Bauer Tamás

Tizenöt éve, hogy a Magyarok Világszövetsége kezdeményezésére, a Fidesz támogatásával népszavazást tartottak Magyarországon arról, hogy az országon kívül élő, az országban letelepülni nem kívánó magyar nemzetiségű személyek magyar állampolgárok lehessenek. A kezdeményezők és támogatók, akik biztosak voltak a győzelemben, súlyos kudarcot vallottak: a részvétel csak 37 százalékos volt, így a népszavazás érvénytelen lett, és alig többen szavaztak a kezdeményezésre igennel, mint nemmel (a választásra jogosultak 19, illetve 18 százaléka). Én magam magától értetődően nemmel szavaztam, s részt vettem a „nem” melletti kampányban is.

Harminc éve, 1989. szeptember 10-én Horn Gyula akkori külügyminiszter a Magyar Televízióban bejelentette, hogy a Magyarországon tartózkodó több tíz­ezer NDK-állampolgár szabadon távozhat Ausztriába.

A decemberi–januári parlamenti és parlamenten kívüli tiltakozások új eleme volt, hogy a Jobbik és az LMP ismert multiellenessége immár az egész ellenzék közös üzenetévé vált.

Mélyen egyetértek Ádám Zoltán cikkének lényegével. (Akarjuk! Magyar Narancs, 2016. július 7.) Mármint az egyik lényegével.

Miniszterelnökömet gyászolom. Elvégre képviselőként tagja voltam a mögötte álló országgyűlési többségnek - a még nagy létszámú SZDSZ-frakcióban, amelyre szüksége volt, hogy posztkommunista pártjának élén az ország sikeres miniszterelnöke lehessen. Az SZDSZ-nek pedig szüksége volt rá mint koalíciós miniszterelnökre, hogy kormánypártként befolyása lehessen az ország sorsára, amikor még sok minden eldőlhetett a demokratikus Magyarország kialakításában.

A Narancs korábbi vezércikkében (lásd: Ki legyen a miniszterelnök-jelölt?, Magyar Narancs, 2013. június 6.) sokakhoz hasonlóan azt javasolja, hogy a demokratikus pártok, miközben - a választókerületeken megosztozva - egyetlen jelöltet indítanak minden egyéni kerületben, ne egy, hanem két országos listát állítsanak fel két miniszterelnök-jelölttel, s a választók döntsék el, hogy Bajnai vagy Mesterházy legyen győzelem esetén a miniszterelnök.

A kormányzó párt(ok) népszerűségvesztését korábban mindig az ellenzéki párt(ok) megerősödése kísérte, és a parlamenti ciklus során az volt a kérdés, hogy a kialakult politikai alternatíva elég erős lesz-e a kormányon levők legyőzésére. Most még nem tartunk itt, a Fidesz népszerűségvesztése ellenére sem látszik olyan politikai erő, amelynek esélye lenne a leváltására.

Az LMP frakcióvezetőjének a Narancs december 9-i számában megjelent interjújában olvasom: "Azért szögezzük le, hogy az elmúlt nyolc évben, főleg Gyurcsány ötéves irányítása alatt az MSZP nem viselkedett demokratikus pártként - és akkor enyhén fogalmaztam." Schiffer szükségesnek tartja ezt előrebocsátani, mielőtt a továbbiakban a Fidesz jogállamellenes lépéseit bírálná. Ezt teszi minden parlamenti felszólalásában is, amikor a Fidesz valamely lépését kifogásolja. "Leszögezi" ezt, minden érvelés nélkül, mint axiómát. Amikor nem "enyhén fogalmaz", akkor olyanokat mond, hogy Gyurcsány Ferenc "lábbal tiporta az Alkotmányt". Úgy beszél, mint bármely fideszes politikus, aki - mint Orbán - diktatúraként jellemzi a szocialisták kormányzását, rendőrterrorként a 2006 őszén történteket.

Ablonczy Balázs (Ha jön az álom. Miért szavazok a Fideszre?, MaNcs, 2010. február 25.) becsületesen megmondja, miért készül a Fideszre szavazni: "Szavazatomat arra a pártra adom, amelyik a legnagyobb eséllyel eltávolítja a közügyektől a jelen helyzetért döntő mértékben felelős szocialista pártot." Elsősorban mint az MSZP legyőzőjét támogatja tehát a Fideszt. Az MSZP-t pedig azért kell szerinte eltávolítani a hatalomból, mert (és e pontokon nem idézek, hanem összefoglalom az érveket) 1. felelőtlen, pazarló gazdaságpolitikát folytatott, 2. feszültségeket keltett a társadalomban, 3. ártott a magyar demokráciának - itt mégis idézek - "a politika és a rendvédelem közti szürkezóna kialakítása".

Amikor egy évtizeddel ezelőtt a Horn-kormány nyugdíjreformja lehetővé tette a magyarok számára, hogy részlegesen átlépjenek az állami nyugdíjrendszerből a magánpénztárakba, kétmillió ember - az érintettek nagy többsége - a lábával az öngondoskodásra szavazott az állami újraelosztással szemben. Mióta a Horn-kormány bevezette az adó egy százalékáról való rendelkezést, a jövedelemadót fizetők egyharmada rendszeresen az általa választott civil szervezetnek utalja ezt az összeget. Amikor a közvélemény-kutatók néhány hónappal ezelőtt azt kérdezték, hogy hol lehetne takarékoskodni a költségvetési kiadásokból, az egyik leggyakoribb válasz az egyházak támogatásának csökkentése vagy megszüntetése volt. Sőt:

Orbán Viktor nemet mondott, és a Fidesz gyakorlatilag elrekesztette a Gyurcsány hét pontjában szereplő három kétharmados ügy közül annak a kettőnek az útját - a képviselői javadalmazás, illetve a pártfinanszírozás új szabályozásáét -, amelyet nem buktatott meg már korábban a szocialista frakció (a főállású képviselőséget). Orbán "megtiltotta", hogy az ellenzéki képviselők fizetését úgymond háromszorosára emeljék, miközben a reálbérek csökkennek. Nem egyezik bele abba sem, hogy két-háromszorosára emeljék a pártok költségvetési támogatását, miközben az országban "szociális válság van".