Koncert

Csak füst és hang

Emika Budapesten

  • - minek -
  • 2012. március 9.

Zene

Nem hiába a jelentős kritikai és közönségsikert arató bemutatkozó album iránti érdeklődés: Emika rendesen megtölti az A38 hajó táncterét. Más kérdés, hogy a publikum jó része nem nagyon tud mit kezdeni a jó órás produkcióval, s ez már maga is számos kérdést felvet, amik részben persze túlmutatnak Emika érdemein és gyengéin.

Először is adva van a hangokba jó értelemben belebolondult alkotó, aki kettős tekintetben is saját vokáljára épít: egyfelől ezt használja továbbhurkolható, bedigitalizált audio-nyersanyagként, másrészt pedig szerzeményei között jó néhány, már majdnem dalszerű (vagy legalábbis abból dekonstruált) énekes opust találunk. Az ezekből összerakott, sűrű szövésű zeneanyagot nem is oly egyszerű előadni - s itt már nem is a technika vagy az ilyen-olyan előadói képességek jelentenek akadályt, hanem a nehezen definiálható befogadói elvárások. Az előbbiek tekintetében ennek megfelelően nincs is gond: az asztalnyi "vas" és a fölé applikált szinti mögött toporgó, kezében mikrofont szorongató művésznő remekül összefogja az egyszemélyes ember/gép produkciót. Zenei alapok tekintetében, már ami a jól ismert, majdhogynem slágerré avanzsált albumszámokat illeti, jórészt ragaszkodik az albumverzióhoz - ehhez néha, üde színfoltként, ihletetten püföli a szintit. Emellett az is bebizonyosodik, hogy nagyobb tömeg előtt is képes kiereszteni a hangját, ami ekkora teret is át tud hatni. Pontosan, de azért magát nem kopírozva, néha egy-egy hangsúlyt áthelyezve, hajlítást átvariálva, hol az elektronikus gályapadhoz láncolva, hol a mikrofon nyújtotta póráz sugarában finoman eltáncolva, takarékos mozgással adja el a produkciót.

Paradox módon éppen egy ilyen előadás közben derül ki, hogy ez a zeneanyag - bármennyire is elektronikus tánczenei szövetű, (poszt)dubstepből, technóból, setét trip hopból összekavart mixtúráról beszélünk - mégsem telivér partizene. Befogadása a szokásosnál meghittebb, bensőségesebb környezetet igényel, s ezt az amúgy remek adottságú koncert- és partihelyszín sem tudja automatikusan nyújtani. A hype-on túl nem jutó érdektelenség és a zavar is teszi, hogy a közönség moraja néha felülüti az elején nem túl combos hangerőt - mások pedig csak a közepéig bírják, mert a koncert "csak" abban erősíti meg őket, milyen jó kis lemez is ez - otthon, a hifin hallgatva.

Pedig Emika erősen kezd: egymás után nyomja el a Professional LovingPretendDouble Edge hármast, és később sem maradnak el a "maxislágerek" (a 3 Hoursvagy a Count Backwards). És nem csak az albumról játszik: többször is elővezet apróbb, még érezhetően félkész etűdöket - majd a fináléban egy, a berlini Berghain klub (meg alighanem mentora és remixőre, Marcel Dettmann) inspirálta technoid döngölést. A füst és a hideg színpadi fények itt pontosan megtalálják funkciójukat - s a végén ráadásként még egyszer, most már tisztes hangerőn is elhangzik a Double Edge pentaton bass music balladája. Egy percig sem sajnáljuk, hogy ott voltunk, s ha racionális várakozásaink alapján nem számítottunk rá, nem is ver fejbe az elmaradt katarzis.

A38 hajó, február 23.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.