Test: Nőbe zárt fájdalom

szerző
Tóth Tímea
publikálva
2003/6. (02. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Azért jött létre a Tűsarok, hogy szabadon, a női lapok által ránk erőltetett sztereotípiák és közhelyek nélkül beszélhessünk saját szexualitásunkról, testünkhöz fűződő viszonyunkról. Nem úgy, mint a reklámok sugallta hamis világban, ahol mindenki fiatal, szép, egészséges. Még az értelmiségi nőknek szóló rétegkiadványokban is ritka az olyan vallomás, mint ami itt következik. Tóth Tímea, a 25 éves, tolószékben élő fiatal nő szólal meg.

Azért jött létre a Tűsarok, hogy szabadon, a női lapok által ránk erőltetett sztereotípiák és közhelyek nélkül beszélhessünk saját szexualitásunkról, testünkhöz fűződő viszonyunkról. Nem úgy, mint a reklámok sugallta hamis világban, ahol mindenki fiatal, szép, egészséges. Még az értelmiségi nőknek szóló rétegkiadványokban is ritka az olyan vallomás, mint ami itt következik. Tóth Tímea, a 25 éves, tolószékben élő fiatal nő szólal meg.

Szex. Valami misztikus, taszító és vonzó dolog. Mintha központi szerepet játszana mindenki életében. Az enyémben is - csak épp negatív előjellel.

A saját testemhez fűződő viszonyom alapvetően befolyásolja persze a szexuális életemet is. (A micsodámat? Nincs is ilyenem.)

A saját testem, amiből kibújni nem tudok, elcserélni nem tudom, kénytelen vagyok elfogadni, kénytelen vagyok együtt élni vele. Nem haragszom rá, nem utálom, nem tennék benne direkt kárt soha - de nem is szeretem. Nem szeretem, mert cserbenhagyott. Cserbenhagyott 11 hónapos koromban, amikor beteg lett. Azóta szokom, hogy nem úgy mozdulok, ahogy akarok, hanem ahogy tudok. És cserben- hagyott később is, milliószor, ahogy fejlődött, fizikailag és esztétikailag is. 150 centiméter, 30 kiló csont és bőr. Ezek persze olyan adottságok, amiktől még szerethetném a testem. Szerethetném - ha kaptam volna tőle bármi jót.

*

A leggyakrabban érzett fizikai inger, amiben részem volt, a fájdalom.

Három-négy éves koromra emlékszem vissza. Gyógytorna, amit mindig is utáltam. A beszűkült izmok és ízületek nyújtása, ami mindig is fájdalommal járt, és amit mindig is igyekeztem elkerülni, a legkülönfélébb stratégiákkal. Hiszti, bőgés, a valós fájdalomnál egy fokkal hangosabb jajszó - hátha megúszom. De sokszor nem úsztam meg.

Ha az ember nem áll, nem jár, az Achilles-ín beszűkül. Szóval: műtét, hatéves korban. Hat hét gipsz, combtőig, mindkét lábon. Utána járógép - újabb elkerülendő dolog, fájdalom, bőgés. Néha egy-egy kellemes pillanat, hogy állok! De ennek a pár kellemes pillanatnak nagy ára volt. 11 éves koromban egy gyógytornász úgy döntött, hogy az én lábam akkor is teljesen kinyújtható. Legalábbis ő kinyújtotta. Életem-ben olyan pokoli fájdalmat nem éreztem még. Rosszabb volt, mint a csonttörés, rosszabb a műtét utáni fájdalomnál, a fájdalomcsillapítók hiánya okozta roszszullétnél. El nem tört a lábam - csak épp begyulladt mindkét térdem. Néhány hétig szinte elviselhetetlen fáj-dalommal járt minden apró mozdulat. Azóta behajlítani sem tudom a lábamat. Ezen kívül a pszichológiai hatás sem lebecsülendő. Ha valaki nyújtási szándékkal közelít a lábam felé, a pulzusom azonnal felmegy 120-ra, kezem-lábam remegni kezd, és kiver a hideg veríték.

*

Nem sokkal az ominózus nyújtási kísérlet után megszabadultam a járógéptől. Általános izomgyengeség miatt kialakult ugyanis egy gerincferdülés, és azt mondták az orvosok, hogy a járógép ront a helyzeten. Jött helyette a fűző, de a testem szép lassan átalakult önmaga paródiájává. Csak a hozzáállásom volt kicsit más. Nem bújtam már el a világ elől. Nem vettem tudomást a sajnálkozó pillantásokról, vagyis igazából a saját testemről sem vettem tudomást. Arról sem, hogy egyre kevésbé tudok ülni. Ekkor kezdett idegenné válni a testem. A régi fényképekről is mintha csak egy idegen nézne visz-sza rám. Az azonban világossá vált, hogy drasztikus beavatkozásra lesz szükség.

Műtét kell, ami Magyarországon nem végezhető el. Volt egy orvos, aki azt mondta, nem is vállalná. Hisz ha megműtene és túlélném, akkor is nyomorék maradnék, egész életemben teher leszek csak. Ha nem műt meg, a gerincem összenyomja a szívem és a tüdőm, és legalább hamarabb vége lesz a dalnak. Nekem jólesett a halálos ítélet. Ekkor kezdett ellenséggé válni a saját testem. Aztán persze megúsztam ezt is, ahogy eddig mindent. Akadt másik orvos, aki vállalta a műtétet. Fél év egy németországi rehabilitációs kórházban, gyógytorna, hátha sikerül felállni, hosszas kezelés, egy pokoli éjszaka. Nem szabad, csak kétóránként megfordulni a hátamon végighúzódó seb miatt, nincs több morfium és nincs semmi sem, csak az éveknek tűnő percek, az érzés, hogy ennek sose lesz vége, hogy bárcsak meghaltam volna a műtőasztalon. De nem haltam meg, túléltem, nőttem 20 centit, van bennem fél kiló platina. Értékes ember vagyok.

*

Ennek 11 éve. Egyre ritkábban riadok fel éjjel arra, hogy vajon szabad-e megfordulnom.

Tizenöt-tizenhat éves koromra elég erős lettem ahhoz, hogy kategorikus nemet mondjak a tornatortúrákra. Értelme úgy sincs, mazochista pedig nem vagyok. Komolyabb fájdalmat azóta nem éreztem. A fájdalom azonban csak a dolog egyik része.

A másik a közöny. A megszokás, hogy minden olyan intim dolgot, amit az átlagember egyedül csinál - azt nem én csinálom. Más törli meg a fenekem, ha pisiltem, más dugja fel a tampont, ha menstruálok.

Szétválik a test és a lélek, igazából nem vagyok jelen. Becsukom a szemem, és másra gondolok. Pedig még csak nem is idegen ér hozzám. Bizalmi viszony ez nagyon. Az anyám, megáldva egy 25 éves óriásbébivel. Ki mástól várhatnám el ugyanezt a törődést?

Talán ez is belejátszik a testiséghez fűződő ambivalens érzéseimbe. Napi szinten szoktam meg olyan jellegű intimitást, amit más talán soha nem tapasztal - csak épp szexuális töltet nélkül. Funkcionális érintés.

*

Mindig a belső értékeimet tartottam értéknek. Ha örömet éreztem, az lelki dolgok miatt volt. Értek szexuális ingerek is, tudom, milyen érzés egy másik ember nyelve a számban, milyen egy simogatás, milyen szerelmesnek lenni. Azt is tudom, milyen a vágy - csak épp soha nem fizikai ingerek váltották ki, csupán a fantáziámban lejátszódó dolgok. Félálomban nincs test, nincsenek korlátok, nincs fájdalom. Ez egy tökéletes világ.

A valóságban pedig... Hihetetlennek tűnik, hogy bárki épeszű ember saját szabad akaratából akarná látni, érezni, megtapasztalni azt, amit én kényszerűségből viselek el. Hihetetlennek tűnik, hogy szerethetné azt, amit én nem szeretek. Hogy örömet okozhatna másnak az, ami nekem sem okozott túl sok örömet. A testem.

Persze örülhetnék akár annak is, hogy legalább nem utálom magam, nem meghalni akarok, hanem beletörődtem abba, ami van.

*

Valami halvány reményt táplálok, hogy fájdalmon kívül mást is kaphatnék, hogy lehetne a viszonyom magammal a beletörődésnél valamivel pozitívabb is.

Csak épp nagyon nehéz. Félek kockára tenni a kialakult egyensúlyt. Félek attól, hogy ha közel is engedek bárkit, csak viszolygást látnék a szemében tükröződni. Félek, hogy a végén tényleg utálnám magam.

Tóth Tímea

szerző
Tóth Tímea
publikálva
2003/6. (02. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...
https://ad.doubleclick.net/ddm/trackclk/N9356.3064282ADA-MANCS-ROS-DES/B20258930.204432256;dc_trk_aid=404585362;dc_trk_cid=92488506;dc_lat=;dc_rdid=;tag_for_child_directed_treatment=