pajtás alkalmi futárokat keresett az ünnepi, céges ajándékdömpingre. Elhivatott triatlonista lévén kapóra jött a dolog: nemcsak egy üres hetem volt, de nagyon untam a görgőzéseket a nagyszobában. Mégiscsak jobb a szabadban tekerni, mint rögzített bringán, ronggyá izzadva, órákon át. Fizetett edzésnek, kreatív téli alapozásnak fogtam fel a fizikai munka világát.

 


Meglepett, hogy nem volt sok jelentkező, de akik jöttek, komolyan gondolták - kellett a mellékes. Még egynapos bérlettel portyázó gyalogos is jelentkezett, hogy a megnövekedett ünnepi forgalmat kiszolgálja. Munkánk sokkal intenzívebb volt, mint a hagyományos "felkapom-elviszem", vagyis a klasszikus futárkodás. Azt továbbra is a stabil munkatársak végzik: a bringások és a motorosok az A ponton felvett cuccot B pontba viszik, míg az autósok körfuvarban szedik össze és szállítják a nagyobb méretű holmikat. Nekik bejelentett meló, biztosítás, táppénz, fizetett szabadság az osztályrészük - a beugróknak csak alkalmi munkaviszony -, nem csoda, hogy sokan várólistások a főállású melóért. Az egyszeri pedálosokat az ünnepek előtt toborozzák, mivel elképesztő mennyiségű repicuccot, azaz a nagy céges kapcsolatépítő társasjáték szimbolikus tárgyait kell ilyenkor a célba dobni. A kapcsolati hálókat lelketlen tucatajándékokkal próbálják építeni és karbantartani: jellemzően uniformizált kivitelű borral, luxusnasival, dísztárggyal, könyvvel.

 

Váltózóna

A lehető legfutárosabb belépőt akartam: a strapabíró katonai gyakorlót ötvöztem az izzadságelvezetős aláöltözettel. Kiszuperált futócipő, lasztexgatya, kesztyű, széldzseki, nyakvédő, futókendő tette teljessé a repertoárt a rettenetes, nyirkos hidegben, és egy sapka, amit a sisak alatt viseltem. És ha már itt tartunk! Hosszú órákon át tudnék győzködni bárkit a sisak előnyeiről és preventív funkcióiról - valószínűleg hiába. Döbbenetes, hogy milyen kevesen viselnek fejvédőt a hobbibringások, de még az országútisok közül is, pedig egy simléderes divatsapka nem védi meg a biciklist attól, hogy egy pillanat alatt szobanövénnyé változzon. És ehhez nem kell autóval ütközni, elég, ha rosszul vesz be egy kanyart, vagy kátyúzáskor elesik. Egy ismerősöm kerékpározást népszerűsítő reklámfilmet csinált. A forgatáson az - amúgy elkötelezett bringás - megrendelő megtiltotta, hogy a statiszták fejvédőt viseljenek: árt a PR-nek, mert ha az emberek sisakot látnak, a veszélyre asszociálnak, s ez elriasztja őket a bringázástól, a csajoknak meg hazavágja a frizuráját.

Hétfőn reggel fél kilenckor elsőként érkeztem a Pajtás-irodába, amit triatlonos szóhasználattal váltózónának neveztem el. Mint kiderült, ez a jó taktika, a kirajzás előtt még lehet válogatni a címek és a cégközpontba naponta behordott, elképesztő mennyiségű csomag közt. Akár összekunyerálhatok egy nagyobb és jövedelmezőbb kört, de elmehetek egy sokcsomagos, ám kézenfekvő belvárosi, gyors menetre is. Megkaptam a logós futárputtonyt, ami jó kiképzésű, kényelmes, ráadásul a városi forgalomban növeli a bringáspresztízst. Én csak mélytoroknak neveztem. Rengeteg cucc belefér, bár telirakva veszélyezteti a menetstabilitást. Kioktattak a menetlevél kitöltéséről, a pakolási praktikákról, majd elsőre egy gyógymenettel bíztak meg: a VIII. kerületen belül kellett négy csomagot kivinnem. A Szigony utca egyik paneljének 9. emeletén kaptam az első szignót, ugyanez folytatódott a Corvin-negyedben. Az egyik címen nem volt senki, beszóltam Rolandnak, a problémamegoldó diszpécsernek, aki utánajárt: költözés, címmódosítás, új szállítási hely. A cuccot így még két helyre kivittem, de ott is házon kívül voltak. Az ilyesmit a feladó bánja, mivel minden továbbszállítást kiszámláznak. A futárnak persze megéri, bár a sürgősségi kihordás miatt az a gyakorlat, hogy nincs várakozás: ha senkit nem lelsz az adott címen, vidd vissza a központba a csomagot. Többször jött az abszurdnak hangzó ukáz telefonon: "Ürülj ki!", azaz szórd ki a nálad levő cuccokat hamar, és gyere újabb fuvarért. Így történt. Mivel hamar visszaértem a próbakörről, és megbízhatónak tűntem, újra telipakolhattam a zsákomat.

A trampli terepgumim alaposan megnehezítette a kerekezést, de sem ez, sem az egész heti fagyos, nyálkás, ködös idő nem szegte kedvem: mohón vittem mindent a VII. kerületi irodától a tengerentúlnak tűnő II. és XII. kerületig, sőt szinte rimánkodtam hegymenetekért, elvégre terheléses edzésnek képzeltem el a hetet.

Inkább szociológiai terepgyakorlat lett belőle: nyomasztó irodák, rémes/remek körülmények közt robotoló rémes/remek alkalmazottak, kedvetlen adminisztrátorok, kekec kidobók. Meccsek és játszmák ilyen-olyan ügyfélszolgálatosokkal, akik inkább a postázóba irányítanának, évődés titkárnőkkel, osztályok, rangok és figurák minden mennyiségben.

Egy futár leginkább autósokkal, biztonsági őrökkel és portásokkal kerül interakcióba: a skála az anyázástól a jófejkedésig terjed. A portás rendre kijavít, porta a szocializmusban volt, most recepció van, és viccesnek hiszi magát, amikor unalmában a jó napot és a jó reggelt használatáról nyit vitát délelőtt 10-kor. A parkolóőr és a postás haver: tőlük lehet útbaigazítást kérni, ha nincs GPS-es telefonod. Jártam olyan városligeti villaépületben, ahol levetették a sisakomat, mert nem illett a hely szelleméhez, máshol el akarták kunyerálni. Egy irodában rizspálinkát itattak velem, látva, hogy lilára fújt a menetszél. Voltam egy napon belül négyszer is több tucat ajándékcsomaggal egy budai bankfiókban, vittem cipősdoboz méretű "figyelmességeket" híres embereknek és úrhölgyeknek. A külügyben átvilágították a cuccot, így kiderült, hogy szív alakú pralinét hoztam. Egy kormányhivatal brutális A0-s fotónaptárral próbált kedveskedni partnereinek: eleve nem fért a futárzsákba, másrészt - és ez a küldő szempontjából a fontosabb - senki ajkán nem láttam mosolyt, amikor megkapta. Zugló külsőn 200, a Hegyvidéken egy bankvezér gondnoka 500 forint borravalót akart rám tukmálni. Dolgozni kezdett a futáröntudat, nem fogadtam el, nem vagyok én postás.

Legalább kivitted?

Megtanultam, hogy vannak környékek, kerületek és körzetek, és ezek nem térképészetileg, hanem logisztikailag szerveződnek. Kevés biciklibarát munkahelyre vittem csomagot, ezért mindig összeugrott a gyomrom, amikor a legócskább lekötőzárral hagytam fapados bringámat a különféle irodaházak előtt. De a nehézkes, ám biztonságosabb U-lakattal macerás lett volna megfelelően vékony póznát találni, inkább kockáztattam, mint hogy az időmet pazaroljam.

A kommunikáció java három kérdést jelentett. A "Nem fázol?" hajszállal nyert a "Fizetnem kell érte?" és az "Alá kell írnom?" előtt. A menetlevél átnyújtásakor mantrámmá vált, hogy "ide egy olvashatót, oda egy olvashatatlant", és immúnissá lettem a lenézésre. Folyton mentek az alá-fölé rendeltségi játszmák, hogy te ki vagy igazából, ő ki, te honnan jöttél, mi vár otthon, őt mi várja, ki mit gondol a másikról - fárasztó volt. Csak az első két nap tűnt úgy, hogy nem vagyok a helyemen, de a reakciók ellenére sem éreztem cikinek vagy megalázónak a futárkodást. Kemény, de szórakoztató, hierarchikus, mégis független és szabad meló, amit beleng valamiféle vagány patina.

A negyedik napon bekattantam, rögeszmémmé vált a csomagkivitel. Minél többet, minél gyorsabban. Versenyezni kezdtem az idővel, rohantam a csomagokkal. Nem érdekelt a tüdőgyulladás veszélye, amikor fagyban tekertem fel, majd kimelegedve zúztam le az Istenhegyi lejtőn. A csúcsnapon harminchét csomagot vittem ki alig hét üzemóra alatt, péntekig napi 64 kilométer tekerés volt az átlagom. Ez nem sok, de statisztikám szerint a futár munkaidejének kétharmad részét várakozással (piros lámpánál, portán, mindenütt) és adminisztrációval tölti.

Mindenki magáért vállal felelősséget, ha buksz, eltörsz valamit, ellopják a cangád vagy megbüntet a rendőr, a te sarad. Sajnos a KRESZ áthágása - szerintem - a futárkodásba van kódolva, ha az ember gyorsan és hatékonyan akar dolgozni. Karjelzést csak végszükség esetén használsz, érzékszerveid kiélesednek, "olvasod" a forgalmat. Kollégákkal nem nagyon találkoztam, kezdetben az volt az érzésem, hogy csak én dolgozom, de aztán világos lett, hogy eltérő idő- és teljesítményzónában vagyunk. A legszórakoztatóbb egy fixivel munkára érkező, erőteljes aurájú beugró volt, aki a harmadik napon kiborult a fuvarszervezőnek.

Beugró: Felküldesz a Bolyai utcába, b**meg? Menj fel te!

Fuvarszervező: Mit akarsz, a legszebb része a városnak, Gül baba, körpanoráma.

Beugró: Tudod, milyen ciki volt, hogy futárként toltam felfelé a meredélyen?

Fuvarszervező: De legalább kivitted?

Beugró: Ki, de ezek után felőlem meg is rohadhat, ami benne van.

Ami a szállítmányt illeti, úgy tűnik, hogy korunk alaptevékenysége, a networking minden pénzt megér. Rémisztő a pazarlás, ugyanis ha a rossz címzés, hiányos névtábla, költözés vagy egyéb lyukra futások miatt többször kell kivinni egy csomagot (szigorúan 9-17 óra között!), akkor egy alsó középkategóriás bor vagy a tucatbonbon is majdnem tízezer forintot kóstál. Ráadásul a hatás is kétséges, annak ellenére, hogy a kézhezvételnél még a felső vezetők arcára is rendre kiült az "ajándékot kaptam" gyermeki mosolya. Azt tapasztaltam, hogy a meglepetést (el)várják: a titkárnők unott arccal pipálgatták képzeletbeli táblázatukon a partnereik materiális háláját. Munkám során a legabszurdabb csomag egy elegáns kristálypohárkészlet volt: ezzel kedveskedett a labdarúgó-szövetség elnökének a legnagyobb hazai bank.

Minden este ájultan zuhantam az ágyba, de jóleső fáradsággal, friss élményekkel. Amikor öt nap után ismét civilbe öltöztem, furán is éreztem magam. Automatikusan odaintettem egy arra járó "kollégának", de be kellett látnom, hogy csak időlegesen voltam része egy bajtársi-hajtási szövetségnek. Viszont elismerték szívósságomat, tartalék állományba kerültem, szólnak majd, ha kellek. Összesen százhuszonkét csomagot kézbesítettem, nyolcvanezret kaptam. Teljesen oké.

szerző
Simonyi Balázs
publikálva
2013/14. (04. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

A Jobbik és az ÁSZ-büntetés
Vona Gábor dilemmái
László Géza írása
Miért maradtak velünk a különadók?
Interjúk
L. Ritók Nóra, Rufus Wainwright, Ráduly György
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Gasztró

még több gasztró

Kultúra

még több Kultúra...

Vélemény

még több Vélemény...