„Túlnyomórészt munkások”

Olivier Wieviorka történész, az École normale supérieure professzora a francia ellenállásról  

Franciaországban az ellenállást a II. világháborút követő évtizedekben a náci megszállók elleni nagy nemzeti összefogás hősies mozgalmaként ünnepelték. A későbbi történeti kutatások aztán erősen árnyalták ezt a képet. A korszak egyik legismertebb kutatóját a május 27-i ünnep, az ellenállás nemzeti napja alkalmából kérdeztük.

Magyar Narancs: Ön kitartóan küzd a mítoszok ellen, tudományos kutatásai alapján egyre-másra dönti meg a történelmi tabukat. Ilyen tabu volt az egységes, kiterjedt „dicsőséges francia ellenállás” története, ami 1945-től a 70-es évek elejéig volt uralkodó. Mitől változott meg a kép?

Olivier Wieviorka: A változásnak több oka volt. Egyrészt mind többen tiltakoztak az ellen, hogy a gaulle-isták és a kommunisták úgy állították be, mintha csak ők küzdöttek volna a náci megszállók ellen, miközben sokan mások is részt vettek ebben a harcban. Másrészt több film, elsősorban Marcel Ophuls 1969-ben forgatott Bánat és szánalom című dokumentumfilmje (Le Chagrin et la Pitié, a filmről lásd keretes írásunkat – a szerk.) bemutatta, hogy a franciák nem kis része Pétain marsallt, a nácibarát Vichy-rezsimet támogatta. Ez romba döntötte azt a képet, hogy az ellenállók árnyékhadseregében a nemzet egységesen vett részt. És végül: a kritikus hangok felerősödéséhez hozzájárult a gaulle-isták meggyengülése is az 1968. májusi diáklázadások után, valamint a kommunisták térvesztése azt követően, hogy megjelent A Gulag szigetcsoport Szolzsenyicintől.

MN: 2013-ban kiadott nagy könyvében (L’Histroire de la Résistance, 1940–1945) egyebek közt azt elemzi, mely társadalmi osztályok milyen mértékben vettek részt az ellenállási mozgalomban.

OW: Tanulságos volt megvizsgálni ezt a kérdést, mert kiderült, hogy az ellenállók túlnyomórészt munkások voltak, jóval kevesebb paraszt csatlakozott a mozgalomhoz. Elsősorban azért, mert a munkások sokkal többet szenvedtek a háborútól, a parasztoknak legalább volt mit enniük. Emellett a munkások általában városokban éltek, így könnyebb volt részt venniük az ellenállásban, a parasztok nem hagyhatták ott a földjüket, gazdaságukat. Más tényezők is számítottak: a politikai kultúra és tájékozottság – vagyis hogy inkább a németekben lássák az ellenséget, mint a bolsevik oroszokban –, vagy az ellenállási formák, például a sztrájk és a katonai akciók lehetősége. Vagy a földrajzi adottságok, hiszen könnyebb a hegyekben harcolni, mint síkságon.

MN: Körülbelül mennyien lehettek az ellenállók?

OW: Attól függ, mit tekintünk ellenállásnak. Ha az is ellenállás, amikor valaki kifütyüli a moziban a németbarát propaganda-híradót, akkor sok millióan. Ha azt – ahogy én gondolom –, hogy valaki folyamatosan, elkötelezetten részt vesz akciókban, akkor az ellenállók kisebbségben voltak a társadalomban. A francia hatóságok a háború után 300 ezer „önkéntes ellenálló harcos” igazolványt adtak ki, ami az akkor 40 milliós Franciaországban reálisnak tűnik nekem.