Interjú

Palack nélkül

Klein Dávid hegymászó

  • Szandtner Veronika
  • 2012. április 22.

Sport

A Docler Everest expedícióval indul március 28-án Budapestről, s oxigénpalack használata nélkül szeretné elérni a Mount Everest csúcsát. A hegy északi oldalán, a tibeti normálúttal próbálkozik, május 15-25. között tervezi a csúcstámadást.

Magyar Narancs: Hatodszorra próbálkozol a Mount Everesttel. Mi kell ahhoz, hogy sikerüljön?

Klein Dávid: A fizikai állóképesség és a szaktudás a beugró, de iszonyúan kell akarni, hogy feljuss, és nem lehet kikerülni a szenvedést sem. Mindezek mellett nagyon kell figyelni a hegyre, mert ha nem figyelsz eléggé, a hegy erősebb lesz nálad. Tehát ha rosszkor akarom nagyon, akkor könnyen ott maradok. Ha nem vagyok elég erős, akkor hiába akarom nagyon, és hiába figyelek a hegyre, nincsen motor, ami felvinne. Ha nem figyelek a hegyre, de nagyon erős vagyok, és nagyon akarom, akkor nem fogok élve visszajönni. Ha figyelek a hegyre, de nem akarom eléggé, akkor idő előtt visszafordulok. A hegymászás nagyon rideg, számító, kemény elfoglaltság. Ugyanakkor nagyon romantikus is, mert ugyan minden mozzanatát átjárja a gyakorlatiasság, végcélját tekintve mégis abszurd tevékenység. Ugyanis az a célunk, hogy fenn álljunk egy kis havas púpon, miközben a tudatunk tompa, éppen csak pislákol. Negyedórát töltünk a csúcson, és közel két hónapot mászunk ezért a negyedóráért - ez romantikus, idealista és abszurd cél. De miközben arra koncentrálok, hogy helyesen lélegezzek, jó helyre lépjek, egyszer csak azt kezdem észrevenni magamon, hogy "létezem" a hegyek között. Ettől valahogy gazdagabbnak érzem magam, és magasztos állapotba kerülök. Ráadásul nem kell lihegnem érte, ez "csak úgy" megtörténik velem. A hegymászás nekem önismereti technika is, egy hiteles önmegismerési forma. Ha meditálok, akkor a meditáció után azt fogom gondolni, hogy meditáltam. A meditáció egy kognitív folyamat, amelyben én döntöm el, hogy része leszek a folyamatnak vagy nem. A hegymászás viszont úgy van megszervezve, hogy ha rosszul lépek, nem figyelek oda, akkor lezuhanok a hegyről. Azaz ha a hegymászás ideje alatt magasztos állapotokat élek meg, akkor azoknak az állapotoknak szükségszerűen igaznak kell lenniük. És ennek a szükségszerűen igaz állapotnak nagyon nagy az értéke, pláne egy olyan közegben, ahol tombol körülöttünk a spiritualizmus, és olyan könyvek vesznek körül, amelyek öt nap alatt kínálnak megvilágosodást.

MN: Igaz, hogy a hegyen már nem hozol döntéseket?

KD: Igaz. Ott fent a gondolkodásunk, a látóterünk beszűkül, éppen csak csellengenek a gondolatok a fejünkben. Előfordul, hogy hallucinációink vannak. Olyan az egész, mint egy erős berúgás. Képzeld el, hogy nagyon berúgtál, és utána gyalog kell hazamenned az éjszaka közepén. Az ember még részegen is megpróbál fókuszálni, koncentrálni. Csakhogy fent, a hegyen életveszélyes közegben vagyunk: egy keskeny hógerincen egyensúlyozunk, sokkal rosszabb állapotban, mint egy itthoni kemény részegség után. Ilyen helyzetben nagyon fontos a mentális rutin, amit az évek során kimunkáltunk: ellenőrzöm-e magamat, ellenőrzöm-e a társamat, tudom-e, hogy ki vagyok, hol vagyok, tudom-e, hogy hívják a társamat, ugyanazt látjuk-e, összefüggően tudunk-e beszélgetni. Mondok egy példát. 2007-ben hajnalban értem fel a 8500 méteres gerincre. Az árnyékból másztam ki, és ahogy kiértem a napfényre, láttam, hogy ott hever egy overallos férfi. Ráköszöntem, de ő nem köszönt vissza. Azt gondoltam magamban, hogy milyen bunkó. Megint köszöntem neki, de ő nem köszönt vissza. Megnéztem közelebbről is, és láttam, hogy ez egy holttest. Kicsit furcsának tartottam az egészet, de inkább megvártam Konyit (Várkonyi Lászlót - a szerk.). Leültem, nem volt sok hely, ezért a hátamat félig-meddig nekitámasztottam a holttestnek. Ezzel egyébként megszűnt létezni a számomra, mert ami nincs a látóteremben, azzal nem foglalkozom. Felért Konyi, akitől megkérdeztem, hogy szerinte is van-e egy hulla a hátam mögött. Szerinte is volt. Így megnyugodtunk, hogy mindketten ugyanazt látjuk, ugyanabban a térben vagyunk. Ez egy jó példa az ellenőrzésre. Azok az apró rutinok tartanak életben, amiket ilyenkor kimunkálsz.

MN: Úgy beszélsz a halálról, mintha odafent természetes lenne. Két mászótársadat is elvesztetted már a hegyen: 2005-ben Rob Milnét, 2010-ben pedig éppen Várkonyi Lászlót.

KD: A hegyen "testközelibb" a halál. A szó szoros értelmében, hiszen akik meghaltak, a hegy legfelső régióiban várnak minket. Egyszer valaki azt mondta, hogy olyan ez, mint egy temető. Szerintem inkább olyan, mint egy csatatér, ahol az emberek úgy hevernek, ahogy harc közben elestek. Amikor 2005-ben lezártam a társam, Rob Milne szemét, aki szívrohamot kapott, lelkiismeret-furdalásom volt, mert nem éreztem a gyászt, csak később, az alaptáborban. Konyi elvesztése nagyon megviselt, hiszen hosszú éveken keresztül volt barátom és mászótársam. Nem lesz könnyű ugyanazt az utat végigjárni, ahol a jégomlás történt, de titkon abban bízom, hogy a lelke velem lesz.

MN: Milyen tapasztalatokat szereztél a legutóbbi expedíció során? Van valami, amit a 2010-es expedícióból tanulva máshogy fogsz csinálni?

KD: Korábban azt gondoltam, hogy a hegymászóbaleseteket mindig a hegymászók okozzák. Most azt gondolom, hogy szinte mindig. A 2010-es év sokat elvett, ugyanakkor megerősített, elmélyített bizonyos dolgokat.

MN: Most egyedül vágsz a csúcsnak. Ez így sokkal kockázatosabb.

KD: Szólóban mászni komolyabb kihívás. Az útvonalat azonban jól ismerem, stratégiám pedig gyakorlatilag azonos egy, már 2007-ben kialakított mozgási sémával. Igaz, hogy ebben a magasságban nagyon fontos, hogy ellenőrizzük egymást: mennyire stabil a másik mozgása, összeszedett a beszéde, gondolkodása, viselkedése, és az is igaz, hogy idén ezt a feladatot magamnak kell ellátnom. De bízom a felkészülésemben, a tapasztalataimban, és bízom alaptábori vezetőmben, Török Edinában, aki a tervek szerint rádión továbbítja az aktuális híreket, időjárás-előrejelzéseket, és igyekszik elhárítani minden akadályt. Így nekem már "csak" a hegymászással kell foglalkoznom.

MN: És ha megszakad a kapcsolat?

KD: Egyre jobb kinn a műholdas rendszer, és egyszerre több kommunikációs eszközön keresztül is tartom majd a kapcsolatot a külvilággal, így kicsi annak az esélye, hogy minden kapcsolatom megszakad.

MN: A biztonságos hegymászás híve vagy. Ez mit jelent?

KD: Fel kell jutni a csúcsra, és biztonsággal kell visszatérni az alaptáborba. Ez a feladat. Ha megengedném magamnak, hogy kicsit több kockázatot vállaljak, vagyis ne tartsak be minden szabályt, akkor sokkal könnyebb lenne. Mint a hosszútávlovaglásnál: nem csak az a feladat, hogy elsőnek érj be, a lovad egészségi állapotára is ügyelned kell. Ha megengedhető lenne, hogy addig hajszold a lovadat, amíg kimúlik, akkor sokkal könnyebb volna.

MN: Miért fontos, hogy oxigénpalack használata nélkül érd el a csúcsot?

KD: Nemrég láttam egy plakátot, az volt rajta, hogy mindenáron haladni kell. Én ezt nem hiszem. Azt gondolom, igenis számít, hogy milyen eszközökkel érjük el céljainkat. Ha csak álldogálni akarnék azon a konyhányi havas púpon, az nem lenne elegendő ok arra, hogy ilyen hosszú időn keresztül ennyi energiát, pénzt, időt áldozzak fel. Nem azért mászom, hogy erről mások beszéljenek, nem azért, hogy az első magyar legyek palack nélkül odafent, még csak nem is azért, mert olyan nagyszerű onnan a kilátás. A lehetőséget keresem, hogy eljussak a létezés határára, s az így felfedezett minőségeket lehozzam a hétköznapjaimba.

MN: Miért ismét a hegy északi, nehezebb oldalát választottad a mászáshoz?

KD: Nem hiszem, hogy az északi normálút nehezebb lenne a délinél. Talán szelesebb és kietlenebb. De a hegynek ezen az oldalán eljutottunk már 8650 méterig, így azt hiszem, ez az oldal kínálja a legjobb lehetőségeket.

Magyarok a csúcson

Az első magyar Everest-expedíciót dr. Nagy Sándor vezette 1996-ban, azonban csapata nem érte el a csúcsot. Első magyar állampolgárként Erőss Zsolt érte el a csúcsot 2002. május 25-én. Ugyan Anita pedig első magyar női hegymászóként, 2009. május 21-én, egy nemzetközi expedíció tagjaként jutott fel a Mount Everestre. 2010 tavaszán Klein Dávid és Várkonyi László 8650 méterig jutott a hegy északi oldalán. Az expedíció tragédiával végződött: Várkonyi Lászlót egy jéglavina temette maga alá. A lezúduló lavina darabjai akkor Klein Dávidot is megsebesítették, ám őt a biztosítókötelek megtartották. 8600 méter felett eddig csak négy magyar hegymászó fordult meg oxigénpalack használata nélkül: Ács Zoltán, Erőss Zsolt, Klein Dávid és Várkonyi László, palack használata nélkül azonban egyiküknek sem sikerült elérnie a csúcsot.

 


Figyelmébe ajánljuk