Reggel hatkor találkozunk a belvárosi fitneszteremnél, ahol Vilmos hetente kétszer saját tizenéves fiát szokta edzeni. A tréning mostanában leckeellenőrzéssel indul. Az agglomerációból befelé zötyögő hajnali járaton Vilmos szokta kikérdezni fiától a tanulnivalót, de hogy az írásbeli házi feladat elkészült-e, azt jó barátjára és edzőpartnerére, Attilára bízza. "Az én drága fiam kamaszodik, és amikor lusta volt, párszor megviccelt ezzel" - nevet tiszta szívből a masszőrként dolgozó kétgyermekes családapa. A tükrökkel körbevett, tatamival borított teremben rövid bemelegítés után intenzív gyakorlás kezdődik, apa és fia utcai jeleneteket rögtönöz. Vilmos jön előre, mint egy sértődött biztonsági őr, a tanítvány védekezik, de elrontja a fogást, és nagyot puffanva landol a földön. "Legközelebb inkább arcra esnék, ha szabad kérni" - grimaszol az álmosan kóválygó fiú. Az aikidó a látszat ellenére pacifista harcművészet. Itt egyáltalán nem tanítanak támadó technikát, kizárólag védekezést; ha versenyt rendeznének belőle, az ellenfelek legfeljebb szigorú arccal méregethetnék egymást, mielőtt győztest hirdetnek. A képzett aikidós azonban a támadás megfékezésén túl az ellenfél lendületét felhasználó dobásokkal, földre vitellel, kar- és lábfeszítésekkel fájdalmat és sérülést is okozhat az agresszornak. A bonyolult mozgássorozatokat látva alig hihető, hogy az egyik küzdő
nem látja ellenfelét
Vilmos nyilvánvalóan Arkhimédész tanítványa: elég egy szilárd pont, és a világot is kifordítja a sarkából. Úgy ismeri az emberi testet, hogy elég megérintenie, és rögtön tudja, hol van, és mit kell tennie. Attila szerint a vak aikidós ennél többre is képes. "Az egyik edzésen fakarddal gyakoroltak, és négyen támadtak rá egymás után. Tudta, honnan jön a csapás: hárított és visszatámadott, az egyik srácnak át is szúrta a ruháját. Hirtelen nagyon nagy csönd lett a teremben. Hang alapján is tájékozódik, de az nem lenne elég. Van ebben egy jó adag megérzés." Edzőpartnerei ilyet utoljára valószínűleg a moziban láttak: Takesi Kitano filmjében Zatoichi, a vak masszőr és szamuráj rezzenéstelen arccal aprítja az elbizakodott útonállókat és népnyúzó földesurakat. Vilmost avval ugratják, hogy ő Zatoichi magyar reinkarnációja. A legenda szerint ugyanis a szamuráj valójában harcos kedvű démon, aki évszázadonként más és más ember alakjába bújva megelevenedik, hogy segítse a bajba jutottakat.
Vilmos mamája annak idején aligha vitatkozott volna, ha valaki azt mondja, a fiába egy démon költözött. "Igazi égetnivaló gyerek voltam, aki kilencévesen toronydarura mászik, verekszik, és lehetetlen takarékra tenni." Mindezt kinőtte, amiben komoly szerepe jutott a szenvedéllyel gyakorolt harcművészeteknek, különösen a Bruce Lee-féle Jeet kune dónak. De mire "lehiggadt", legyőzhetetlen ellenféllel találta szembe magát. A retinasorvadás úgy jött, mint egy tank, pár hónap alatt elveszítette látása legnagyobb részét. A kilencvenes évek közepén - mielőtt teljesen megvakult - születő kislányát és kisfiát a kórházban, nagyon közelről és halványan még látta.
A történtek feldolgozásában az édesanyjától kapott útravaló segítette. "Azt mondta, nem az a szégyen, ha elbukunk, hanem az, ha nem tudunk felállni. Az már saját tapasztalat, hogy mindig egyszerűbb elhagyni magunkat, mint elhinni, hogy tartogat még valamit az élet, aminek érdemes utánamenni." A középiskola után Vilmosnak egy telefonközpontos állás jutott, amit örökmozgóként roppant nehezen viselt. Ha nem jött hívás, nyomta a fekvőtámaszokat, és a rúgásokat gyakorolta, szorgalmának nemsokára nagy hasznát vette. Egy novemberi estén fehér botjával egy születésnapi buliból kopogtatott hazafelé, amikor megtámadták. A buszmegállóban pénzt kértek tőle, amikor nem adott, támadója mellbe taszította és ráordított: "Adjál pénzt, te vak köcsög!" Megtántorodott, a kiszolgáltatottság csaknem letaglózta, de a düh is forrni kezdett benne: a támadó feje felé rúgott és eltalálta. Mire az illető magához tért, már ott térdepelt a mellkasán és megfenyegette, hogy összeveri, ha utána jön.
Tudta, hogy nagy szerencséje volt, elhatározta, hogy megtanulja rendesen megvédeni magát. A vakok érdekvédelmi szervezeténél azonban a kilencvenes évek végén hiába kilincselt. "Az volt a felfogás, hogy örüljünk, ha levegőt kapunk, ne akarjunk szupermenek lenni. Ha ki akarnak rabolni, húzzuk be a nyakunkat, és szépen adjuk oda mindenünket." Dzsúdót éppenséggel tanulhatott volna, de belekóstolt, és rájött, hogy ez nem ideális a számára. Egy rádióműsor révén kötött ki az aikidónál, az időközben elhunyt Verebics Antal tanítványa lett. "A mesterem volt. Hitt egy vak ember álmában, és megtanított mindenre." Felkészültségét idő előtt próbára tették, amikor a fekete öves vizsga előtt pár nappal
ki akarták zsebelni
az utcán. Észrevette a tolvajt, elkapta a kezét, és jól megcsavarta, a támadó futva menekült a helyszínről. "Elég vicces lehetett, hogy torkom szakadtából kiabálok utána, gyere vissza és verekedjünk meg férfiként!" Pedig az elkövető azt gondolta, most az egyszer igazán biztosra megy - a vak ember általában egy nőnél és egy gyereknél is könnyebb préda, hiszen nem veszi észre a támadót, nem tud védekezni, és utólag személyleírással sem tud szolgálni. Hasonló esetek korábban is történtek - mondja Vilmos -, de idén tavasszal sorozatban nyolc-tíz hasonló rablás történt a VIII., IX. és X. kerületben. Az egyik áldozatot úgy megverték, hogy kórházba került, mert miután mindenét elvették, még volt mersze a fair play szabályait szóba hozni. Vilmos az áldozatoknak azonnal segítséget ajánlott, de a kifosztottak annyira félnek, hogy se az újságokkal, se a rendőrséggel nem akarnak szóba állni.
Ekkor eltökélte, hogy speciális önvédelmet fog tanítani vakoknak, ami az aikidó és a thai boksz elemeiből áll. "Ököllel, lábbal messzebbről egy vaknak semmi esélye, szóval nem lehet Jackie Chant játszani, mert agyonvernek. Közel kell menni, meg kell keresni a támadót. Ha megvan a keze, azzal bármit lehet csinálni, a kéz végén meg ott a fej. Ott aztán van esély könyökkel, de azt a fejet le is lehet húzni, akkor meg ott a térd. Ráérünk ezután eltörni az illető kezét. Tudom, hogy ez durván hangzik, de szerintem ilyenkor nincs fair play. Egy vaknak muszáj biztosra mennie, mert ha az illetőt nem teszi harcképtelenné, aligha lesz még egy dobása. Különben is, mit érdemel az, aki megtámad egy kiszolgáltatott embert?"
Vilmosnak nagyon sokat jelentett, hogy mestere látókkal együtt oktatta, a tanfolyam kapcsán ő is integrált csoportokban gondolkodik. Azt szeretné, ha a vakok és a látók jobban megismernék egymást; a köztük húzódó falak szerinte kölcsönös aggályokból és félelmekből épülnek fel. Leendő tanítványait harci tudás mellett optimizmussal, nyitottsággal és magabiztossággal vértezné fel, hogy már a járásukon is látszódjon: nem szánni- vagy kifosztanivaló, elveszett emberek. A közös edzésekre azonban egy darabig még várni kell. Az ötletet a Vakok Állami Intézete ugyan kedvezően fogadta, de Vilmosnak a megfelelő méretű terem mellett egy méregdrága tatamit és valószínűleg az edzői szakképesítést is be kell szereznie. Addig
az edzőtermen kívül
küzd a vakok jogaiért. Amikor három éve vakvezető kutyájával kizavarták egy áruházból, nem hagyta annyiban a dolgot, de a peren kívüli megegyezésből származó félmillió forintot egy kutyás alapítványnak továbbította. Egy kínai éttermet most citál emiatt az Egyenlő Bánásmód Hatóság elé, és egy sorstársának is segít egy nagyáruházzal szemben jogainak érvényesítésében. Hogy a vakvezető kutyákat egy ideje már mindenhová kötelező beengedni, ez részben az ő érdeme: annak idején ebben az ügyben megkereste a parlamenti pártokat, és rendelet-módosítást is szövegezett. Volt olyan is, hogy emberi kísérőjét próbálták leválasztani róla, amikor be akart menni valahová. A választások alkalmával a törvény szerint egy vak azt visz segítségnek a szavazófülkébe, akit akar; csakhogy - titkos szavazás ide vagy oda - izgága bizottsági elnökök és pártdelegáltak a biztonság kedvéért mindannyian ott akartak tolongani vele a paraván mögött, hogy véletlenül se történhessen csalás. A kilencvenes évek közepére annyi jogsérelem érte, hogy arra gondolt, ügyvédnek tanul. Nem számított rá, hogy éppen itt fog durva elutasítással találkozni. Az ELTE-re jelentkezett nagy lelkesen, de a felvételi lapok kitöltéséhez a tanároktól hiába kért, nem kapott segítséget, kénytelen volt dolgavégezetlenül hazamenni. Ma a Pázmány Péter Katolikus Egyetem negyedéves joghallgatója, diktafonnal rögzíti az előadások anyagát, a kormányzati portálon megtalálható szövegeket egy számítógépes szoftver olvassa fel neki. Ha végez, ügyvédként szeretne elhelyezkedni, és valószínűleg egyből nekimegy az egyetemi tankönyvek kérdésének: jelenleg ugyanis a kiadóknak nem kötelességük hozzáférhetővé tenni ezeket a vakok számítógépei számára. A sok küzdelem és küszködés dacára semmit sem utál jobban, mint ha helyzetét katasztrófaként állítják be. "Higgye el mindenki, hogy így is lehet vidáman élni. Én is megyek előre a világban, csak a kép nem nagyon változik." De a magyar Zatoichinak a továbblépéshez nemsokára ismét nagy szüksége lesz lelkierejére: elválik gyermekei anyjától. "Azt hiszem, velem ellentétben ő nem tudott megbarátkozni a helyzetemmel. Egy mondat lavinát indított el, és hát nincs visszaút. 'Csak a töretlen béke jó' - ahogy Lao-ce mondja."
