A mesterkéltség nagymestere

Bryan Ferry budapesti koncertje elé

  • - legát -
  • 2011. szeptember 15.

Zene

Szép kis listát lehetne összeállítani azokból a sztárokból, akik fénykorukban teljesen ismeretlenek voltak a magyar közönség előtt. A szocialista szórakoztatóipar importja amúgy is megérne egy (beat)misét: ma már megfejthetetlen, miért éppen a másodosztályú kutyaütőket (tisztelet a kivételnek) emelték a magasba, akiket - miközben valóban értékes (vagy legalábbis hatásos és különben politikailag teljesen semleges) produkciók felfedezésére csak évtizedekkel később nyílt lehetőség.

A korabeli rádiós szerkesztők és lemezimportőrök Bryan Ferry és a Roxy Music esetében is a bevált gyakorlatot követték. Az amúgy is fantasztikus 1972-73-as évjárat teljesen eredeti produkciója szóba se került a maga idejében - Magyarországon először a "felhígított verziót" láthatták a hetvenes évek végén, abban pedig nem volt köszönet. A Magyar Televízió egy szép napon műsorra tűzte a Diszkó, diszkó, diszkó című nyugatnémet esztrádműsort, amelyben az aktuális európai slágerlistalovagok rázták magukat, köztük az akkoriban közéjük keveredett Bryan Ferry is. (Emlékszik még valaki például Patrick Hernandezre vagy Plastic Bertrandra?) Az ilyesmiből hetente hármat sugároztak odaát, de nálunk legfeljebb szökőévente kínálták meg vele a kedves nézőt. A siker leírhatatlan volt. Az Egymillió fontos hangjegyhez vagy a Zenés ajándékkosárhoz szokott, könnyűzenére éhes tömeg ismétlést követelt, ám ez sem volt elég, így 1979 bohó szilveszterén bemutatták a műsor paródiáját is, ahol ismert színművészek adták a popsztárt. Bryan Ferry szerepét egy hétpróbás ripacsra, a kifejezetten piknikus alkatú Benkóczy Zoltánra bízták, aki parókával a fején, mustársárga zakóban ordította a mikrofonba: "angyali szemek, sohasem csukódtok le". Természetesen a paródiát is ismételni kellett, mivel nagyobb sikert aratott a "forrásnál".

De ne feledjük, a ripacskodás Bryan Ferry munkásságának is meghatározó eleme, ha nem is a magyar hagyományok szerint. Az 1945-ben született énekes-dalszerző munkásságának lényegi jellemzője a romantika, ami sokszor jár nemkívánatos mellékhatásokkal. Ha megtekintünk néhány, épp a hetvenes évek végén készült Roxy Music-felvételt - például a már idézett Diszkó, diszkó, diszkót -, nem könnyű eldönteni, hogy amit látunk, valóban komolyan vehető-e.

A csavar ott van, hogy végeredményben e túlzott emóció nyomán vált összetéveszthetetlenné a popzene egyik legellentmondásosabb alakja. Ferry néhány méltán elfeledett próbálkozás után, 1970-ben alapította Roxy Music nevű zenekarát, melynek debütáló és azt követő albuma (Roxy Music, 1972; For Your Pleasure, 1973) a korszak két legdivatosabb irányzatának, a glam- és a progresszív rocknak a briliáns ötvözete. Ám ennél sokkal fontosabb volt maga a "hozzáállás": a Roxy Music beintett a hippikorszak lecsengő nagy közösségi élményének, Ferry számára mintha nem is létezett volna undorítóbb, mint hogy a színpad előtt állókkal azonosuljon - arisztokratikus és narcisztikus megnyilvánulásai a totális dekadenciát, egyúttal a közönség teljes lenézését sugározták, és ez - David Bowie űrübermenschével karöltve - teljesen megváltoztatta a popsztárról alkotott addigi képet. Ám míg Bowie folyamatosan változtatta figuráját, Ferry 1973-ban kikötött a magáénál, ami jó néhány kínos kitérővel együtt is teljes mértékben a védjegyévé vált.

A Roxy Music harmadik albuma (Stranded, 1973) már jóval populárisabb az előzőeknél, a későbbiekről nem is beszélve (a zenekar 1983-ig még öt lemezt jelentetett meg), és bár ezt sokan az első lemez után távozó Brian Eno hiányával indokolják, inkább az lehet mögötte, hogy Ferry számára az imázs fontosabbá vált a zenénél. Olyanynyira, hogy bár a közönség számára ő maga volt a Roxy Music, 1973-tól a zenekar albumaival párhuzamosan szólólemezeket is megjelentetett. Ezeken eleinte (These Foolish Things, 1973; Another Time, Another Place, 1974) kizárólag "Roxy-modorban" készült feldolgozások szerepeltek (Bob Dylan- vagy Janis Joplin-számok éppúgy, mint 30-as évekbeli musicalbetétek), de a későbbieken sem vitte túlzásba a saját műveket. (Érdekesség, hogy az 1976-os Let's Stick Together című albumon az első Roxy Music-lemez négy számát dolgozta át - elég harmatosan.) E "párhuzamos" lemezeket (1973-1979 között öt jelent meg) végeredményben afféle Roxy-resztlikként tarthatjuk számon, ám Ferry 1985-ben, a zenekar "terhétől megszabadulva" már egy olyan szólólemezzel jelentkezett, ami több mint figyelemreméltó. A Boys and Girls albumon David Gilmour és Omar Hakim (és még egy rakás nagy név, például Mark Knopfler vagy Marcus Miller) segítségével sikerült egy olyan, káprázatos hangzású, kimagasló produkciót előállítania, ami értelmet ad a "minőségi popzene" szókapcsolatnak. Evvel együtt a korábban sokszor irritáló - bár a new wave sztárjai, például a Duran Duran vagy a Spandau Ballet számára példakép - énekes alakja is mintha "beérett" volna: az addig inkább egy parvenü St. Tropez-i fizetőpincérre emlékeztető Ferry immár szélsőségektől mentesen hozta azt a figurát, amit valószínűleg mindig is elképzelt magának.

Ennek immár huszonöt éve, azóta meg mintha semmi nem változott volna. Ferry néha saját dalokat (Bête Noir, 1987; Mamouna, 1994; Frantic, 2002; Olympia, 2010), néha feldolgozásokat (Taxi, 1993; As Time Goes By, 1999; Dylanesque, 2007) jelentet meg, általában sztárparádéba illő vendégekkel. Olykor a Roxy Music is összeáll egy-egy turnéra (ezt a két másik alapító, Andy Mackay szaxofonos és Phil Manzarena gitáros közreműködése jelenti), sőt az ezredforduló óta terítéken van egy új lemez megjelenése is, ám úgy tűnik, erre még várhatunk. Bryan Ferry fellépésére viszont nem kell sokat várni, tavasszal elmaradt koncertjét a jövő héten bepótolja. És bár igaz, hogy a féléves csúszás hátterében "egészségi problémák" álltak, Ferry 65 évesen is úgy fest, mintha negyven volna - azaz ennyi idősen is tökéletes megtestesítője annak, amire azt mondják: "cool", és valószínű, hogy budapesti koncertjére is ez a "nagymenő" jelző illik majd. Reméljük, senkinek nem jut eszébe, hogy bemutassa neki Benkóczy Zoltánt.

Figyelmébe ajánljuk