Színház

A lányok, a bábok

Ibsen: Nóra – karácsony Helmeréknél; Ibsen: Babaház (Nóra)
szerző
Tompa Andrea
publikálva
2017/1. (01. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

138 éve íródott. A problematika akár idejétmúlt is lehet: Nóra, a feleség, három gyermek anyja felismeri, hogy házasságában sosem fog önmagára találni, és kilép az ajtón, elhagyja a családot.

Igaz, ehhez (nagylelkűen) hibáznia is kell: váltót hamisít apja aláírásával, hogy férjét megmentse. A darab német ősbemutatójára a szerzőnek át kellett írnia a drámát: egy nő nem hagyhatja el a gyermekeit. Ha idehaza megvalósultnak vélnénk a társadalmi egyenlőséget, s már a parlamentben sem tapasztalnánk nőkkel szembeni kirekesztést és szerepkényszereket, fölösleges is volna eljátszani. Nem véletlen tehát, hogy három helyen is megy ma Budapesten. És van valami örök, alig változó a történetben: a házasságok felbontásának 70 százalékát ma is a nők kezdeményezik, hiszen kimondani, hogy valaki boldogtalan egy házasságban, inkább női feladatnak tűnik; az érzelmeket a családban a nők tematizálják.

 

*

„Mondj valami elérhető dolgot” – mondja a férj szerepében Fekete Ernő karácsony délutánján szépséges, üde feleségének, Ónodi Eszternek, aki épp megjött csomagjaival. Ebben a mondatban egész férji léte összesűrűsödik: a nő vásároljon magának ajándékot, de a hangsúly a dolog elér­hető, racionális jellegén van. Ez az egyébként remekül eljátszott flegma, családjára túl sok figyelmet nem pazarló, valódi „családfenntartó”, ám mégis sármos Helmer vigyáz torkos kis feleségére: nem nyalakodott-e cukrászdában, nem húzta-e meg véletlenül a bailey’ses üveget. Nehogy már három gyerek után elhízzon Nóra.

A Katonában bemutatott Ibsen-változat magas C-vel kezdődik: az első hosszú, intenzív jelenetben, mint egy kapszulában megismerjük az izgalmas, feszült Nórát, aki számos szerepei közt, mint fogaskerekek közt őrlődik: feleség, anya, barátnő, barát, de elsősorban csinos nő, aki szimultán párbeszédekben vesz részt. Ónodi a színpad elején állva mintha egy felső középosztályi lakásba érkezne. Hirtelen eltűnik a régi, ismert Ibsen: mintha egy ablakot nyitnának ki és beárad a friss levegő. Új szöveget hallunk, átdolgozott, sűrített, esszenciájára húzott textust (Székely Kriszta rendező és Szabó-Székely Ármin dramaturg munkája), a látvány pedig tiszta, tágasságot és valamiféle gazdag hidegséget áraszt (díszlet: Balázs Juli, jelmez: Nagy Fruzsina); hideg intimitás ez. A jelenet talán Nóra elméjébe enged betekintést: abba a mindenkinek megfelelni akaró, minden szerepben nagy erőfeszítéseket tevő emberi tudatba, amelybe aztán színházi értelemben sosem térünk többé vissza. E jelenet végeztével elkezdődik a külső valóság. És ez a külső valóság sokáig tud tartalmas lenni.

A Katona nagyszínpadán fiatal rendező dolgozik most; rég láttunk itt fiatalt, női rendezőt pedig amióta eszemet tudom, nem, így számomra ez az est egyik eseménye. Székely Kriszta előadásában 1 óra 40 percbe sűrűsödik az elbeszélés, s a gyorsaság, rövid jelenetek, váltások fontos elemei a produkciónak. Okos rendezői-dramaturgiai döntés a három gyermek láthatóvá válása: így ez egy valóságos család, három eleven, figyelmet követelő, a szalonból gyakran kiutasított, de könnyes szemmel csodált, kis műsorszámot előadó gyermekkel. Nóra majdani kilépése a gyerekek jelenlétével – és a férj azon mondatával, hogy a nő a gyermekeket „természetesen” nem gondozhatja többé – drámaibbá válik. Ónodi mindezen szerepeiben magabiztosan lavírozik, kiváló az ibseni „tarantella”, ami itt egy elvaduló, egyre kétségbeesettebb, az önmegismerés eszközévé váló szám, az Everybody Needs Somebody to Love előadása. Ám ez a Nóra hiába vonzó, már no sex, üzeni minden porcikája a férjnek, amikor az közeledne.

Nóra erős női ellentétpárja a kissé széthullott, korán öregedő Kristine (Pelsőczy Réka), aki az életet és benne a női szerepet pragmatikusan, fásultan szemléli; az ő „női” vonata már elment. Keresztes Tamás kicsinyes, ideges, konok alakot testesít meg; ő az, akinek áruló levele végül bedönti a házasságot. A házibarát orvos jelenléte ebben a házassági konstrukcióban nem eléggé tisztázott – vajon a pár miért viseli el a férfi állandó jelenlétét? Talán unalmas viszonyukat leplezik vele? Kocsis Gergely alakjáról nehéz elhinni, hogy orvos vagy gyógyító; inkább afféle csehovi orvos ő, aki már rég nem emlékszik semmire a valeriánán kívül; vicces, de nehéz komolyan venni.

De a kezdeti ígéretes radikalizmus veszít erejéből, és fokozatosan visszatér egy egyenes vonalú, hagyományosabb elbeszélés. Erős teátrális eszközök – tánc, zenei betétek, gyerekek „számai”, pózolások, körtáncok pörgetik az előadást, hogy aztán a pár letisztult, végső csatájához érkezzünk. Az idő – a színpadi idő – azonban rövid a lélektani folyamatok felépítéséhez, és az előadás sem az elemzés, inkább a képi/gesztusszintű felmutatás eszközét választja. Hogy Nóra hogyan érkezik meg végső döntéséhez, az a premieren nemigen épül fel. A magabiztos férjet játszó Fekete is bizonytalanabb lesz, külsődlegesebb, Ónodi mintha inkább keresgélné állapotait, de hiányzik az együttlétük természetes és kiszámíthatatlan csatározása, Ónodi Nórájának döntése inkább rohamszerű, mint megfontolt. Mintha valahogy lekottázták volna e párharcot, de most nem megy gördülékenyen a kottaolvasás. És mintha minden korábbi szerepjáték könnyebb feladat volna, mint valami letisztult szembenézés és kilépés – ha ez megtörténik egyáltalán. Az előadás ezt a kérdést inkább felfüggeszti.

 

*

Jeles András rendezése a Stúdió K-ban, a Babaház (ez volna a Nóra eredeti címe) szintén afféle elmében játszódó műként kezdődik, de az is marad mindvégig: mintha egy álom (rémálom) bábalakjai vonulnának fel egy hipnotikus, valószerűtlen (űr)világban. A babaház világában bábszerű lények, férfi és női szerepeket játszó, elmaszkolt alakok mondják fel a történetet, melyben szintén szerepel – itt egy kissé horrorisztikusra fogalmazott – gyermeki alak, aki mintha a felnőttvilág torz szexuális projekcióit mondaná ki. A vetítéssel megvilágított arctalan árnyalakokat egy játékmester őrült nagy agytekervényekkel a fején segíti-vezényli a színpadra. Egy súgószerepet betöltő asszonyság felolvassa az ibseni színpadi utasításokat, amelyből persze semmit nem látunk teljesülni, és ez jópofa; de az előadás csak ezen a ponton reflektál önmagára. A hangolása gyakran inkább komikus. Olyan játék kezdődik, amely nem sokáig tudja a figyelmem tartani: inkább afféle formális stílusjátéknak tűnik, ami gyorsan kimerül, ahogy a jelenetek váltakoznak és az ismerős történetet meglehetősen monoton módon felmondják. De vajon miért épp a Nóra kell ahhoz, hogy egy ilyen teátrális játék szülessen? Ez a báblét nem kap itt filozófiai mélységeket, bár emberi, isteni metaforákkal bővül majd jelentése.

A stílusjátékhoz pedig nem elég felkészült a csapat, a játék nem elég kifinomult, sok az esetlegesség; a színészek teljesítménye is hullámzó. S hogy ebben a végtelenül teátrális, elidegenített játékban hogyan lehet konkrét eszközöket is használni, mint amikor valaki szivarra gyújt egy valódi öngyújtóval, nem világos. Végül egy „Isten halott” szövegbetét után mégiscsak elnyeri legitimitását a bábok világa, amikor megpillanthatom a bábszerepéből előbújó, saját emberi hangján megszólaló Nórát (Nyakó Júlia alakítja), aki immár hátrahagyja bábéletét. Mert végül emberként távozik.

Katona József Színház, december 21.; Stúdió K, december 18.

szerző
Tompa Andrea
publikálva
2017/1. (01. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Holland orvosok
A menekült gyerekek gyógyításáról
Nemzetépítés az iskolában
Ukrán–magyar oktatási vita
Versenysport vs. adófizetők
A hobbiúszók kiszorítása
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...