„Én voltam a csütörtök” - Für Anikó színésznő

szerző
Köves Gábor
publikálva
2017/5. (02. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Beletörik-e a színész nyelve, ha egy este során többször is ki kell mondania, hogy „Hochroitzpointner”? Milyen hatással van az emberre az AC/DC? Miért megszívlelendő Harvey Keitel italreklámja? Az Örkény Színház művészével kitárulkozásról és írói vénáról, Montágh Imre zsenialitásáról és az autóvezetés színészi hasznáról is beszélgettünk.

Magyar Narancs: Dsida Jenő és Határ Győző egy-egy versét szavalja az Örkény immár második verses estjén, az Anyám tyúkja 2.-ben. Volt választási lehetősége?

Für Anikó: Dsida és Kosztolányi között választhattam, mondhattam volna még Kosztolányitól a Halotti beszédet, de az Elárul, mert világít című Dsida-verset jobban a magaménak éreztem. Zsigeri választás volt, nem vagyok egy Dsida-szakértő, nem is szeretnék ilyen színben tetszelegni, annyi történt, hogy ez a vers talált be jobban.

MN: Az első Anyám tyúkjában József Attila Altatóját szavalja mint egy anyai könyörgést. Ebben a sajátos „aludj el szépen, kis Balázs”-ban a saját anyai sirámai is benne voltak?

FA: Hogyne. Az az érzés, amit este fél tíz körül érzek, amikor tudom, hogy még háromezerhatszáz dolog vár rám, és még nekem is aludnom kéne egy kicsit, de a gyerek nem enged. „Imádlak, de aludj már el, a jóisten áldjon meg!” – ez van benne. Ez, azt hiszem, minden szülőnek ismerős, különösen a késő esti órákban.

MN: Mostanában elég otthonosan mozog Bécsben, a múlt század első felében: a Mesél a bécsi erdőben az ifjú nácit kitartó trafikosnőt alakítja, az ugyancsak az Örkényben futó Bernhardi-ügy­ben pedig egy karrierista orvosnőt, aki nagyon szeretné megkaparintani a zsidó származású Bernhardi professzor pozícióját.

FA: Nagyon szeretem ezt az orvosnőt játszani, bármennyire is visszataszító figura. Karrierista alak a századelő Bécsében. Van itt jó adag antiszemitizmus, de inkább a nő férje az, aki ezt a vonalat hivatalból is képviseli, maga a doktornő szerintem pusztán trendinek tartja a helyzetet: ha egy feltörekvő hatalmi struktúra fúj valakire, itt történetesen a zsidó Bernhardira, akkor ő – már csak puszta karriervágyból is – a magáévá teszi ezt a szemléletet.

MN: Schnitzler egy elég komisz nyelvtörőt is beleépített a szövegbe. Amikor a darabban szereplő orvostanhallgatót Hochroitzpointnernek nevezte el, ezzel aligha könnyítette meg a színészek dolgát.

FA: Érdekes, nekem a Hochroitzpointner simán megy, ellenben egy olyan mondat, mint a „Felhívom a mamát”, jobban ki tud fogni rajtam. Azért így is fennáll a Bernhardi-ügyben a bakiveszély. Kimondva nem tűnik nehéznek, értelmileg sem olyan rettenetesen bonyolult, de egy olyan mondatban, mint az „akkor viszont kérném a legrövidebb időn belül összehívni a hely végleges betöltéséről döntő igazgatótanácsot”, azért van kihívás. Ezt végigpörgetni érzelmek nélkül, mert a szerep így kívánja, nem egyszerű. Ezek a szárazon előadott, technokrata mondatok nekem nem könnyűek. Ehhez képest egy Hochroitzpointner semmiség.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Mi a teendő az ilyen rettegett mondatok előtt?

FA: Erre valók a csodálatos Montágh Imre bebeszélési gyakorlatai. Nekem még megadatott, hogy a főiskolán tőle tanuljak, az első évben beszédtechnikára tanított bennünket. Ezután érte az a tragikus baleset. Csillogó ember volt, lenyűgöző humorral, műveltséggel és egyéniséggel. Ilyen egy sziporkázó, szuper tanár. Ha halbiológiát tanított volna, az is érdekelt volna. A Tiszta beszéd című könyvéből tanultunk meg beszélni. Van egy hat versikéből álló bebeszélő gyakorlata, ami úgy horizontálisan, mint vertikálisan átmozgatja az ember beszélő konstrukcióját. Ezzel szoktam bemelegíteni. Amíg élek, és meg kell szólalnom nyilvánosan, a Montághtól, majd a Ságodi Gabriellától tanultakat fogom használni.

MN: Hol szokott melegíteni?

FA: Az autó szövegmondásra remek hely. A Montágh-módszert némi démoszthenészi technikával egészítettem ki: nem kavicsot teszek a nyelvem alá, hanem a hüvelykujjamat a számba. Képzelje el, egy középkorú nő ül a volánnál, ujja a szájában, és közben maga elé beszél – nem szívesen tenném ki autóstársaimat ennek a látványnak, ezért ezt inkább piros lámpánál nem csinálom. Elég sokat autózom, sokat tudok gyakorolni közben. Nem Budapesten lakom, ha a munkám nem ide kötne, nem nagyon fordulnék meg a városban. Nomádlelkű vagyok, és természetközeli ember.

MN: Ha épp szenvedélyes karaktert gyakorol, vadabbul is vezet?

FA: Egy állat vagyok az utakon, szereptől függetlenül. Ezt nem én állapítottam meg, hanem az elfogulatlan közvélemény. Megtévesztő, halványkék kis autóm van, nyomom a gázt, szeretek dinamikusan vezetni, miközben teljes hangerőn hallgatom a jó kis döngölős zenéket. Nekem a zene és a tánc lételemem. Felvettek még régen a balettintézetbe, de aztán nem iratkoztam be, mert úgy döntött a család, hogy legyen gyerekkorom.

MN: Táncolni, gondolom, nem beszédgyakorlat közben táncol?

FA: Nagy táncdeficitem van. Ahol a korombeliek táncolnak, ott pocsék a zene. Meg hát, hogy nézne ki, hogy egy ötvenes csaj eldobja az agyát. Egy-egy premierpartin azért néha még előfordul. Volt nagyon-nagyon régen egy jó kis hely, ahol ezt megtehettem büntetlenül: az Almássy téren a Nincs pardon. Itt egy időben törzsvendégnek számítottam. Amikor én még kissrác voltam. Ha jó kedvem van, gondolkodás nélkül az asztalon tudok táncolni. Ehhez nem kell más, mint az AC/DC-től a Thunderstruck.

MN: Amikor legutóbb a Narancsnak nyilatkozott, a Kupido című előadás kapcsán a kollégám arról faggatta, miként éli meg, ha történetesen fehérneműben kell végigjátszania egy előadást. Éppenséggel a Mesél a bécsi erdő trafikosnője sem az a begombolkozós szerep.

FA: Tasnádi István saját bevallása szerint a Kupidót úgy írta meg, hogy én inspiráltam a főhősnőt. Ebben a darabban egy házaspár úgy próbálja felfrissíteni a szerelmi életüket, hogy az asszonyka javaslatára lemennek egy swingerklubba. Ez egyébként körülbelül annyit segíthet, mint köhögés esetén valakinek párnát szorítani az arcára jó sokáig. Tasnádi annyira elképzelhetetlennek tartotta rólam, hogy ilyen helyzetbe belemenjek, hogy mint mondta, pont ezért érdekelte, hogyan reagálnék. És abszolút igaza is volt, én tényleg soha nem mennék ilyen helyre.

MN: Szóval a Mesél a bécsi erdő is elég kitárulkozósra sikerült.

FA: Nézze, nekünk ez a dolgunk! Önök a kitárulkozásról kérdeznek, mi meg kitárulkozunk. Mondjuk, fizikai értelemben én nem vagyok ennyire kitárulkozó, jó filmszerepeket adtam már vissza, csak mert vetkőzni kellett volna. Pályakezdő koromban kipróbáltam, tán még a neten is fent vannak az idevágó filmrészletek – vajon kik lehetnek azok a szorgalmasak, akik ezeket feltették? –, de olyan pocsékul éreztem magam, hogy azt gondoltam, hagyom inkább a dagadt ruhát másra. Harvey Keitel fogalmazta meg nagyon jól egy italreklámban, hogy színpadra lépni olyan, mintha az ember meztelenre vetkőzne. Nem kell ahhoz ténylegesen meztelenre vetkőzni, hogy az ember meztelenül érezze magát. Ilyen furcsa szakma ez a miénk. Nemrég, az Anyám tyúkja 2. bemutatója után, késő éjszaka vezettem haza, de a Gábor Áron utca alján félre kellett állnom, hogy leírjam, ami a színészetről eszembe jutott. Persze csak magamról tudok beszélni. Szóval ezt írtam le: „mazochista szeretetvágy, introvertált exhibicionizmus és a psziché tematikus öntisztulása”. Ezt muszáj volt leírnom akkor és ott az éjszaka közepén. Most még azt tudnám hozzátenni a saját gondolatomhoz és Harvey Keitel szavaihoz, hogy a színészet egy speciális elmebetegség. De imádom csinálni.

MN: Érzi magában az írói vénát?

FA: Egy online női magazinba heti rendszerességgel írtam. Én voltam a csütörtök. Ők adták a témákat, én meg leírtam, ami eszembe jutott róluk. Szubjektív agymenés volt ez egyoldalnyi terjedelemben. Mi tagadás, élveztem. Emellett gyakorlott kiállításmegnyitó is vagyok, sok képzőművész barátomnak nyitottam meg a kiállítását. Iparművésznek készültem, azt ugyanazért nem csinálom, amiért nem erőltetem az írást: mert csak nagyon jól érdemes valamit csinálni, és mint kiderült, korszakos író talán nem vagyok.

MN: Az egyik legrégebben futó előadás, amiben most is játszik, a nőNYUGAT. Változott valami az évek során, ahogy a Nyugathoz kapcsolódó nőalakokat látja?

FA: 2010-ben kezdtük, a századik előadásnál tartunk. Épp a minap viccelődtünk azon a színésztársaimmal, hogy a sejtháztartásunk azóta teljesen lecserélődött. Török Sophie-tól Harmos Ilonáig, Kaffka Margittól Bőhm Arankáig, Simonyi Máriától Holics Jankáig mindenkit játszom, ahogy a többiek is. Vagyok Szabó Lőrinc és Babits is, egyedül talán Móricz Zsigmond nem vagyok. Sok minden más értelmezést kapott az évek során a megélt, személyes történeteim tükrében. Van, ami hat év elteltével fájdalmasabban szól, van, ami pasztellesebb lett. Ez alatt az idő alatt mindannyiunkkal megfordult a világ. A gyerekek felnőttek, újak születtek, párkapcsolatok változtak, szülők haltak meg. Amit biztosan másként mondok, az „Az én két fáradt asszonykezem, hogy milyen lágy, amikor simogat…” kezdetű Kaffka Margit-vers. Úgy alakult az életem, hogy ez a vers aktuálisabb ma, mint volt hat éve.

szerző
Köves Gábor
publikálva
2017/5. (02. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 1 reuters
    reuters
    2017. február 16., csütörtök 23:00
    De jó!

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Kultúrharcok
Bajban a Müszi és a Snétberger-központ
Médiahatóság és versenyhivatal
Hogyan asszisztáltak a médiapiac letarolásához?
Ripp Zoltán írása
Újrajátsszák 2014-et
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...