Desiré Central Station 2016

Európa, csendet!

szerző
Artner Sisso
publikálva
2016/50. (12. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A szabadkai Desiré fesztivál idei alcíme: borderline. A sokféleképpen értelmezhető fogalom a legváltozatosabban és legradikálisabban Oliver Frljić és Urbán András előadásaiban kapott formát. Mindkettő sokkolóan hatott, pedig épp csak arról beszélt, ami van.

A mi erőszakunk és a ti erőszakotok

 

Miért is ne politizálna, politizálhatna egy színház, ha az adott térség politikusai nem tudnak politizálni? Miért ne lehetne blaszfém Oliver Frljić rendezése, ha a vallás mára mindenkit cserbenhagyott? Nyers erővel firtatja a közelmúlt lelki sebeit és a történelmet A mi erőszakunk és a ti erőszakotok, amely Peter Weiss Az ellenállás esztétikája című, a művészet és politika viszonyát is vizsgáló művéből kiindulva készült a rijekai Horvát Nemzeti Színház, a ljubljanai Mladinsko Theatre és az osztrák Schauspielhaus Wien együttműködésében. A számkivetettséget, az egzisztenciális ellehetetlenülést, az európai bevándorláspolitikát vizslatja. Sűrű, kegyetlen képeit nézve arra jutunk, hogy a közeljövőben nincsen remény a hazatalálásra, a megállapodottságra sem egzisztenciális, sem eszmei, sem művészi téren. Örüljünk, ha el tudunk gondolkodni legalább azon, hogy mi vezetett idáig, és akkor felbugyoghat egy kis remény a katasztrófa előtt.

Nincsen protagonista, illetve mind a kilenc színész az, ha úgy tetszik. Civileknek tettetik magukat a televíziós show-ra hangolt felvezetésben mint Ljubljanában élő bagdadi mérnök, Azerbajdzsánból, keresztény örmények elől menekült asztalos vagy Zágrábban élő, damaszkuszi származású dokumentumfilm-rendező. Elmesélik Frljić-tyel való találkozásuk történetét, miközben hangsúlyozzák, mennyire fontos megmutatniuk, hogy ők, akik máshonnan jönnek, simán tudnak integrálódni a nyugati társadalomba. Aztán minden átmenet nélkül bekövetkezik az első szélsőséges és darabjaira esett jelenetcsokor, amelyben már nagyon is profik. Innentől valódi rémálommontázs az előadás: arab írással teleírt meztelen testek táncolnak, menekülteket kínoznak egy perverz polgári körben. Követni is nehéz, hogy kinél van épp a pisztoly és kire lőnek vele. Hol a párizsi, brüsszeli terrorcselekmények áldozatai előtt tisztelgünk néma csenddel egy guantánamói narancs overallos férfi felszólítására, hol annak a négymillió arab embernek az emléke előtt, akiket európai vagy amerikai katonai támadások öltek meg. Azt sem tudjuk, hol a fejünk. Weiss az ő korában a munkásosztály elveszett öntudatát siratta, Frljić darabja viszont közel sem rekviem, inkább helyzetjelentés és általános, mindenre kiterjedő kritika. Leginkább a gyűlöletkeltő demagógiát utálja. Ahhoz képest ugyanis az ő sokak szerint egyház- és nemzetgyalázó színpadi rituáléi – amelyek miatt Szarajevóban az egyház be akarta tiltatni az előadást – semmiségek.

What is Europe?

 

Urbán András rendezése, a szarajevói MESS előadása szintén nem fáklyásmenet. Miért is lenne az, hiszen ugyancsak kellemetlen dolgokat feszeget, a jugoszláv avantgárd hagyományaiból táplálkozik, és az európai örökség szétesettségéről beszél. A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház igazgatójának magyar, szerb, illetve többnyelvű, testalapú, speciálisan vajdasági színháza számomra komfortosabb kicsit. Jobban tudok menni vele, pedig kegyetlenül hangos és kíméletlen iramot diktál. Ahogy Végel László újvidéki író kötetei is a cifra otthonosságot jelentik nekem. Köztük a Bűnhődés, a kelet-közép-európai „hontalanokról” szóló esszégyűjtemény, amelyből a What is Europe? kiindul. Urbán inspiratív alapként használja a szöveget, ahogy korábban Brecht vagy Tolnai Ottó műveit, amelyet aztán dallá alakít, monotonizál, durvábbra szab, a saját rendezői nyelvéhez passzíroz. Jelen esetben egy dekadens, sötét tónusú punkmusical a végeredmény, amelyben a társulat tagjai nemcsak szöveget mondanak, énekelnek vagy ritualizált mozgásokat végeznek, de zenélnek, improvizálnak is saját hangszeren.

Míg az író mereng és bölcselkedik a kiszolgáltatottságból és az elkeseredésből fakadó brutalitás felett, addig a rendező tombol és hisztériázik. Irena Popović zenéjére fiatal szarajevói színészek ugrasztják ki a világösztönt. Nem is éltek a jugó polgárháború kitörésekor, de máris szeretnének európai polgárok lenni. Ami lehetetlennek tűnik. A bürokrácia, a világrend, a történelem is ellenük van. Lejla Hodžić militáns és mégis népies jelmezeiben, sötét tónusú díszleteiben „háborús szertartás” zajlik, ahogy a színlapon a műfajt meghatározták. Vendégmunkások, menekültek, migránsok siratják az utópiát, az elérhetetlen Kánaánt. Úton a háborúból a demokratikus Európa felé, Jugoszlávia mibenlétéről „elmélkednek”, a köztes világ frusztrációitól megvadulva, egymásnak esve, egymást állatként idomítva akár. Az előadás koreográfiája egy eksztatikusba hajló rockkoncerté: szólóban vagy kisebb csoportokban énekelnek, beszélnek, ordítanak, fetrengenek vagy nevettetnek a színészek. Az erőszakot értetik meg. Ez nem az elit színháza. Ez a színház mindenkié, ha már Európa nem az.

Szabadka, november 19. és 18.

szerző
Artner Sisso
publikálva
2016/50. (12. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

A hatalom kegyéből
CBA a Várban
Trump irányváltása
Interjú Charles Gatival
Óriási könyvmelléklet
Nádas Péter, Orhan Pamuk, világirodalmi sikerlista
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...