Hazai szemmel nehéz volna ezt a DVD-t nem afféle kárpótlási tárgynak látni, hiszen éppúgy ajánlható azoknak, akik hozzánk hasonlóan (lásd három héttel ezelőtti számunk Visszhang rovatát!) több radikalitásra vágytak volna a Melvins budapesti fellépésén, mint a Mike Pattonból júniusi haknija után okkal kiábrándult híveknek. Sőt elsősorban ez utóbbiaknak, mert Patton, a hetvenperces anyag egyértelmű főszereplője ezen a koncertfelvételen kiválóan teljesít - infernális torokművészetével ezúttal egyrészt a megfelelő közegben őrjönghetett, másrészt itt nem rutinból, félszívvel keni oda a témáit, hanem mindvégig intenzíven és kreatívan vezényli az előadást.
A Melvins, tudjuk róla jól, az ezredforduló óta a kollaborációkban látja az azonos nívón maradás esélyét, és a Fantomasszal közös munkálkodása 2000 körül az első lépés volt ezen az úton, megelőzve, egyúttal meg is előlegezve a Lustmorddal (Pigs Of The Roman Empire), a Jello Biafrával (Never Breathe What You Can't See; Sieg Howdy!) és a Big Business-szel ([A] Senile Animal; Nude With Boots) elkészített albumokat. A Fantomasszal közös akkori koncertjeik (és a belőlük 2002-ben készített lemez: Millennium Monsterwork) előrevetítették a jövőt, hiszen ebben az öszvér bandában is két, szinkronban játszó dobos adja az ütemeket, és úgyszintén ketten énekelik, ordibálják a dalokat, mint a Melvins utóbbi kiadványain. A Big Band nagyjából azonos arányban játszik Fantomas- és Melvins-számokat (a legerősebb összekötő kapocs a mindkét zenekarban gitározó King Buzzo személye) - utóbbiakat nagyon megdobja Patton, aki hangját újabb hangszerként, vagy még inkább önmagát afféle élő effektbankként kezelve sokszor az eredetileg amúgy ének nélküli részekre is rárecseg valamit.
Ami a Fantomast illeti, belőlük, ellentétben a Melvinsszel, nem tudott fontos zenekar válni. Ahhoz ugyanis szükséges lett volna, hogy a két John Zorn-tanítvány (Patton és Trevor Dunn basszusgitáros) az első két lemez (Fantomas; Director's Cut) mesterüknek szóló, szellemes hommage-ai után túllépjen a Naked City és a Painkiller világának tovább brutalizálásán, és ezekről az alapokról végre valami csak rájuk szabott tér felé rugaszkodjanak el. Ez azonban nem következett be, az eddigi utolsó két semmitmondó, sehová sem tartó Fantomas-lemez egyértelmű kudarc volt, nem véletlen hát, hogy ezen a 2006-os londoni koncerten is mindössze kettő darab tétel hangzott el róluk. Az első két lemezről elővezetett számok viszont így, élőben, a két zseni (Dave Lombardo, Dale Crover) egymással versengő dobolásával és Patton szertelen gesztikulálásával súlyosbítva talán még szórakoztatóbbak, és még inkább világossá válik, hogy démonian infantilis zenei viccekről van szó csupán, semmi másról. A filmzene-feldolgozások (The Omen, Cape Fear, Spider Baby) a legjobbak, úgyhogy csak azt sajnálhatjuk, hogy a jól ismert Keresztapa-téma ezúttal nem csendült fel.
A DVD hangzása ugyan nem hibátlan, mert egy árnyalatnyival lehetne dinamikusabb is, és bizonyos pontokon a sűrű és zajos zene elnyomja a vokált, de mindvégig nyers, erőteljes és élvezetes. A képi világ ellenben sokszor kifejezetten bosszantó: egyrészt már maguk az operatőrök is a kelleténél jóval többet varióznak, az ideges snitteket pedig Douglas Pledger vágó-rendező utólag bizonyos számokban kifejezetten hisztérikus villódzássá alakította (felteszem, mintegy a zenével való konkurálási szándékkal). Az utólagosan a képekre pakolt animációs betétek pedig olcsók és feleslegesek. Kár ezekért, mert közben a színpadon hat olyan zenész játszik, akiket, ha tehetnénk, csak bámulnánk és bámulnánk, zavartalanul, napestig.
Ipecac/Neon Music, 2008
