A vőlegény volt barátnője pozitív terhességi tesztjét lobogtatva felnyomja az esküvő előtt a menyasszonynál a továbbra is vele hűtlenkedő jövendőbelit, a menyasszony bekeményít, ellentámad, bosszút áll. Aztán hagyja az egészet a francba, ennyi. Nem ez az első eset, amikor kiderül, hogy egy kellemes, könnyed filmhez nem kell káprázatos sztori. Sokkal inkább meggyőző színészek, egyetlen ügyes, esetleg több kisebb ötlet, meg talán nem árt, de nélkülözhető is a szokatlan, sajátos miliő.
És még csak el sem mondtam mindent, ez majd most következik, mert a tárgyalt - chilei - filmnek az a sajátossága, hogy le kell mészárolni a poént, másképpen nem lehet beszélni róla. Itt kellene tehát abbahagynom: nem teszem.
Az ötlet maga (aligha eredeti, ez azonban mellékes) technikai természetű ugyanis, és az ifjú rendező (Matías Bize, sz.: 1980) jó ízléssel még egy kicsikét csavar is rajta. Valós időben, vágatlanul zajlik a sztori, amely körülményre hamar rámozdul a figyelem, szurkol szinte a rekordbeállítási kísérletnek, hogy jól sikerüljön (megmondom előre, egészen jól). És ha már, akkor ez a tény, a bekapcsolt digitális kamera megszakítás nélküli, folyamatos jelenléte az események alakító részévé válik. A szereplők bevonják a történetbe az operatőrt, hozzászólnak, kínálják piával, fűvel, szidalmazzák. A forgatás és a forgatott események, a film valósága és készítésének a valósága között elmosódnak, összezavarodnak a határok. Már csak az önmagát megmutatni képes kamerát kellene feltalálni, hogy bezáruljon a kör.
Így viszont, a bezárulástól egyetlen lépésnyire, egészen jól elvagyunk. Sorra le kell mondanunk a filmnézés, -élvezés mindahány kis szokásáról, nincs mozaikrakosgatás, időben-térben ugrálni, nézőpontot váltani értelemszerűen nem lehet, meglepetésnek, váratlan fordulatnak helye nincs. Van viszont esetlegesség, pontosabban a láthatatlan és kimutathatatlan, egyszerre virtuális és létező esetlegesség folyamatos lebegése. Ha ugyanis tudjuk, hogy nem lehet újra felvenni az elrontott jelenetet, akkor azt is tudjuk, hogy elrontás sem lehetséges, a jelenet az, ami, ahogy sikerül. Vagy újra kell venni az egészet - ez pedig már egy másik film. Nem tudni persze, van-e, volt-e ilyen másik film, esetleg több is. Egy és negyed órányi forgatást meg lehet ismételni egy hosszú, de nem forró nyári napon négyszer?, hatszor?, egy hét alatt meg ki tudja, mennyiszer - kevés szereplő, kevés helyszín, jelenet egy tucatnyi tán -, a határ a költségvetés meg a csillagos ég. De egy-egy párbeszéd, gesztus ekkor sem lehet külön, önmagában jobb vagy sikerületlenebb, az egészet egyfolytában, a folyamatában kell elfogadható feszültségszinten tartani, ami esetleges, az is rögzül, a film önmaga készíti önmagát. Ettől aztán érthető, de üdítő módon a színészi játék jobb pillanataiban (sok van ilyen) nagyon is életszerű, emberien természetes helyzetek adódnak - érezni persze az alapos felkészülést, a sok gyakorlást, de rosszféle, rögzült rutinnak, rendező vezérelte precizitásnak nincs árulkodó nyoma.
A feszültség aztán lazul valamelyest, de ezt is lehet úgy tekinteni, ahogy a valóságban is zajlanak a tucat-drámák: nagy érzelmek nagy dúlásainak ormai között az alapszint az esetlen vacakolás, a félresiklások, a kilépések a helyzetből. Sorsfordító háborgás közben sem rohanunk a villamos alá, ha utunkba kerül, sőt visszaköszönünk a szomszédnak, beakad a ruha a kilincsbe, ha meg tanácsot kérünk, végighallgatjuk a hülyeséget is.
Kinn is, benn is vagyunk tehátmindvégig, habár a történet a nézői szemszögnek ezt a relativitását valamelyest megszenvedi. Végső soron nem önmaga, csak utal magára, mintha volna, néha inkább jelződik, mint van. Tudjuk: igaziság, valódiság. De aztán még idejekorán megoldódik ez is, a film - önmaga elkészítésének dokumentuma, werkfilmje szinte - elegánsan, kedvesen kihátrál önmagából.
- kovácsy -
Forgalmazó: Szimpla