ZSIBONGÓ melléklet

A szétgurult üveggolyók nyomában

Kárpáti Dódi trombitás
szerző
Marton László Távolodó
publikálva
2017/12. (03. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Március 26-án a Get Closer Budapest Jazz Fesztivál keretében mutatta be TakTak című albumát a Kárpáti Dódi Priváti Projekt a MOM-ban.Ennek kapcsán beszélgettünk a legendás művésszel.

Kárpáti Dódi 2000 óta a Quimby trombitása, de ha a pályaképét szeretnénk megrajzolni, minimum tíz évvel korábban kell kezdenünk. A nyolcvanas évek végén, amikor vadul pezsgett az alternatív rockzenei élet, és a művelődési házakban nemcsak kilósruha-vásárokat, hanem koncerteket is rendeztek. Dódi ekkor Kollár-Klemencz László zenekarában, a Boannban fújta, amelyből egy tagcsere révén lett Andersen; a gitáros Décsi Attila helyére a magyar származású David Bornstein került egyenesen Los Angelesből, és az ő számaival annyira megváltozott a Boann zenéje, hogy új nevet is választottak. Az Andersen finom melankóliájú art popja még a Music Tv-nek is feltűnt, de a dolgok keserű rendje szerint elmaradt az áttörés. 1994-ben ideiglenesen leállt a zenekar, két év múlva végleg megpecsételődött a sorsa: a depresszióval küszködő Davidet 1996 szilveszterén holtan találták az otthonában. Két kazetta és a belőlük szerkesztett CD (From the Laughing Cow to Other Stories) maradt utánuk – maradandó emlékként.

false

 

Fotó: Németh Dániel

 

„Az életem egyik legemlékezetesebb időszaka volt – idézi fel Dódi, amikor az Andersenről kérdezem. – Együtt volt benne a zene, a képzőművészet és az irodalom, lényegében mindaz, amire tinédzserkoromtól vágytam. Remek társak vettek körül, a közeg is vonzott, amiben működtünk. Akkoriban az egyívású zenekarok még érdeklődtek egymás iránt, és engem ez rettenetesen feldobott.”

A zene, a képzőművészet és az irodalom már korábban is ott lebegett az 1958-ban született Dódi szeme előtt. Gyerekkorában mindennapos volt otthon a zenehallgatás: a klasszikus zenék mellett főleg a húszas-harmincas évek slágerei pörögtek 78-as fordulatszámú korongokon. De voltak meselemezek is, bár kezdetben félt a sejtelmes effektusoktól. Aztán maga is „durva” kísérletekbe kezdett, a hangszedőre helyezett tárgyakkal akadályozva a lemez folyamatos forgását, de a csúcs az volt, amikor kapott egy rádiót! Minden este a paplan alá vitte, úgy érezte, hogy így mindenhova eljut, hirtelen kitárult előtte a világ.

A képzőművészet főleg a baráti köréből gyűrűzött be. „Valahogy úgy alakult, hogy a legtöbben szorosan kötődtek a képzőművészethez. Szegény Vasvári Pali (a fúziós dzsessz egyik kulcsfigurája, aki a múlt év júniusában váratlanul elhunyt – a szerk.) sem zenészként, hanem képzőművészként indult. Összejártunk, albumokat mutogattunk egymásnak, magunkhoz vettünk egy borosüveget, és nagyokat dumáltunk. A képzőművészet hazai úttörőit is követtük, kiállításmegnyitókra, előadásokra jártunk. A mai napig őrzöm azt a kis leporellót, amit egy performanszon Galántai Györgytől kaptam. A balatonboglári kápolnába is szerettem volna elmenni, de nem engedték a szüleim, túl kicsi voltam. A Ganz-MÁVAG-ban tartott kreativitási gyakorlatokra viszont eljártam, és ott is ragadtam.”

1975 és 77 között Erdély Miklós és Maurer Dóra vezetett gyakorlatokat a Ganzban azzal a célkitűzéssel, hogy az egyéni invenciót közösségi teljesítménnyé formálja. Ezekből bőven meríthetett Dódi is abban a harminchárom évben, amit – a tanárképző főiskola és az iparművészeti egyetem elvégzése után – tanítással töltött. „Azokat a gyakorlatokat – amikor például egymás rajzait kellett folytatnunk – én is megcsináltam a tanítványaimmal. Azzal a komoly tanulsággal jártak, hogy ha nincs meg bennünk az együttműködés képessége, nem tudjuk érdemben mozgósítani a személyiségünket. A zenében is ezt szeretném átélni: hogy folytatni tudjuk egymás rajzait.”

De miért éppen a trombita?

„Még fogalmam sem volt, hogy mire való ez a hangszer, mégis trombitás akartam lenni – folytatja. – Rettenetesen vonzott az a három titokzatos billentyű. Tizenhat éves voltam, amikor megkaptam az apukámtól az első trombitámat – megvan még. És persze egyből dzsesszt akartam játszani. Mentem ki a konyhába, mert az volt a legfélreesőbb hely a lakásban, és próbáltam utánozni Dizzy Gillespie-t meg a többi kedvencemet. Persze semmi nem ment, és később sem úgy alakult, mint gondoltam, de azért továbbra is erőltettem. Gyakoroltam, vagy koncertekre jártam.”

Ahhoz, hogy dzsesszt játszhasson úgy istenigazából, várnia kellett még vagy húsz évet, de közben átfújta magát egy rakás műfajon. Az Andersen után a Kreol Sikoly tagja lett, olykor a Sexepil vendégeként lépett fel. A budapesti klub­életben eljártak egymás koncertjeire a zenekarok, így került kapcsolatba a Quimbyvel is. Amikor a zenekar 2000-ben átalakult, arra kérték, hogy szálljon be. Nem kellett kétszer mondani… „A Quimby azért tudott olyan erővel beszippantani, mert ugyanaz az attitűd jellemezte, mint az Andersent. Azt éreztem, hogy visszatért valami, és végre megint olyan helyzetbe kerültem, ami igazán inspirál” – mondja.

A Quimby honlapján ezt olvashatjuk: „Valójában az ő érkezésével vált a Quimby önazonossá. Vele lett igazán kerek. Az élénk gesztusokkal szürrealista gondolatokat átadó Dódi, a sajátos sounddal rendelkező trombitás, az őrültségben is partner figura hozta a zenekarba azt a karakterszínt, amire még szükség volt a palettán.”

Hát így.

A zenekartól kapta a Mr. Priváti nevet is, mivel elemi szükséglete, hogy olykor félrevonulhasson, és magába zárkózzon. És a Quimby teremtette meg azt a viszonylagos anyagi biztonságot is a számára, amely lehetővé tette, hogy megvalósítsa a saját elképzeléseit. Egyik-másik dalszövege könnyen beépült a Quimby-szerzeményekbe, de a zenei ötletei valami mást kívántak. Hiszen a Quimby nem avantgárd dzsessz-zenekar.

„Szerencsére voltak elfekvőben levő felvételeim, amikkel dolgozni kezdhettem, és amikbe bevonhattam néhány kollégát. Így született meg az első albumom, a Senkiföldje 2004-ben. Aztán eltelt két év, és megint összehívtam egy társaságot, azzal készült az Imago. Hasonló szellemben dolgoztunk, vagy­­is bedobtam pár ötletet, amire a többiek – például Berger Dalma vagy Szesztay Dávid – reagálhattak. A harmadik anyagot, az ön­életrajzi Mr. Privátit 2012-ben Román Péterrel és Weszeli Jánossal vettük fel. A tavalyi TakTakhoz pedig Vasvári Palitól kaptam lökést. Eljött a próbaterembe, zenélni kezdtünk két hangszerrel, és utána rögtön maga előtt látta, hogy milyen irányba lépjünk” – meséli, hozzátéve, hogy végül több nemzedék találta meg a helyét a zenekarban, a doboslegenda Kőszegi Imre hetven felett jár; a vibrafonos Szaniszló Richard a hetvenes, a billentyűs Vasvári Márton pedig a nyolcvanas években született, ő pedig a hatvanhoz közelít.

„A zenekarral most azokat az üveggolyókat szeretném összeszedni, amiket felnőttkoromban hagytam szétgurulni, amikor azon ügyködtem, hogy valami mederbe terelődjenek a dolgaim. Ezt akár egyfajta összegzésnek is mondhatnám – foglalja össze a projekt lényegét. – De egy másik fontos szempontom is van. A barátságnak az a hőfoka, amitől képtelen vagyok elvonatkoztatni zenélés közben. Számomra ez a legfontosabb a játékban. Ezért volt jó az Andersen, ezért szeretem annyira a Quimbyt, és ezért élvezem a Kárpáti Dódi Priváti Projektet is.”

szerző
Marton László Távolodó
publikálva
2017/12. (03. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Kommentek

Rendezés:
  1. 1 rworse
    rworse
    2017. április 17., hétfő 15:55
    Hajrá, Dódi.

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Interjú Bodolai Lászlóval
Kié lett az Index?
A fele tán igaz
Magyar–iráni atombiznisz
Ezt is megússza
Orbán és az Európai Néppárt
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...