Mindazok, akik vigyázó szemüket gyakran vetették Nyugat felé az elmúlt másfél évtizedben, régóta várták már a pillanatot, mikor a fővárosban megtörik végre a honi építészek bizony meglehetősen unalmas hegemóniája. Nem azért, mert nem szerettük a honi kortárs építészetet, hanem azért, mert rajongtunk a világépítészet újabb és újabb nagyszerű teljesítményeiért, melyekhez foghatót idehaza nemigen volt módunk látni az utóbbi időben. Nagyon valószínű, hogy ebből a szempontból fordulóponthoz érkeztünk a holland Eric van Egeraattól vezetett építésziroda tervei nyomán immár csaknem teljesen kész új ING-székházzal a Dózsa György úton. Van Egeraat - aki a holland kortárs mezőnyben egyébként korántsem számít olyan rangos építésznek, mint például Wiel Arets, Rem Kolhaas vagy Winy Maas - tulajdonképpen már az Andrássy úti Brüll-palotából 1994-ben ING-székházzá alakított épületével rést ütött a pajzson, s a Paulay Ede utcai ferde homlokzattal, avagy az építészkörökben sokáig szóbeszéd tárgyát képező amorf tetőtér-beépítésével olyasmit hozott Budapestre, ami nemigen volt akkoriban szokásban errefelé. De vajon az új székház, mely immár nem rekonstrukció, mint az első volt, hanem egy teljes egészében
önálló konstrukció,
vajon ez az új épület tényleg annyira formabontó, hogy fővárosunk imázsának alakításában majd afféle szerepet kell neki tulajdonítanunk, mint Frank O. Gehry bilbaói vagy prágai épületeinek vagy Peter Eisenmann berlini zsidó múzeumának, netán mint Peter Cookék Kunsthausának Grazban? Bejutunk a centrumba?
A Liget Center - vagyis az ugyancsak van Egeraaték tervei alapján felújított egykori MÉMOSZ-székház - tőszomszédságában emelkedő új épület tényleg nem mindennapi jelenség a Dózsa György úton, homlokzata nem a nálunk megszokott módon igyekszik az épületet integrálni a városi szövetbe. Esetében sem szervilis illeszkedésről, sem pedig durva kontrasztképzésről nem beszélhetünk. A tömeg- és a felületalakítás trükkjeinek köszönhetően az épület elkülönülve illeszkedik, s illeszkedőn különül el kontextusától, s ez itt nem puszta szójáték. A MÉMOSZ-ház oromfalának modern rasztere és a többi szomszédos épület eklektikus homlokzatának textúrája egymással nehezen összeegyeztethető logikát képviselnek, az új épület beillesztése így végül olyan homlokzat- és tömegformálást eredményezett, ami a vetődéses röghegységek tektonikájára emlékeztet a leginkább. A Dózsa György út felől látható többrétegű homlokzatok felületeinek kialakítása, a maguk sajátos felületkezelési fogásaival ugyanezt a tematikát erősítik; a többszínű töredezett kőburkolatsávok, a zöld mintákkal nyomtatott ablakcsíkok, a többi üvegfelület és a homlokzatra aggatott rozsdamentes acélszalagok együttese malachithoz hasonló, nagyméretű, csiszolatlandrágakőhöz teszik hasonlatossá az épületet. Mellesleg ez a felületalakítás valóban joggal állítható párhuzamba az olyan legújabb nemzetközi trendekkel, amelyek az épület felületét látszólag teljesen függetlenítik a struktúrától; a különféle maratások vagy akár fényérzékeny - tehát a fényviszonyoktól függően időről időre más és más képeket nyújtó - anyagok használatára gondolok, vagy az üvegbeton olyan új technológiáira, mint amilyet egyébként a méltán világhírre számító Losonczi Áron szabadalmaztatott nemrégiben.
Amilyen izgalmas a Liget felőli nézet vagy a szerényebb, ámde legalább olyan fantáziadús - bizonyos értelemben a MÉMOSZ-székházat újraíró - udvari nézetek sora, Egeraaték épülete olyannyira csalódást okoz azonban belülről. A homlokzati bravúrok miatt hozott áldozat az enteriőrökön nagyon erősen érződik, az irodaház semmi esetre sem ígér olyan kies munkahelyi feltételeket, mint az ING Roberto Meyer és Jeroen van Schooten tervezte amszterdami székháza a maga transzparens architektúrájával. Ami az exteriőrben nem szokványos, az itt-ott már-már nyomasztó formában s idegesítő formalizmusként jelenik meg a belső terekben - például az összevissza hullámzó ablakkiosztások, s persze az sem örvendetes, hogy a Dózsa György útra néző irodahelyiségek némelyikében meglehetősen kevés az ablakfelület. Az egyébként természetesen nagyvonalú belsőépítészeti meg-oldások között egyenesen érthe-tetlen számomra a keletnémet MDW-bútorokra emlékeztető faburkolatok - cseppet sem a most oly divatos DDR-nosztalgia iróniájának jegyében történő - alkalmazása például. De itt is, mint oly sok esetben, nem a részletek a legfontosabbak, s más oka van annak, hogy az épülettel kapcsolatos benyomásaink lényegükben lehetnek ellentmondásosak.
A gyökeresen újnak várt Egeraat-épület tulajdonképpen az első pillanattól fogva ismerősnek tűnt számomra, de csak a székház körbejárása s az exteriőr újabb szemrevétele után vált igazán világossá: az Egeraat-iroda tervezői, úgy tűnik, nagyon is ráéreztek a genius locira, az épület megjelenésében ugyanis páratlanul izgalmas módon idézik fel a közelmúlt formaemlékezetét. Nem tudom, Eric van Egeraat ismerte-e a Felvonulási teret s annak eredeti funkcióját a maga idejében, de nyilván nem járt itt az április 4-ei seregszemléken, sem pedig
bamba majálisainkon,
amikor a tér az előző rendszer kigondolta mozgósító szerepét olykor-olykor betölteni látszott. Valószínűleg csak a véletlen műve lehet, hogy a roppant korszerű koncepciók nyomán a gépkocsis mobilitásra reagáló, már említett rozsdamentes acélszalagok - melyek eredendően azzal a céllal kerültek a homlokzatra, hogy az alant szaladó járművek fényét visszatükrözve esténként mozgásba hozzák a házat, s ekképp is erősítsék az anyagtalanság illúzióját - tulajdonképpen a régi szép idők szocreál reliefjeinek tömegsportos hangulatát s az egykori nagyszabású szpartakiádok tornászlányainak hullámzó szalagjait idézik fel a tér múltját valamelyest is ismerő szemlélőben. Mindez persze remekül passzol az egykori MÉMOSZ-székház néhai arcához is. De ha jobban megnézzük, az épület bizony másra is emlékeztethet bennünket. Ha kicsit hunyorítunk is hozzá, előbb-utóbb felismerjük: a legendás Corvin áruház álhomlokzatköpenyét látjuk magunk előtt valaminő furcsa, összefestett, összegyűrt és összetört formában!
Szentpéteri Márton
