Hajdúnánás soha nem volt vasúti csomópont, átszállóhely, de még csak egy nagyobb város kirándulóinak célpontja sem. Szárnyvonalként éldegélt mindig, már ha vasúti szempontból vizsgáljuk a település létmódját. Siránkozni legfeljebb a valahai - vagy talán azt is mondhatjuk: igazi - épület miatt lehet. Az egykoron itt állt díszes, fafaragásos, földszintes indóházra s az őt körülölelő szép kis parkra ma semmi nem emlékeztet. És ennek megfelelően nem is emlékszik rájuk senki. Legfeljebb, ha vasúttörténeti albumban vagy ritka képeslapon (no, meg az interneten) lehet őket megtalálni.
Csak az igyekezet
Persze könnyen elképzelhető, hogy ebben is az anyaállomásra akart hasonlítani Hajdúnánás, de Debrecennek legalább annyi mentsége van mai, arctalan felvételi épületére, hogy az egykor ott álló, Pfaff Ferenc-féle nagyszerű állomást a világháborúban a földdel tették egyenlővé, így a cívisek kénytelenek voltak egy újat építeni maguknak. Hajdúnánás esetében bombatámadásról nem lehetett szó, így csak egy "jól" sikerült, hetvenes évekbeli modernizációra tudunk gyanakodni. Mindenesetre bárkik is csinálták, alapos munkát végeztek. A mai épület századfordulós elődjéhez képest jóval mogorvább, van benne valami bunkerszerű, különösen, ha indokolatlanul masszív beton tetőszerkezetére pillantunk. A vörös téglából rakott falak otthonosságát szinte agyonnyomja ez a szürke sapka. Még jó, hogy alulnézetből kevéssé feltűnő, így az utasok nyugodtan sétálgathatnak az alumíniumlapokkal borított négyszögletű oszlopok, ütött-kopott beton virágládák között, amik így együtt különösen akkor nyújtanak megkapó látványt, amikor a hirtelen leszállt estében a fehér, gömbölyű lámpatestek szórt fénnyel világítják meg a peront.
Ugyanakkor látszik az igyekezet is, az épület néhány éve ráncfelvarráson esett át. Kívülről ennek kevés a nyoma, de a belső tér, a váróterem egészen barátságos lett. Mondjuk, hangulatra akár egy rendelőintézettel is összekeverhetnénk, de ez már csak így szokott lenni. Egyencsempe és hipószag - az Ibusár némelyik jelenetéhez tökéletes díszlet lenne. Viszont nagy örömünkre megtartották az eredeti ülőalkalmatosságokat. Két nagydarab, kör alakú falap, egymással kilencven fokos szöget bezárva, ilyen a szék. Ebből két sor található a váróterem közepén, különösebben nem kényelmes, de legalább szép. Ahogy szép a felújítás előttről átmentett, kissé napszítta fali dekoráció is: méltóságteljes szarvasbika gázol át egy búzamezőn. De a leglátványosabb új elem a pénztárfülke. Korábban itt egyetlen kicsi, berácsozott ablak foglalt helyet, az is általában el volt függönyözve valami sárga ronggyal, a kiszolgálás ugyanis csak a vonatok érkezése előtt húsz-huszonöt perccel indult meg. Ehhez képest a mai, kamionszélvédő méretű plexitábla mögött a jegykiadó kollégák sem hiszem, hogy vitatnák a modernizáció feltartóztathatatlanságába vetett hitünket.
A 109-es
De azért néha jó a múltba révedni. Elképzelni például azt, hogy milyen nagyszerű pillanat lehetett, mikor hosszas tervezgetés és huzavona után 1884. október 5-én, Debrecen, Hajdúböszörmény, Hajdúdorog és Hajdúnánás elöljárói hivatalosan is megnyitották a Debrecen-Hajdúnánás vonalat. Amit aztán a következő évben meghosszabbítottak előbb Büdszentmihályig, majd Tiszavasváriig, legvégül pedig eljutottak vele Tiszalökre, s ez egyben azt is jelentette, hogy a 109-es szárnyvonal kijáratot nyert a 111-es irányába. Tehát ettől fogva, ha valakinek éppen ahhoz jött meg a kedve, akár az Ohat-Pusztakócs-Polgár-Nyíregyháza vonalra is könnyedén át tudott szállni.
Ez természetesen ma sincs másképpen, a 109-es vonal szerelvényei Tiszalöktől szállítják utasaikat Debrecenig és vissza. Legfeljebb a gépek cserélődtek le, a gőzösöket dízelmozdonyok, majd Bzmot típusú motorkocsik váltották, azaz a csühösök, ahogy a helyiek és a vasútbarátok becézik őket. Egy időben interpici járt itt, volt is presztízse, de aztán, ahogy a legtöbb vonalon, a 109-esen is megszűnt a szolgáltatás.
De nem csak ez szűnt meg. A resti is bezárt. Az üzlethelyiség kiadó, ki tudja, mióta, de valószínűleg jó ideje - erre utalnak az egykori bejárat elé befordított padok és az, hogy a kicsit távolabbi raktár ajtaja tárva-nyitva áll, az épület teteje beszakadt. Pedig nagy élet volt itt egykor, persze nem csak az utazók csináltak forgalmat. A helynek törzsközönsége volt, sőt legendás alakjai, saját halottai is. A környékbeli férfinép állandó munka híján itt töltötte ideje nagy részét. Nyaranta egy kerthelyiséget is összehozott a tulaj, ami, bár csak néhány, a váróterem elé kirakott bádogasztalt jelentett, a ritkás vonatforgalomnak köszönhetően igazán hangulatos, zavartalan kis terasz volt. Mindennek vége, de talán nem reménytelen a helyzet, hogy mást ne mondjunk, munkanélküliség van ma is. A 109-es vonalat nem szüntetik meg, úgyhogy a hajdúnánási állomás is kitart (és kitart a két, közigazgatásilag hozzá tartozó megállóhely, Hajdúnánás-Vásártér és Tedej is), bár kicsit szürkén, mégis fix pontként egy olyan városkában, ahol nem megáll, hanem folyamatosan áthalad az idő. Napi tízszer, oda és vissza.
