Ahogy rendező, író, társulatvezető és színész – hiszen mindez együttvéve ő – nevét sem viseli ma egyetlen színházi csapat sem, legfeljebb a tánc területén találunk hasonlót, mint a Hodworks (Hód Adrienn) vagy a Frenák Pál Társulat.
Függetlenség
A húsz év – fogalmazzunk derűlátóan: az első húsz év – alatt hatalmas tőkét halmozott fel a társulat: óriási, húsz darabból álló repertoár, népszerű előadások, stabil, sőt rajongó közönség, kiemelkedő nézőszám, ma már jelentős jegybevétel és taopénz, ami a valódi függetlenséghez is elvezethet. Mindez hosszú út eredménye. És nem biztos, hogy ma is létre tudna jönni hasonló életmű és hasonló társulat. Elég körülnézni: a független társulatok közül hány tudott talpon maradni a 2010-es drámai fordulat után, amikor módosították az előadó-művészeti törvényt, amelyből eltűnt a teljes színházi területre korábban kötelezőként előírt 10 százalékos támogatás, a kifizetések pedig folyamatosan csúsztak. Ez a területet súlyosan demoralizálta. Eltűnt a Hoppart, a Bodó Viktor-féle Szputnyik társulat, és kihullottak még sokan. A Pintér Béla és Társulata (PBT) 2009-ben 70 millió forint működési támogatást kapott a minisztériumtól, 2010-ben ez 45 millióra zuhant, s azóta is egyre kevesebb, az idén már csak 28 millió. Ha nincs a magas néző- és előadásszám és így a jegybevétel, ami persze csak hosszú évek kitartó munkájával tud összejönni, a talpon maradás is kérdéses volna; a mai támogatási körülmények pedig a független színházak esetében ilyen „tőke” létrejöttét nem teszik lehetővé.
A működési támogatások odaítélésében részt vevő kurátor, Jászay Tamás arról beszélt lapunknak, hogy ma a zászlóshajó PBT mellett a Stúdió K, a Forte Társulat, a Maladype Színház, valamint a színházi nevelésre szakosodott társulatok a független színházakra szánt összeg felét kapják. „A fejlődést a támogatási keret minimum megduplázása, a rendszer finomítása – a színházi nevelés saját keretének létrehozása –, valamint az említett kiemelt csapatoknak szóló hároméves támogatási rendszer adná, ami nem kötelezné a társulatokat új bemutatóra. Ez a hároméves támogatási rendszer 2010-ben tervbe volt véve, de a bevezetése előtt a minisztérium visszakozott. A három évre szóló támogatás némi levegőhöz jutást, szabadságot adna. Nonszensz, hogy egy olyan társulatnak is, mint a Pintéré, minden évben a nulláról kell pályáznia” – mondja Jászay.
A Szkéné Színházban fellépő társulatnak nincs saját (kizárólagos) helye, az utóbbi években a Trafóban és az Átriumban is játszanak, ahol új és sokkal nagyobb közönséget érnek el; s mint Enyedi Éva színész-dramaturg rámutat, a Katonában bemutatott Pintér-előadások is olyan nézőkhöz jutnak el, akik még sosem jártak a Szkénében.
„Tavaly a nettó bevétel valamivel több mint 178 millió forint volt, a 30 milliós támogatás ennek az összegnek nem egészen a 17 százaléka” – tudom meg Inhaizer Gyula gazdasági munkatárstól, tehát egyedülálló működési siker az, hogy ilyen előadás- és nézőszámot, jegybevételt tud felmutatni a társulat. Taót csak 2017 szeptembere óta vehetnek igénybe (az Átriumban játszott előadások után), ebből a forrásból tavaly négy hónap alatt 15 millió forint bevételhez jutottak, amit realizálni is tudnak; a Szkénében és a Trafóban megbízási díjért játszanak. „Ugyanakkor közpénz, vagyis a pályázatok és a tao nélkül egy ma 3500 forintos PBT-jegy ára 6300 forint lenne” – számol Inhaizer.
Pintér Béla és Enyedi Éva is megerősíti, hogy a társulat tagjai ma nem keresnek rosszabbul, mint más színházakban, a valódi függetlenség ehhez sokat tett hozzá, hiszen tíz éve ez még nem volt így. Ugyanakkor hatalmas teher is olykor az elvileg 20-ban limitált, valójában inkább 23-24-es előadásszám egy hónapban, plusz az új darab próbája; sokszor dupláznak is egy nap. Maga Pintér minden darabjában játszik, emellett ír és rendez, és sokat próbál. A művészi teljesítmény, a magas előadásszám, a jókora nézői érdeklődés mögött hatalmas személyes és társulati munkabírás áll.
A társulat első, 1998-as bemutatója, a Népi rablét után a második darab, a Kórház, Bakony megkapta a Színikritikusok Díját, a 2000-es évek elején pedig legalább öt kritikusdíjat kaptak a „legjobb független előadás” kategóriájában. A 2002-es Parasztopera a „legjobb szórakoztató/zenés előadás” díját nyerte el.
Ugyan a magyar neoavantgárdban és Halász Péter színházában ismerős volt az „írja, rendezi, játssza” modell, az úgynevezett szerzői színház, és a nyugat-európai független színházban is elterjedt az elmúlt évtizedekben, a 2000-es évek elején ez a forma újra szokatlanná vált.
Pintér pályáján a ma is játszott és nemzetközi karriert befutott, 2002-es Parasztopera műfaji, esztétikai fordulatot hozott, amelynek a bemutató körül ugyancsak meg kellett küzdenie az elfogadtatásáért: volt kritika, amely a barokk zenét a népzenével ötvöző, fordulatos történetszövésű művet éppen műfajilag nem tudta elfogadni („ez nem opera”), és a színészeken színvonalasabb („operai”) éneklési technikát kért számon. Idővel Pintér drámaíróként is egyre jobb műveket hozott létre, az elmúlt években kétszer is kapott a kritikusoktól elismerést a legjobb új magyar dráma kategóriában (Titkaink, A bajnok). A szerzői hullámvölgyek is inkább a megírás hiányosságainak tudhatók be, az alapanyag volt halványabb, nem a rendezés vagy a színészi munka. Ahogy Pintér fogalmaz, az ő munkája koncentráltságán múlik egy jó darab létrehozása, és nincs borzasztóbb, mint amikor látja, hogy valami nem működik és nem is tudja kijavítani.
Az egyedi játéknyelvnek is időre volt szüksége, amíg a kritika elfogadta: Pintér színészeinek – a társulat kezdeti időszakában úgynevezett profik nem voltak – egyszerű, olykor teátrális gesztusokkal élő, groteszkbe, ironikusba hajló, máskor erős érzelmi színekkel dolgozó játéka igencsak eltért a kifinomult, realisztikus magyar játékhagyománytól, de a függetlenek játéknyelveitől is. Jómagam aluljátszásként írtam le ezt a módszert, ami az európai színjátszásban látható, egyre egyszerűsödő színészettel kapcsolható össze. A kanonizálódás, elfogadás rögös útját jelzi az is, hogy legalább három Pintér-darabban szerepel színikritikus; Pintér – olykor felismerhetően, valódi figurákról mintázva őket – visszavág bírálóinak.
Családi és közéleti
Az irónia és a groteszk a kezdettől kíséri darabjaikat, de a személyes és közéleti témák fokozatosan nyíltak ki előadásaikban. A családi traumák feldolgozásából fontos előadások születtek (Anyám orra, Sütemények királynője, A démon gyermekei). „Mi a magyar most?” – kérdezi Pintér megannyi darabjában: mi a népi kultúra öröksége, milyen a mitizált magyar falu és a „parasztok” jelene, hogyan integrálható a kortárs színházban a népzene és néptánc. Ez az örökség – főleg a néptáncos-népzenei – több újabb kori darabjában is benne van, a dramaturgiailag integrált zene és tánc meghatározó, ahogy az élő zene is. A családi történetek felől tematikusan egyre inkább a magyar (közel)múlt felé mozdult, az elmúlt években a közéleti jelen kezdte érdekelni. Legendás mondata 2014-ből: „Az előző kormány pénzt adott, a jelenlegi témát.” Már második előadásában, az 1999-es Kórház, Bakonyban is kritikusan szemléli a magyar kórházi rendszert, Észak-Erdély „visszatéréséről” egyedülálló történetet mesélt a szintén zenés Gyévuskában. Foglalkoztatta és foglalkoztatja a nemzetieskedő szólam, a magyar társadalmi önkép, a „nagyságunkhoz”, hősiességünkhöz való viszony, amit például a kivételes Kaisers TV-ben vizsgált.
Pintér egyik fő erénye, népszerűségének záloga, hogy esztétikai-műfaji újításai mellett mindig közérthető, „fogyasztható” marad. Akár szórakoztató népszínházként is leírható, miközben témáiban kritikai szellemű, politikus színház. A vállalások sokrétűek tehát, és mint a Katonában bemutatott A bajnok bizonyítja, igazi kockázatot is rejtenek. A humor, az ironikus látásmód fontos eszköze a sötét témák, helyzetek ellenpontozásának. Pintér szappanoperásan bonyolult, pergő történeteket ír a giccs, a pátosz és az elidegenítés finoman egyensúlyozó, bonyolult dramaturgiájával; referenciái szerteágazóak, de történetei egyszerűbben is befogadhatók.
Húsz év alatt majd’ két tucat darabot mutatott be a társulat, ezek zöme megy ma is; a nem sikerült darabokat veszik le (számomra az Árva csillag, A soha vissza nem térő, Párhuzamos óra, Bárkibármikor, Szívszakadtig voltak ilyenek). Ma már inkább megbukniuk nehéz: önkritika, önvizsgálat kell ahhoz, hogy ne játsszanak valamit, hiszen nézőjük valószínűleg mindenre volna. „Hosszúak a várólisták, a Szkénében egy, az Átriumban három perc alatt fogynak el a jegyek. Sokkal többet is játszhatnának, ha bírnák” – mondja a közönségszervező.
A társulat sokat változott az elmúlt húsz évben, de a színészek – Thuróczy Szabolcstól Enyedi Éváig és Szalontay Tündéig, Tóth Józseftől Szamosi Zsófiáig, Friedenthal Zoltántól Stefanovics Angéláig – mind beszélik ezt az egyedi játéknyelvet, s e játékmód fontos alkotóelemeként saját személyiségüket és személyességüket hozzák színpadra. Többen itt váltak igazán ismertté. A társulat néhány, a független területen dolgozó sztárral (Csákányi Eszter, Mucsi Zoltán) bővült az elmúlt években.
Pintér munkáiról kezdetben nehéz volt elképzelni, hogy külföldi érdeklődésre tarthatnak számot, annyira lokálisnak, specifikusan magyarnak tűnhetnek, s annyi helyi referenciával bírnak. Nem így történt: sokat utaztak, a „legmagyarabb” Parasztoperától kezdve a Szutyokon át a Kaisersig számos európai fesztiválon jártak, a Titkainkról pedig a The New York Times is elismerően írt, amikor Amerikában turnéztak. Jelenleg A bajnok amerikai társulattal való bemutatásáról tárgyalnak. Pintér legközelebbi munkatársa, Enyedi Éva színész és dramaturg szerint két évtizedes sikerük záloga a „megbízható színvonal húsz éven át, amelyben nyilván voltak hullámvölgyek”. Kérdésemre, hogy mi volna a fejlődés célja, Pintér ezt válaszolta: „A következő előadásnak jól kell sikerülnie. Minden jelenlegi tudásomat, erőmet bele kell adnom. Arra törekszem, hogy megtartsam az alkotói frissességet, önkritikusságot, őszinteséget.” Decemberi bemutatójuk, melyet a Népi rablét húsz évvel ezelőtti premierének napjára időzítenek, a Jubileumi beszélgetések címet viseli; a darab összegzés, önvizsgálat, az elmúlt két évtized mérlege lesz.
