Gyerekkorában hegedülni és zongorázni tanult, de aztán Laura Marling, Bon Iver és a Led Zeppelin hatására 14 évesen átváltott a gitárra, és nekiállt dalokat fabrikálni. Épphogy csak betöltötte a 18-at, amikor megjelentette első EP-jét, majd elment Iowába egyetemre, felfedezte a torzítók és effektpedálok varázsát, és az addigi folkos hangzását rockosabbra cserélte. Művésznevét még gyerekkorában adta magának, és a felnőttkorba lépve újra használni kezdte. Az első Squirrel Flower-album, az I Was Born Swimming 2020-ban látott napvilágot. A legtöbb szakportál az indie rock skatulyába rakta Ellát, de ő jobban szereti a saját bejáratú witch rock elnevezést. Tény, hogy zenéje hasonlít Chelsea Wolfe produkciójára, bár jóval kevesebb benne a goth elem. A 2021-es Planet című második lemez a környezetvédelem témáját feszegette, míg a most kiadott Tomorrow’s Fire (a cím megegyezik a művésznő dédapjának 1964-es regényével) az eddigi legszemélyesebb munkája. A szinte egytől egyig remek dalokban sokszor éteri hangulatot kapunk, kellemesen torz gitárhangzással (gyakran egyszerre akár többel is). Az I Don’t Use a Trash Can a 2015-ös debütáló EP egyik dalának lebegősebb újraértelmezése, a Full Time Job a zenélést mint karrieropciót boncolgatja, az Alley Light egy férfi szemszögéből íródott, az Almost Pulled Away a szerelemről szól, a What Kind of Dream Is This a kiégésről, a Canyon pedig arról, amikor Ella édesanyja 15 éves korában ellógott egy Bruce Springsteen-koncertre.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
