A tízes-húszas évek orosz forradalmárművészei által vizionált utópia ma már inkább disztópia benyomását kelti, ők viszont rendületlenül hittek annak a reménybeli folyamatnak a sikerében, amely "...a piszmogó embertől a gép költészetén át a százszázalékosan elektromos emberig vezet". Az idézet a petrográdi Neurológiai Intézet volt hallgatójától, a már régebb óta hangköltészettel, később pedig híradófilm-készítéssel foglalkozó Gyenyisz Kaufmantól, művésznevén Dziga Vertovtól származik, aki A Donyec-medence szimfóniája című filmjéhez használta föl az általa rögzített hétköznapi hangokat és zajokat. Ennek az ember-gép fixációnak az intézményi lecsapódása volt a Moszkvában 1920-ban létrehozott Központi Munkaintézet, ahol a munkások és a gépek minél szorosabb együttműködését kutatták a biológia és a mérnöki munka szintézisének megvalósítása érdekében, lelkes és széles körű társadalmi érdeklődés mellett. Az intézet részévé vált a Projekciós Színház is, amely azt a törekvést hordozta a nevében, hogy a művészi tevékenység célját többé ne a megvalósult műalkotásban, hanem az ennek létrehozásához alkalmazandó módszerek tökéletesítésében és felmutatásában lássa meg a művész és a műélvező. Ennek érdekében a színpadi mozgást is elemeire bontva igyekeztek analizálni, az egy helyben álló ember által elérhető távolságot tekintve zenei kölcsönfogalommal "oktávnak" mint kiinduló egységnek.
A kiállításnak még csak az elején járunk, de máris kissé szédelegve az egyik orosz kurátor, Andrej Szmirnov lendületes magyarázatától - pontosabban nem is a magyarázattól, inkább a tárgyától, a végtelen lehetőségek hitétől kissé elbódult orosz mérnökök, költők, zenészek, kutatók elszállt, de annál vehemensebben képviselt vízióitól.
Az elkötelezett bolsevik - vagy legalábbis ezt a benyomást keltő - társaság, az élet és a művészet egymással összekapcsolt megújítását célul kitűző gépimádók egyik jellemzője az volt, hogy soraikhoz többnyire polihisztor beállítottságú, nem is feltétlenül fiatal emberek csatlakoztak, akik egyszerre voltak költők, zenészek és biológusok, pszichológusok, fizikusok. A Központi Munkaintézetet irányító Alekszej Gasztyev például ifjú forradalmárból, majd szakszervezeti szervezőből vált a munkamozdulatok tervezésének szakértőjévé, miközben avantgárd költőként a sportversenyekhez hasonló szegecselő és egyéb bajnokságokat tervezett, lelkesen támogatva az említett Projekciós Színház munkáját, amelynek fontos eleme volt a rendszeres gyakorlással kialakított összetett mozgássorok alkalmazása, modellezve a majdani Embergépet. Végül is elég sokáig folytathatta kutatásait, még ha szárnyaló kreativitását alighanem egyre csak nyesegetnie kellett is: csak 1938-ban tartóztatták le szovjetellenes tevékenységért, azután négy kemény hónapon keresztül verték ki belőle "földalatti szovjetellenes szervezetének" a névsorát. Miután ennek alapján elkészült a vádindítvány, már csak két hetet kellett várnia a kivégzésre.
Azt persze előre lehetett sejteni, hogy a kiállításon bemutatott technikai úttörők egy része csak így végezhette, az viszont meglehetősen új információnak tűnik, hogy a korai szovjet hangtechnikai, zenei és egyéb kutatóhelyeken milyen komoly, részben feledésbe merült vagy évtizedekkel később újra felfedezett eredmények születtek. Az, hogy mindezt színházi és filmes összefüggésekben mutatják be, a korban uralkodó összművészeti törekvésekből következik, amelyek olykor a legelképesztőbb dimenziókat öltötték. Visszatekintve nagyon úgy tűnik, hogy az elképzelések zaklatott gátlás- és korláttalansága nemcsak a forradalmi, polgárháborús körülmények káoszát és szorongását tükrözi vagy igyekszik felülírni, hanem vastagon benne van az egyes ember,
az egyén értékének devalválódása,
összeomlása is az ebből következő alárendelődéssel, amelyet csak elmélyít aztán a sztálini terror. Ugyanakkor a lánglelkű újítók a hatalommal akkor még összhangban nem takarékoskodtak a nagy ívű ötletekkel, amelyektől a közgondolkodás átformálását remélték. Arszenyij Avraamov például meg tudta győzni a politikai vezetőket Sziréna-szimfóniája előadásának szükségességéről, amelyet először 1922-ben Bakuban, egy évvel később pedig Moszkvában mutattak be. Kórusok tömege mellett hadihajók ködkürtjei, gyárak szirénái szólaltak meg a toronyból dirigáló Avraamov zászlólengetéseit és pisztolylövéseit követve, a ritmusszekció pedig ágyúdörgésből, gépfegyveres alakulatok által leadott sorozatokból, hidroplánok berregéséből állt, miközben egy átalakított mozdony gőzsípokat szólaltatott meg - akaratlanul is megidézve a megelőző (és a következő) évek gyilkos káoszát. Moszkvában a gőzsípokat már egy hőerőmű berendezései működtették, de Avraamov csalódott volt, kevesellte az engedélyezett ágyúlövéseket, és bántotta, hogy a gépfegyvereseknek sem állt elegendő muníció a rendelkezésükre.
Mindeközben különféle laboratóriumokban lázas kutatómunka folyt az elektromosság hangtechnikai lehetőségeinek kiaknázása céljából. Lev Tyermen (Leon Theremin) 1919-ben találta föl a saját nevét viselő hangszert, az első olyan berendezést, amelyet fizikai érintés nélkül lehetett megszólaltatni kézmozdulatok segítségével. Lényegében két oszcillátor által kibocsátott rádiófrekvenciák interferenciája hozza létre a különleges, kicsit a vonóval megszólaltatott fűrészlapéra emlékeztető hangot, amelynek a magasságát, illetve a hangerejét a kéz finom mozgatásával lehet szabályozni. A hangszer a maga korában hatalmas sikert aratott, főleg Amerikában, ahol Theremin évekig élt, amíg a szovjet titkosszolgálat - amelynek mindaddig szorgalmasan küldte a jelentéseit munkatársairól, de még a feleségéről is - el nem rabolta és haza nem szállította (lásd: Najmányi László: Theremin, Enciklopédia Kiadó, 2006). Hogy nem végezték ki, ezt alighanem csak folyamatosan megjelenő korábbi találmányainak köszönhette, amelyeket főleg a lehallgatási technikák fejlesztésében hasznosított az NKVD kül- és belföldön egyaránt. (Láthatjuk például azt a filmet, amelyen az ENSZ plénuma előtt mutatja az amerikai diplomácia azt a berendezést, amelyet a moszkvai nagykövetségen helyeztek el, egy szovjet úttörők ajándékaként átadott fali dísz belsejében.) Nem árt némi előképzettség, hogy kellően méltányolhassuk a "grafikus hanggal" és a mikrotonális (fél hangnál kisebb hangközű) zenével kapcsolatos úttörő kutatásokat. További zenélő alkalmatosságokkal is megismerkedhetünk, mint például a szintén Theremin által feltalált ritmusgéppel, a ritmikonnal vagy a terpszitonnal, amely annyiban különbözik a teremintől, hogy az előadó egész testének a mozdulatait alakítja át hangokká. Kipróbálni csak a teremint lehet, ami jó mulatság, de miközben érteni véljük az egykori forradalmi révületet, kispolgári individualizmusunk titokban örvendezik, hogy az elektronika továbbra sem szorította háttérbe a hagyományos hangszereket.
Centrális Galéria, Bp. V., Arany J. u. 32. Július 20-ig.
