Csak egy magyar kajakos van Storcz Botondon kívül, aki képes volt ugyanazon világbajnokságon mindkét olimpiai egyest megnyerni - de Csapó Géza nem lett olimpiai bajnok. Storcz viszont háromszor is: igaz, nem egyesben, hanem párosban (Sydney, 2000, Kammerer Zoltánnal) és négyesben (2000, Sydney és 2004, Athén, Kamererrel, Horváth Gáborral és Vereckei Ákossal). Peking után lett szövetségi kapitány, és egyelőre egy jó Eb-szereplés igazolja, hogy csapatemberként képes rendet tenni az olykor kusza sportági érdekek és viszonyok között.
*
Magyar Narancs: Egy éve még a pekingi olimpiára szerettél volna kijutni, aztán megpályáztad és megnyerted a szövetségi kapitányi posztot. Miért mentél át a másik oldalra?
Storcz Botond: 2005 őszétől kihagytam két évet, ami jó volt, kellett, de aztán annyira hiányzott, hogy újrakezdtem. Esztergomban alapítottunk egy egyesületet tavaly év elején, előbb ott készültem hat hetet, aztán beálltam Bakó Zoli csapatába. Végül nem jutottam ki Pekingbe, de szerettem volna a sportágban maradni, mert két év után jó volt visszakerülni ebbe a közegbe.
MN: Hogy versenyzőként nem tudtál visszatérni, ráadásul háromszoros olimpiai bajnokként szembesülni ezzel, milyen volt?
SB: Eleve nem jól hagytam abba 2005-ben, hiszen csúfosan kikaptunk a négyessel. Ráadásul abban a két évben folyamatosan ott volt bennem a kérdés: vajon Pekingben tudnék-e még jól menni? Ez motivált az újrakezdésnél, hogy erre választ kapjak. És megkaptam: nem. Ezzel eltűnt a kérdőjel, nem is csalódásként fogom fel az egészet. És nyilván örültem volna, ha jobban sikerül, de mi lett volna a jobb? Két év kihagyás után egyesben 6. lettem a válogatón, ami nem egy magas színvonal, de 10 hónap alatt tényleg a totál leépülésből jöttem vissza. Tehát nincs bennem mínusz, örülök neki, hogy megpróbáltam.
MN: És a konfliktusokat most hogyan éled meg? Például ami a négyesek körül kialakult.
SB: Egy barátom mondta, amikor megválasztottak, hogy most vagyok a sportágon belül a népszerűségi csúcson, innen már csak egy út vezet: lefele. Azzal pedig azért valamennyire már korábban is tisztában voltam, hogy nincs olyan döntés, ami mindenkinek jó.
MN: Horváth Gábor (négyesben együtt nyertek két olimpiát - a szerk.) azt mondta a női négyesről: pont neked kellene emlékezned arra, mennyire nem voltál egyszerű eset versenyzőként...
SB: Emlékszem, és ebben teljesen igaza van. De versenyzőként az az érdekem, hogy nekem legyen a legjobb. Egy versenyzőnek nem azt kell néznie elsősorban, mi a jó a válogatottnak, hanem a saját érdekeit. És ez a kettő nem feltétlenül mutat egy irányba. Elfogadom Hori példáját, csak azt mondom, hogy vezetőként nem az az érdekem, hogy 40 egyéniségből álljon a válogatott, akik negyvenfélét csinálnak, hanem az, hogy legyen egy egységes egész, ami egyfélét csinál.
MN: A ti négyeseteket sem lehetett volna diktatórikusan összeültetni, nem? Amikor összeültetek, azt a saját belső motivációtok diktálta.
SB: Visszakérdezek: ha Sydney előtt nem ülünk össze, mert megsértődik rám a Hori, vagy ha Athén előtt azt mondom az Ákosnak, hogy menjél szépen a tavalyi négyeseddel - ezeknek helyt kellett volna adni? A nőknél most ugyanez van. Mi sem barátságból ültünk össze. Csak mi túl tudtunk lépni a konfliktusainkon. Mert azt azért nem lehet ránk mondani, hogy beültünk, nyertünk, aztán mentünk a sörsátorba együtt örömködni. Nyilván nem voltunk ellenségek, de a lányoknál sem erről van most szó. Egy profi sportolónak, aki erre teszi fel az életét, el kell tudnia viselni a másikat. Ilyen ez a játék: vagy győzni szeretnél, mindegy, kivel, esetleg azzal, akit nem szívelsz, vagy mondjuk második leszel a barátoddal. Ezt el kell tudni dönteni. Ezt a lányoknak is elmondtam, és aki eddig nem így élt, az nyilván nehezebben fogadja el. De akkora különbség van a két verzió között, hogy nálam szóba sem kerül a második. Nem is értettem, amikor a női négyesek másfél hetes közös, szolnoki edzőtáborozásáról alkudoztunk. Van egy élsportoló, aki 12 hónapot dolgozik, és abból másfél hétre "bezártam" őt Szolnokra. Ez egyáltalán nem tűnik durvának. Mert nem azt mondtam, hogy 3 hónapra összeköltöztök, és sehova nem mentek. Hanem volt egy másfél hetes edzőtábor, ahol a négyes edzései közösen zajlottak, egyébként mindenki azt csinált az edzőjével, amit akart. Egy focicsapatnál sem az van, hogy az egyik itt edz, a másik meg ott, és néha találkoznak.
MN: És az edzőket hogyan kezeled?
SB: Szerintem egy jó edző egy jó versenyzőhöz hasonlít. Vagyis itt sem átlagemberekről beszélünk. Se Kati néni nem az, se Csipes Feri, se Sári Nándi. 'k is versenyeznek, ugyanolyan hévvel, ugyanolyan bizonyítási vággyal, mint a versenyzőik. És természetes, hogy ahol ők még pluszban tudnak küzdeni a versenyzőikért és egymással, adott esetben a parton, ott megteszik. Ennek egy része előreviszi a sportágat - de amikor nagyon különböző irányokba mutatnak a vektorok, hátráltatja. Minden edző a saját versenyzőjét szeretné a válogatottban látni - ez normális. Nekem meg az a dolgom, hogy azt tegyem be, aki szerintem a válogatottnak a legjobb.
MN: A ti négyesetekben miért volt annyi konfliktus?
SB: Túl erős egyéniségek ültek abban a hajóban. Ez talán a Horira nem igaz, de ő se volt azért egy szende nyuszi. Mindenkinek megvolt a maga elképzelése, és a nyilak sokszor nem mutattak egy irányba. Elsődlegesen az Ákos és én közöttem voltak feszültségek, mindketten a magunk feje után mentünk.
MN: Nehéz eset voltál?
SB: Biztosan. De aki Eb-t, vb-t, olimpiát tud nyerni, attól nem lehet elvárni, hogy átlagosan viselkedjen. Mert nem egy átlagember.
MN: Te miben lógtál ki?
SB: Önfejű voltam. De az egyébként jó. Csak abba az irányba kell terelni, hogy előrevigyen mondjuk egy négyest. Az önfejűség és az önzőség egy sportolónál erény. Egoizmus és kellő becsvágy nélkül nem lehet teljesíteni. Átlagos, kedves emberekkel nem nyersz olimpiát. Akár edző vagy, akár versenyző.
MN: A ti első aranyatok Sydneyben hogy volt?
SB: A döntő előtti este bementünk a Hori szobájába, és átvettük a pályát Vura Márta segítségével, egy autogén tréning keretében. Végigvettük, minek kell történnie a rajttól a célig. Egy jó versenyző egyébként is átveszi, mit hogyan csinál majd másnap - ez magabiztosságot is ad. Mintha reggel végiggondolnád, mi vár rád aznap. Nálunk jobb, ha segít ebben egy sportpszichológus, hogy még tudatosabbá váljon, koncentráltabb legyen az egész.
MN: És másnap pont úgy nézett ki a gyakorlatban?
SB: Persze, de nem az volt, hogy kitaláltunk egy teljesen új taktikát, hanem azt vettük végig fejben előző nap Mártával, amit amúgy is meg akartunk csinálni. És ő rásegített az egészre. Az egész egy lélekölő küzdelem volt, de azt éreztem, hogy de jó, indítunk majd 500-nál, és tudom, hogy bírni fogjuk, és a végén el tudunk majd menni, mert tényleg marha jók vagyunk: még a szokottnál is jobban megyünk egy fokkal! Nyár közepétől eleve jól mentünk, de az ott, a döntőben, kimagasló volt, szerintem az addigi legjobb négyes pályánk. Okosan mentünk, tudtuk, mit tudunk, és nem adtuk ki 300 és 500 m között. Úgy éreztem, mi irányítjuk az eseményeket, a németek alkalmazkodnak hozzánk, és nem fordítva. Arra figyeltünk, hogy a rajtból jól jöjjünk ki, sikerült, és utána egyből megtaláltuk azt az iramot, amivel tudtunk menni. Aztán a célban nagyon örültünk, hogy olimpiai bajnokok lettünk. Ez például nem volt meg a párosnál. Az első tényleg más.
MN: Miben?
SB: Kicsit olyan, hogy nincs tovább. Nincs nálad jobb, nem tudsz hova tovább lépni, elérted azt, amit el lehet érni. Az, hogy megismétled, "csak" ennek az érzésnek a fokozása.
MN: És a másnapi páros miatt nem feszengtetek?
SB: Nem volt az, hogy hú, lesz még egy döntőnk párosban. Sőt, már a négyes előtti este cikiztük Kamerával a Horit, hogy nyolckor elment aludni. Mi valahogy egyáltalán nem stresszeltünk a másnap miatt. Kimentem reggel a teraszra, és mondtam, baromi nagy szél van, milyen verseny lesz ebből! Mire kiértünk a pályára, már ment a huzavona, csúszott az egyes rajtja. Bemelegítettünk, aztán mégse rajtoltunk, aztán ki se mentünk, mondván, hogy majd ráérünk akkor, ha az egyes bejön. Elég nehéz volt komolyan venni. Aztán megint elmentünk melegíteni, totál eláztunk, mert minden hullám átjött rajtunk, és még a melegítés után is kérdéses volt, hogy lesz-e verseny. Aztán mondták, lesz, átöltöztünk, beültünk. Jól jöttünk el a rajtból, de nem mentünk a maximumon, tehát tudtunk volna gyorsabban is kezdeni, de az nem lett volna okos dolog, mert a végét nem bírtuk volna. Végig az ausztrálok mögött mentünk egy picivel, és mindketten éreztük, hogy a végén el tudunk majd menni. Ezt egyébként utólag meg is beszéltük a Zolival. Szóval én például a 300-as indításunkat kitoltam majdnem 400 méterhez, nehogy az legyen, hogy a nagy hullámok viszszavetnek minket. Tényleg éreztük, mit tudunk.
MN: Előre megbeszéltétek, hogy az indítást kitoljátok 400 méterre?
SB: Hogy kitoljuk, azt igen, hogy mikorra, az rám volt bízva. Én is éreztem az addigi tempót, és edzésen is mindig én szóltam be, nekem ott ez volt a feladatom, hogy jól eltaláljam. A Zoli meg figyelt az egyebekre. Hogy jó ritmust adjon, ne pörögje túl a rajtot, normális iramban tudjunk evezni.
MN: És a 2004-es összeülésig hogy jutottatok el?
SB: A Sydneyt követő évek alatt szépen beláttuk mindannyian, hogy csak együtt tudunk nyerni. És nagyobb volt bennünk a hajlandóság arra, hogy együttműködjünk. Miután a 2003-as vb-re se én, se a Hori nem jutott ki, Kamera és Ákos pedig Kökény Rolanddal és Veréb Krisztiánnal sem tudott négyesben nyerni, megbeszéltük, hogy újra együtt készülünk. És mindjárt az első tavaszi beülésnél éreztük, hogy minden jó, minden edzés nagyon jól ment, nyertük az Eb-t, és aztán kint az olimpián Ákos nem kis szerénységgel mondta is, ne izguljunk, mert simán nyerünk. Tehát egyéniségből, akaratból, tudatosságból nem volt hiány abban a hajóban. A döntő előtti este volt Ákos szülinapja, bontottunk egy üveg bort, megittuk, kimentünk a partra, lefeküdtünk a nyugágyakba, és megbeszéltük, milyen marha jól megyünk majd másnap. Fel sem merült bennünk, hogy nem mi nyerünk. A rajt előtt is az volt bennem, hogy egész évben erre készültünk, ezért edzettünk és nyilván feszült voltam, de ez ott jó érzés volt. Aztán szóltak, hogy 10 mp múlva indulás, síri csönd, mindenki feszül. Majd a rajttal elszállt az izgalom, csak a koncentráció maradt, hogy nyomjuk végig. Hihetetlen adrenalinbomba volt az ott a rajt előtt, most vagy soha érzés, hogy tudunk-e címet védeni, tudunk-e duplázni?! Szerettem ezt az érzést, és ha kéne valamit mondanom, hogy mi hiányzik a sportból, akkor ezt az érzést mondanám. A rajt előtti 3-5 másodpercet. Végig uraltuk a mezőnyt, 500-nál simán elmentünk. A sportértéke számomra nagyobb ennek a győzelemnek, mint az előző két olimpiai aranynak. Tehát az, hogy tudtunk ismételni négy évvel később ugyanabban a felállásban. Erre "büszkébb" tudok lenni. Aztán beborultunk, és mindenki puszilgatta a másikat.
MN: Sydney előtt Horváth Gáborral mentél párost. Hogyan lett Sydneyre Kammerer?
SB: Az első válogatón Horival negyedikek lettünk 500-on. Akkor átmentünk edzeni a Kameráékhoz, Sári Nándor csoportjába, és ott ültünk össze Kamerával. De az ott nem erősítette a csapatmunkát. Baromi kellemetlenül zajlott: valamelyik este beszéltük Kamerával, hogy kipróbálnánk együtt. 98-ban már mentünk párost, akkor nyertünk is tájékoztató versenyt itthon, négyesben pedig ott ült előttem. És ő se ment nagyon jól az akkori párjával, mi se Horival. És akkor jött az összeülés ötlete. Mondtam Kamerának, hogy másnap reggel én szeretném ezt Horinak személyesen elmondani, de Kamera nem bírta ki, és még aznap este felhívta. Szerintem ezzel biztosította azt, hogy a mi párosunkat Horival akkor is szétzúzza, ha ő meg én nem is megyünk majd annyira jól, belőlünk abban az évben már nem lesz ellenfél.
MN: És Hori hogy reagált?
SB: Nem örült neki. Normál esetben érthető, hogy ha nem megy, megpróbálod mással, de ezt illik úgy közölni. Nem volt persze utálat, hiszen együtt mentünk négyesben, amivel akkoriban indultunk el felfelé. És egyébként Kamera és Hori is kipróbálták együtt, hogy akkor már tényleg a legjobb variáció legyen.
MN: Kinek mi volt a feladata, szerepe ebben a ti négyesetekben?
SB: Kamera adta az ütemet, nekem, a 2. lyukban tulajdonképpen semmi más dolgom nem volt, mint hogy tökéletesen lekövessem Kamerát, és odafigyeljek az indításokra. Ákosnak, a 3. lyukban kellett indításnál beszólnia, Horinak pedig ugyanaz nagyjából, mint nekem: nyomja, ahogy kell. Ákos jellemzett egyszer nagyon jól bennünket: Kamerára azt mondta, ő a technikai virtuóz, a Horira azt, hogy ő a lélek, engem profinak nevezett, magát pedig a motornak. Ez elég jó jellemzés, és mindannyiunk számára hízelgő is. Nyilván mindannyian profik voltunk, de Kamera kiemelkedő erőssége tényleg az, hogy technikailag nagyon képzett.
MN: Az miben nyilvánul meg?
SB: Nagyon jól tudja irányítani a hajót a csapásszámot illetően. Tehát nem az van, hogy mögötte ülünk mi, baromi erő van a hajóban, de elpörgi az elejét, és a végére nem marad semmi. Hanem tudja tartani, nagyon érzi. A Hori volt leginkább csapatjátékos négyünk közül, ő mindig figyelt arra, hogy az egység meglegyen. Rám azért mondhatta azt, hogy profi, mert rólam tudta, hogy ha olyan a helyzet, versenyszituáció van, én akkor teljesítem a maximumot. És a végére már bele is nyugodott abba, hogy tőlem edzésen, időre menésen nem várhatja a topot, de a versenyen úgyis megcsinálom. Tehát hogy akkor hoztam a formám, amikor kellett. Ez egyébként mind a négyünkre igaz volt. Magát pedig azért nevezte motornak, mert ő tényleg az volt, tudtam róla, hogy bármi történik, végignyomja. Mint egy motor. És ez nekem például nagyon megnyugtató érzés volt.
MN: Sokáig te voltál itthon az egyes menő, a kajakkirály. Nincs hiányérzeted?
SB: '96-ban én nyertem a két egyes válogatót, majd utána jött az ételmérgezés, ugye, ami miatt nem indultam az atlantai olimpián. Fogalmam sincs, hanyadik lettem volna, de nem is szoktam ezzel foglalkozni. '95-ben nem jutottam döntőbe, '97-ben viszont megnyertem a két egyest az Eb-n és a vb-n... De nyertem 3 olimpiai aranyat, egyesben vb-t - nincs bennem az, hogy valami kimaradt. Persze az egyes-páros-négyes tekintetében a rangsor az egyessel kezdődik, de nemzetközileg ez a férfi kajak négyes el van ismerve. És én magam az olimpiai bajnokok között nem teszek különbséget, szerintem ugyanaz a rangja.
MN: Az egyeshez mi kell? És a csapathajóhoz?
SB: Az egyeshez kell a legtöbb fanatizmus. Egy elvetemült valaki, aki megy, és nem törődik senkivel, csak azt csinálja. Az egyes menő a megszállottságban különbözik a páros vagy a négyes tagjaitól. Páros és négyes közt nincs olyan nagy különbség, legfeljebb hogy két ember könnyebben megtalálja egymással a hangot, és nincsen mód a klikkesedésre. Négyesben az a jó, ha mind a négyen jól tudnak együtt dolgozni, sokat kell együtt edzeni, hogy megérezzék a rezdüléseket: hogy mozog a hajó, egyszerre adják át az erőt, semmilyen meglepetés se legyen a versenyen.
MN: Ma miért a férfi egyes a leglyukasabb számunk?
SB: Ha 1000 méterről beszélünk, akkor azért nem volt sokáig páros, mert a legjobbak a négyesben ültek. Ez így volt már a Gyulay-Csipes-időszakban is, és így volt nálunk is. Jó, volt közben Sydneyben egy bronzérem, meg Athénban egy 8. vagy egy 9. hely... De ott van talán a legszorosabb, a legdurvább mezőny. Szerintem úgy lehet jó magyar egyes menőnk, ha valaki rááll, és tudatosan csak arra készül. Kucsera Gábor tavaly nagyon jó formában volt, elugrott az Eb-re és majdnem megnyerte. Idén már nem tudta megcsinálni. Nincs is annyira kimagasló formában, de nehéz is neki visszaállni párosról az egyesre.
MN: Általában nehezebb?
SB: Igen, mert senkire sem számíthatsz magadon kívül. Négyesnél és párosnál, ha jön a holtpont táv közben, lendületből visznek a társaid, nem ül le egyből a hajó. Egyesben ilyen nincs, ott olyan, mintha behúznád a kéziféket, ott a fáradtság egyből hat. De meg lehet ezt tanulni. Kucserának is azt mondtam - aki most vacillál az egyes és a négyes között -, hogy feküdjön rá az egyesre, mert most van ideje bőven. Csapathajó után sokkal nehezebb, ha egyáltalán lehetséges.
MN: Mikor leszel elégedett? Mi az elérendő cél?
SB: A négyeseknél lehet majd igazán lemérni az én munkámat, ha mondjuk a férfi négyes előrelép. A női négyesnél ez ugye annyi, hogy előrébb lép és nyer. Annak örülnék, ha ebből a rendszerből kijönne egy baromi erős négyes. Női kajakban egyelőre még nem nevezett senki a hét végi válogatóra, férfi kajakban viszont igen. Ákos most újra a Kamerával megy, nagy versenyt várok, remélem, az is lesz.
