Van anyag, amivel sikeresebben, kifejezetten hitelesen tud bánni, például az olyan őszinte és személyes hangvételű darabokban, mint a Palánta vagy a Miattam, amelyek a családban öröklődő generációs traumák hordozásával és továbbadásával szembesítenek, de bizonyos eszközök használata tévedésnek tűnik. A kötet két képverse (Vízkereszt, Indulhatnánk) egészen zavarba ejtő, ám a lapon szétszórt betűk megjelenítette Figyelemzavar sem tudja termékenyen összhangba hozni a témát és a formát.
Csakhogy itt vannak azok a versek is, amelyek izgalmassá, gondolatilag egészen különlegessé teszik Karacs költészetét. Az intimitás és az érzékiség keresése egy egyre érzéketlenebb világban, ahol a Szép napot! kívánó bolti eladók helyét önkiszolgáló kasszák veszik át (Te nem fogod megérteni), az intimitás helyét az online társkeresés kiábrándító mechanizmusa. Ezeken a szövegeken keresztül nem csak saját kétségeink forrásaira láthatunk rá, de egyes társadalmi folyamatok természetéről is képet kaphatunk. E szövegek azonban gyakran elvesznek a néha egészen súlytalan próbálkozások között (Szürke, Lépések, mostalanság), amelyeket az egyébként tematikailag jól átgondolt kötetkompozíció sem képes releváns alkotásokként felmutatni. Jól hatna kicsit több a Gyümölcsleves című versben tetten érhető öniróniából is, mert az az olvasóra is felszabadítóan hat: „Leszarom, / ha leírva pátosz.”
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
