Magyar Narancs: Nemrég egy interjúban így fogalmaztál: „Azok a pácienseim, akik alapvetően félelemben élnek, kezdik egyre jobban érezni magukat, mert most minden ember azt csinálja, amit ők mindig is tesznek.” Nagyobb lenne a félelem bennünk manapság?
Feldmár András: Ha én kétezer évvel ezelőtt élnék, a praxisom nagyjából ugyanaz lenne, mint most. A pszichoterápiában nincs fejlődés, az emberi problémák alapvetően nem változnak. Ami egy családban történik, ahogy egymással bánunk, az mindig problematikus volt, most is az. Ami a félelmeinket illeti, én például úgy negyvenéves koromig majd’ minden döntésemet félelemből hoztam. Tehát ha volt alternatíva, elkerültem a félelmetes helyzeteket. Tulajdonképpen az evolúció erre késztet minket. Az evolúciót nem érdekli a boldogság, csak az, hogy mielőtt meghalsz, legyen gyereked. Ahhoz, hogy ne halj meg idő előtt, arra vagy ráhangolva, hogy kerüld el azt, ami veszélyes – vagy ami annak látszik. Erre való a félelem.
De az evolúció hibája – ami miatt lehet, hogy mi, az emberek ki fogunk halni, mint a dinoszauruszok – az az, hogy általánosítunk: ha valaki egyszer bántott, akkor elkerüljük mindazokat a nőket, férfiakat, helyzeteket, akik, amik emlékeztetnek rá. Maradunk inkább egyedül, mintsem reszkírozzunk. Nem tudjuk megkülönböztetni, hogy kiben lehet bízni és kiben nem. Mert ha nem engedlek be, akkor sosem tudom meg, milyen lett volna, ha beengedlek. De ha beengedlek, pedig jobb lett volna, ha nem teszem, akkor az nagyon fájdalmas lesz. Tehát az ára annak, hogy hátat fordítunk mindennek és mindenkinek, csekélyebbnek tűnik, mint annak az ára, hogy veszélybe hozzuk magunkat. De sajnos minden, ami izgalmas, az veszélyes. Ami nem veszélyes, az unalmas.
Tehát amikor észrevettem, hogy eddig a félelmem vezetett, elgondolkoztam, mi lenne, ha mostantól inkább a vágyam lenne az iránytűm. Azután mennék, amire vágyok, s nem attól menekülnék, amitől félek. És akkor megváltozott az életem. Már voltak gyerekeim, és észrevettem, hogy ők mindig csak a vágyaik után mennek. Az ő életük kezdete ugyanis nem volt olyan fájdalmas, mint az enyém. Nekem ahhoz, hogy túléljem mindazt, amibe születtem, nagyon fontos volt, hogy elkerüljek mindent, ami félelmetes. Nekik szerencsére nem volt erre szükségük. Ők megengedhették maguknak, hogy a vágyaik után menjenek.
Terápiában abban segítek az embereknek, hogy megtanuljanak ne általánosítani. Volt egy, a Monarchia idején Bécsben született író, Jean Améry, aki leírta, miért nem akar élni: nem tud bízni senkiben, mert szerinte mindenki arca mögött lehet egy gyilkos, és nincs igazságosság, mert akik őt bántották, azoknak nem kellett felelniük a tettükért. Találkozott velük a háború után és azt látta, hogy kávéházban ülve élvezik az életet. Így azt gondolta ez az író, hogy olyan világban, amelyben ilyen mérhetetlen igazságtalanság történhet, és nem lehet senkiben megbízni, ő nem akar élni. Azért írta a könyvet, nehogy azt higgye bárki, hogy őrült, amiért megöli magát. Racionálisan elhatározta, hogy ilyen világban ő nem akar játszani, elküldte a könyvet a kiadónak, majd megölte magát.
Azoknak, akik hasonlóan deprimáltak, megmutatom, hogy ha gyakorolnak, meg lehet látni, kiben bízhatnak, kiben nem. És hogy mit lehet tenni azért, hogy a világot igazságosabban hagyják itt, amikor meghalnak, mint amikor beleszülettek. És akkor esetleg érdemes élni.
MN: Tehát ahhoz, hogy megszerezzük a megkülönböztető bölcsességet, hogy kitől féljünk s kitől ne, bele kell menni helyzetekbe, tapasztalni kell.
FA: Igen, és ez veszélyes lehet, de ha belemegyünk, kiderül: legtöbbször nincs veszély. Erre csak felfedezés útján jöhet rá az ember. Úgy hatéves lehettem, amikor Mátraszentimrén, ahol akkoriban nyaraltunk, összebarátkoztam egy tizenöt év körüli juhász fiúval. Egy gyönyörű napos délután ültünk egymással szemben, birkákkal körülvéve, ő cigarettázott. Azt kérdezte, akarom-e látni, ahogy kifújja a fülén a füstöt. Persze hogy akartam. Teljesen ártatlan voltam. Azt mondta, nyújtsam oda neki a kezem és csak nézzem a füleit. Egy nagy slukkot vett a cigarettából, majd kioltotta a kezemen. Megégetett, amíg én a fülét néztem. Sírva elfutottam. Ezután egy darabig senkivel nem akartam barátkozni, mindenkitől féltem. Mert én akkor nem feltételeztem, hogy ez a fiú képes lenne arra, hogy bántson. Aztán azt gondoltam, hogy hát a parasztfiúktól kell félnem, de persze az sem volt igaz. Végül rájöttem, hogy csak ettől az egy embertől kell félnem. Ha őt elkerülöm, akkor jó. Ott kezdtem el megtanulni, hogy ne általánosítsak.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
