Én azonban soha semmiféle akadályt nem gördítettem az elé, hogy a magyar stílus tekintetében föllendülés legyen, sőt annyira megyek, hogy ha valamely, bár téves irányzat mutatkozik, ha az új, annak tért kell adni, mert hátha kifejlődik. (...) hogy tehát ilyen szecessziós irányú stílus a vezetésemre bízott tárca körében a jövőre ne igen legyen lehetséges, iparkodni fogok ezt megakadályozni, de az igazi magyar stílust ez alatt nem értem." Lyka Károly idézi 1902-ben az általa irányított Művészet című lapban Wlassics Gyula, a más vonatkozásokban szebb emlékű vallás- és közoktatásügyi miniszter élénk helyeslést kiváltó parlamenti beszédét, hogy aztán részletes művészettörténeti elemzés után levonja a következtetést: "Kötve hisszük ugyanis, hogy sikerülni fog egy oly hivatalos anya-mikrometert beszerezni, a mellyel majd meg lehet állapítani a 'szecessziós stílus' és a 'magyar stílus' közt hirdetett különbözetet és távolságot, a mely két ilyfajta művet egymástól elválaszt."
Száznyolc évvel később is csak annyit tehetünk hozzá ehhez, hogy ha a szélső pontokon, tehát a szecessziós kezdetek és a kifejlett magyaros irányzat végpontja között érzékelhető is az a bizonyos "különbözet és távolság", az elmozdulások, átbillenések érzékeléséhez változatlanul szükség volna arra a bizonyos anya-mikrometerre. Vagyis persze semmi szükség rá, hiszen éppen az az érdekes az előző századforduló környékén készült lakberendezési tárgyakban, hogy elég szoros egységbe olvadnak az egykor különféle forrásokból nyert stíluselemek, motívumok, apró részletek.
Molnár Ferenc Az üvegcipő című darabjából, az idősödő műbútorasztalos és a zsenge cselédlány könnyes-édes történetéből vették a címet, amely láttatóan írja le a tárgyak kissé fájdalmasan nemes hangulatát. A kiállításon bemutatott bútortervezők egy része (Lechner Ödön, Wiegand Ede, Lajta Béla stb.) építész (is) volt, és épületeik jobban tükrözik a "magyaros" törekvéseket, mint bútoraik, amelyek néha - de nem mindig - még egy korábbi, nehézkesebb ízlésvilág nyomait is őrzik dühödten burjánzó díszítéseikkel, súlyos formáikkal. Kivétel ez alól a nyitó darab, egy elvileg jelentéktelen berendezési tárgy, egy hatalmas, de annál könnyedebb vonalvezetésű hirdetőtábla, amelyet Lechner az általa tervezett Iparművészeti Múzeum számára készíttetett, szép példájaként a részletekre is kiterjedő egységes tervezői gondolkodásmódnak.
A szecesszió - és ez természetesen nem magyar sajátosság - a terjedő és kifinomuló polgári gondolkodásmód és életforma befelé forduló oldalát, intimitásigényét jelzi, ugyanakkor a könnyed, érzékies hangulat, környezet iránti individualista szabadságvágyat is. Mindezt a magyaros stílus folyamatos keresése a közösségi elkötelezettség törekvésével, ugyanakkor egyfajta ősi "természetesség" visszakívánásával egészíti ki. Ez nemcsak a "hosszú századforduló" (1896-1914) egészére érvényes, hanem egy-egy alkotó életművén belül is megfigyelhető. Itt van például a már említett Wiegand - később Torockói, sőt Thoroczkay Wigand - Ede, aki a skót Charles Rennie Mackintosh követőjeként
nemes, tiszta vonalvezetésű
tárgyakat, bútorokat tervezett, ugyanakkor - erdélyi (torockói) népművészeti gyűjtései nyomán - nehézkes és riasztó darabokat is, például hatalmas karosszéket, kétfelől faragott bivalyfejben végződő háttámlával.
Ennek a még visszatekintve is kaotikusnak tűnő stíluskísérletezésnek fontos és átélt indoka volt a magyarság kultúrnemzetként való elfogadtatása, amit például a világkiállításokon való részvétellel lehetett előmozdítani az idomulás és a sajátosságok kidomborítása egységében. (Érintőképernyőkön szerezhetünk benyomást ezeknek a rendezvényeknek az olykor töményen hivalkodó, kevéssé kifinomult látványvilágáról.) Az elvárások felől nézve viszont a kultúrpolitika mellett nem feledkezhetünk meg a megrendelői igényekről, amelyek az ízlés szintjén fokozatosan terjedtek szét az européer arisztokratáktól az egyre népesebb tehetős polgárság felé.
Voltak alkotók, akik a festészet felől érkeztek - vagy kirándultak át, mint például Rippl-Rónai József, aki egyből egy egész enteriőrt tervezett Andrássy Tivadar részére - az iparművészet területére. Horti Pál nevét érdemes itt megjegyezni, aki világkiállítási sikereit követően éveken át az Egyesült Államokban dolgozott, és itt többek között egy hallszekrénnyel képviselteti magát. A rekeszek és fiókok gyakorlatiasnak tűnő kialakítása megint csak egyfajta megállapodott józanságot sugároz, amelynek a részletek finomságai adnak puha intimitást. "Ez a hálószoba mintha csak arra volna teremtve, hogy benne a társadalom becsületes, igaz támaszainak nemzedéke megfogamzzék" - olvashatjuk romlott megütközéssel Diner-Dénes József értékelését egy másik bútoregyütteséről.
A Gödöllői Művésztelep alkotói, Körösfői-Kriesch Aladár, Pálinkás Béla és a többiek munkái a "nemzeti stílus" néhol kevéssé meggyőző, mert erőltetettnek tűnő példái, és újból ránk köszön - ezúttal Torockai - Wigand Ede egy "babószoba"-bútorral, egy kicsit a népies jelleg, még inkább a nagypolgári jómód jegyében. De félreértés ne essék: a kiállítás történeti íve csak a keret, amelyen belül az egyes tárgyakat önálló alkotásként élvezhetjük. Egészen pompás darab például az építész Vágó József berakásos, metszett üveges ellenzője, amely a többihez hasonlóan a terveket megvalósító kézműves iparosok teljesítményét is dicséri. A korszak értékrendszerét pedig az, hogy az esetek többségében az asztalosok, rézművesek, zománcmesterek neve is máig fennmaradt.
Iparművészeti Múzeum, nyitva augusztus 29-ig
